Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

2. rész

 

Még mindig szülés előtt…de apró gyomorgörccsel.

Előfizettem egy magazinra még pár hete. Még tavasszal vásároltam meg az első kiadványt, és roppant mód megtetszett. Amúgy is elég kevesen foglalkoznak Magyarországon a lelkük fejlesztésével, pláne a gyerekek lelkének fejlődés lélektanával. Persze, lehet ezzel vitatkozni, hogy mostanra már nem olyan kevesen, hiszen tele vannak a TedX előadások, és mindenki tudja, ki az a Vekerdy, de azért, ha benézünk a színfalak mögé, láthatjuk, sajnos sokkal többen vannak azok az emberek, akik csak élnek bele a nagyvilágba. Azt hiszem, talán ezért örültem annyira, hogy van egy ilyen újság, ami negyedévente épp elég gondolkodni valót ajánl a magamfajta fejlődni vágyóknak, bár a példányszám nagyon csekély. De most már jöjjön a leleplezés pillanata, a magazin neve Gyereklélek. Csak néhány helyen láttam kirakva sajnos, én előfizettem rá, és az első részt be is vittem a játszóházba, aki esetleg szeretne belelapozni, keresse nálunk. Hihetetlen jó cikkeket olvastam, de van egy olyan, ami nagyon durván beleégett az agyamba. A harmadik kiadás előszava. Először nem is figyeltem fel rá, már a végére értem a folyóiratnak, akkor olvastam el újra az előszót is. Egy pasiról szól az írás, akit csak “Z”-ként ismerünk meg. Csupán úgy van bemutatva problémája “Z”-nek, hogy párszor egyedül felejtették gyerekkorában az üres lakásban. Eddig semmi extra, természetesen magamra ismertem, de ezzel biztos, hogy nem vagyok egyedül. “Z” azért felnőtt rendesen, szép nagy ember lett, már a harmincas éveit is letudta, jó pár kapcsolattal a háta mögött, amelyekből mindig úgy szállt ki, hogy nem ő volt a hibás…természetesen. Szégyenli azt a néhány könnycseppet, amit elhullajtott felnőtt korában, és elutasítja a pszichológiát, mondván, csak a gyengék tekintgetnek visszafelé, a szüleivel pokróc, a nőkkel is, elköteleződni nem akar, felelősséget maximum a munkahelyén vállal, és iszonyú erősen hisz abban a tézisben, hogy gyereket nemzeni, erre a világra…nem érdemes.

Nagyon nehéz beismernem, pláne egy picit nagyobb nyilvánosság előtt, de rendesen magamra ismertem a történetben…annyiban azonban mégsem, hogy én már elköteleződtem, és az utód is lassan megérkezik. Ez tehát jelentheti azt, hogy “Z” is egyszer eljut erre a szintre, vagy épp jelentheti azt is, hogy “Z”, ha egyszer ezen a szinten lesz, ugyanolyan betojt tojás lesz, mint én most. Hiszen, ahogy egy óriásplakáton olvasható a belvárosban, “szülőnek lenni életre szóló kaland”. Milyen szép együttállás. Egy életre elnyújtva kapni a bándzsidzsámping húsz másodpercét.

De maradjunk még kicsit “Z” sztorijánál. Mert az elképzelése a mai ember számára bőven lehet ismerős…gyereket, erre a világra? Nem éri meg. A cikk szerint az elképzelés abból adódik, hogy “Z” biztosan nem hagyná egyedül a gyermekét egy üres szobában, ezt “Z” tudja a tudatával. Annyira azonban mégsem tudja, valószínűleg a tudatalattija jelez számára, hogy, amikor ott lenne a gyerekével négy fal között, nem követné-e el ugyanazt a hibát, amit vele elkövettek, és talán pontosan itt van a lényeg. Ismer mindenki legalább egy olyan embert, aki olyan jól tud elméletben gyereket nevelni…aztán ugyanazokat a hibákat követi el, amikről szónokolt, volt már, hogy én is megkaptam a magamét, hiszen zárás után már nekem sem kell a gyerekeket hazavinni, vacsiztatni, fürdetni, elaltatni, nem ismerem a problémákat, hogy hogyan illeszkedjen akadálymentesen a társadalomba(ovi, suli), még nem ismerem az okostelefonos, internetes akadályokat, a nemalvást, az ezzel járó stresszt, stb, ami teljesen igaz, bár meg tudnám most védeni magam, de maradjunk most még kicsit “Z”-nél, hiszen “Z” egy dolgot tud, de azt nagyon; nem túl bevállalós, kifogásokat keres, másokban tökéletesen látja a hibát, magába azonban nem néz, fel sem merül benne a probléma esetlegessége, pedig akkora benne a szégyenérzet, hogy szinte szabad szemmel látható.
Aztán meg igazából olyan dolog miatt szégyenkezik, ami nem is az ő hibája, de a gyerek mindig magát hibáztatja, ha valami gond van családon belül.

nagy_010591830020180001

Szóval, ott tartunk, hogy “Z” biztosan tudja, ő nem szeretne ilyen gyerekkort a majdani saját gyerekének, azaz nem bízik abban, hogy amit másokban lát hibákat, ő maga nem követné el majd újra és újra, és szerintem, biztosan tudja, hogy elkövetné, ezért inkább marad egyedül, vagy visszabújik a mamahotelbe, úgy gondolja, ott kevesebb a szorongás.

És egyébként, talán “Z”-nek igaza is van. “Z” ugyanis általában egyedül ül az autójában, tehát, ha belehajt az árokba, más nem sérülhet, csak ő, ez kisebb rizikó, kevesebb a szorongás, mintha feleség és gyerek van a fedélzeten. “Z”-nek nem volt még kórházban dolga, és “Z” jól alszik éjszaka, mindkét füle az alvásra koncentrál, “Z” csak magára költ, nem kell lemondania semmiről, és persze “Z” nyaralásai nem túlterhelőek, tényleg pihenni jár a Balatonhoz, “Z”-nek tehát egy kellő távolságból, mondhatjuk, hogy igaza van, valóban kevesebb a szorongása. Igen ám, de akkor mik ezek a nagy utak, a nagy kalandok, amikről szó van óriásplakátokon, magazinokban, könyvekben? Nekik miért megy jobban az elköteleződés? Nem csak terhekről van szó? A válasz egyértelműen; nem!
Mert bár, én tudom, hogy zárás után nem viszek haza gyereket, sem a velük járó problémát, és tudom, hogy nem nekem kell rohannom a gyerekkel orvoshoz, sem törődnöm letapadásokkal, nagy hisztikkel, sírásokkal, de én aztán tudom, hogy micsoda élménydús kalandokat lehet megélni gyerekekkel. Hogy észre vesznek olyan dolgokat, amik mellett egyébként simán elsétálnék, észre sem venném, és nemhogy észre veszik, meg is akarják mutatni, és még rá is világítanak, hogy ezek a kis apróságok, mennyi szépséget rejtenek magukban. Kaland, mert ő kérdez, te válaszolsz, ő tanulni vágyik, te tanítani vágysz, kaland, mert ő érez, és elmondja, te érzel, és nem akarod többé palástolni, rejtegetni. Kaland, mert másképp nézel bizonyos dolgokra, és rájössz, a tűrőhatárod észre sem vetted, már rég kitolódott, már megnézed a meséket, és bár felnőtt fejjel nézed, és már századszor, unod is rendesen, sőt kívülről fújod, de belül mégis tudod élvezni, mert oldalra nézel, és szenvedélyt látsz a gyereked szemében. Értékeled, ha tanulsz valami újat, mert felismered magadban az érzést, mert látod magad a gyerekben, amilyen lelkesedéssel vesz minden újdonságot, örülni tudsz, ha a gyereked eszik, de még annak is, ha egészségeset kakilt, örülni tudsz egy szabad órának, amikor te azt csinálhatsz, amit akarsz, eddig meg sokszor azt sem tudtad, mit kezdj a szabadidőddel. Kaland, mert valóban, egy tandemugrás érzelmi töltete van elnyújtva legalább 20 évre, de inkább a nagy örökre.

K-Bridge-Bungy

De akkor mi a konklúzió, mit vonhatunk le tanulságként? Egy biztos, a cikk rávilágít, hogy mennyire fontos az önismeret, a lelkünk feltárása, de a fejemben él egy kép, talán egy régi vicc volt, vagy valami magyar filmben láttam, már nem emlékszem pontosan, csak a jelenet maradt meg a fejemben; egy erdélyi házaspár ül a buszmegállóban, arra somfordál egy 20-as éveiben lévő szerelmes pár, szóba elegyednek, megkérdik a fiatalok az öregeket, mióta házasok, az idős bácsi válaszol büszkén, már több, mint 40 éve. A fiatalok arcára ráfagy a mosoly, megérzik az évek súlyát, és el sem tudják képzelni, hogy ők bő negyven évig gyűrjék egymást, természetesen jön a kérdés, mi a titkuk, mire az öreg; nincs szó titokról, ha már beleugrottunk, a legjobb tudásunk szerint végig is csináljuk. Elfogadás vagy beletörődés tulajdonképp? Hát mindkettő.
Kétességével együtt, valahogy, ez a gondolatmenet, elég komoly szorongásoldó számomra, amikor a semmiből rám tör “Z” tunyasága. Mindig segít, amikor csak feküdnék a kanapén, és sajnáltatnám magam, segít, amikor már a sokadik tízezrest fizettem ki babás dolgokért, a szobafestőnek, az orvosnak. Segít előrelendülni, átlendülni problémákon, mert tudom, hogy nemsokára kibújik a kisfiam kényelmes odújából, erre a színes és szerethető bolygóra. Várom a nagy kalandokat, és nagyon várom az érzést, hogy megtapasztaljam, milyen zárás után a játszóházból hazaérni, milyen az, amikor a saját fiam ugrik a nyakamba, és söpri le rólam a napi adag konfettit vagy csillámport, ölel és ölel, és el nem enged.
Nagyon sok problémát kell megoldanom egy-egy nyári táborban, millió gyerekkel találkoztam, és töltöttem együtt velük sok sok értékes időt, szóval, mára már nem félek a 0-24 és a 365/365 bűvös számaitól sem, várom, hogy az életem megújuljon, felfejlődjön. 35 vagyok, és ennek épp itt az ideje!

37768041_1933433920042653_4626361956037558272_n

Az első Apu gyerekszobáját rengetegen elolvastátok, hihetetlenül jól esik a szeretetetek és a törődésetek, és persze, ez egyfajta igényességet is megkövetel tőlem, nem írhatok bármi baromságot, ami jó, hiszen teher alatt nő a pálma. Talán épp ezért engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy “Z” történetét elétek tárjam, és valóban, mindenkinek ajánlom a Gyereklélek magazint, nagyon nehéz beszerezni Győrben, vadászni kell, de nálunk, a játszóházban bele lehet olvasni, mi addig kicsit szórakoztatjuk a gyermekeiteket. Mivel sokan érdeklődtök, tudom, nem csak filozofálgatásokra kell hogy épüljön ez a blog, nagyon sokan kérdeztek számos tényt, így most megosztom veletek, kedves olvasók, hogy nagyon szépen fejlődik a kisfiunk édesanyja, a csodás Színes Szandi méhében, az orvosunk ránézésre is megmondja, hogy fantasztikusan alakulnak a dolgaink, Szandi nagyon jól van, aktív kismama, bár mára már többet pihen, és kevesebbet lépcsőzik. Megálmodtuk, és beleszerettünk a Jakab névbe, így a kisfiunk Bors Jakabként éli majd világát csodálatos bolygónkon. Nagyjából lassan elkészül a gyerekszoba, a babakocsi a startmezőn és a szülésre még mindig Albert Nóri készít fel bennünket, akit szintén minden kismama figyelmébe ajánlok, nagyon aprólékos és türelmes Nóri, amiért nem tudunk elég hálásak lenni! Voltunk Pesten fotózáson, drága barátom fotós műtermében, a Little Grandma-ban, Eszter készített egy sorozatot, megosztunk veletek néhány képet, szerintem nagyon igényes munka, Eszter kihozta belőlünk a legjobbat.

Biztos vagyok benne, hogy ez a sok szeretet, és törődés, azok a megnyilvánulások, amiket napi szinten kapok jártamban-keltemben, velünk lesz a szülőszobán is, nagyon sok erő ez, amit ott fel is szeretnénk használni, érték minden, ami ott, abban a helyzetben, a szülőszobán átlendíti Szandit bizonyos holtpontokon. Lassan a felnőtté válás befejeződik, következő bejegyzésemmel immár a másik oldalon találkozunk, a Jedi oldalon.
Balázs

46451767_533433993796965_7179447390460444672_n 46305653_577040226083574_8886419538812338176_n 46337116_1901787956564817_3489562405745197056_n 46307720_2160820427516908_2055449327844720640_n

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.