Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

4.rész

Ennyire még sosem volt nehéz megszülnöm irományt, néha már azt hittem, ez is 9 hónapig fog tartani, kicsit későn, de végül rájöttem, mi okozta az elakadást, úgyhogy az Apu gyerekszobájának ajtaján, mielőtt belépnénk, elolvashatjuk az apró betűs részt, a „miért is nem sikerült egyetlen értelmes mondatot is leírnom a télen” című fejezetet.
Mint minden egyéb, ez is több rétegű, részben saját neurózisomnak köszönhetően(borúsak a téli hónapok), részben időhiány, hiszen most szinte minden délelőttöm babázással, babakocsizással telik, nem sok okom van panaszkodni, de ha egy emelettel lejjebb megyünk, egészen pontosan a tudatalattim pincéjébe, a szerszámos és panaszos bódé mögött megtalálhatjuk a valódi okot. Anyámat.
Na nem szeretném dekadenciába, búskomorságba fojtani írásom, hogy még mielőtt belépünk a gyerekszobába, máris kiforduljon az ember, ráfogva zavarát a hőmérsékletre, a pelenkaszagra, vagy egyéb, a kényelmet veszélyeztető külső behatásokra, de persze, nem is mondtam nagy blődséget, hiszen én is csak most látom a szemem előtt, mennyire fontos, hogy az embernek olyan anyja legyen, mint amilyen a kisfiamnak, Jakabnak a Színes Szandi, odaadó és türelmes.
Ma, beszélgetvén egy anyukával, akit elég rég óta ismerek, barátok is vagyunk, meséli, hogy milyen ügyes volt a 6 éves kisfia múltkor séta közben. Unta a gyaloglást, nem szeretett volna tovább menni egy métert sem, hisztizett, toporzékolt, majd anyuka „motivációs előadása” után következőleg egy negyed óra múlva már úgy hisztizett, hogy mondta, „ugyan elfáradt a lába, de nem azért mondja mert hisztizik, csak úgy megemlíti”, hatott a motivációs tréning, mesélte anyuka nagyon bájosan. Nem is az gondolkodtatott el, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Ugyanis, mosolyogva, felhőtlenül sztorizgatva mondta az anyuka, kiemelve, hogy milyen cuki is az ő csemetéje, de én, mint fáradhatatlan agyturkász, rájöttem, és rá is kérdeztem, amikor ez az esemény történt, a történés elejétől a végéig, ugyanilyen kedves és mosolygós volt, mint ahogy most meséli, vagy inkább, amit én is szoktam észlelni, és emlékszem is erre másoktól, feszült és morgós volt abban a helyzetben? A válasz természetesen az, hogy komor volt és feszült, idegesen “motivált”. Na igen, pontosan erre voltam kíváncsi. Ugyanis, minden ember, akivel beszélgetek az első három hónapról, azt mondja, hogy ki lehet bírni az éjszakázást, túl lehet élni a sok sírást, a hasfájást, az összeszokást, és egyébként, milyen szép és milyen jó minden. De tovább megyek, akinek el mertem mondani, hogy mi nagyon melósan éljük meg, és nagyon nehéz felkelni éjjel, és nagyon kemény az eddigi énünket elengedni, addig azt tapasztaltuk, inkább arra vár mindenki, hogy a legszebb élményeket meséljük, a kis csodákat, és közben meg hajnali 6-7-kor akik babakocsit tologatnak, és módszeresen találkozunk ezekben a reggeli órákban, rajtuk sem a felhőtlen boldogságot látom, hanem inkább ugyanazt a terhet, mint amit mi is cipelünk a vállunkon.

53336747_2308484432549552_2598860293920522240_n
Mivel feltételeztem, hogy nem az emberiséggel, inkább velem van baj, nem tudtam elengedni ezt a dolgot, elmélkedtem tovább. Persze, a megoldás ismét az orrom előtt volt, hiszen találkoztam egy régi ismerőssel az utcán, egymásba botlottunk, és megint azt tapasztaltam, hogy ő áradozik a gyereknevelésről, hogy mennyire kitölti az életét, és ezt ő mennyire zseniálisnak és csodálatosnak éli meg, és sorba szülné a gyerekeket, ha megtehetné…el voltam ájulva, illetve eleinte inkább voltam szkeptikus, majd hagytam, hogy hasson rám az ismerősöm története, élményei, látásvilága, és végül megértettem valamit.
Ez a hölgy egy nagyon szürke irodából ment el szülésire, nem mondom, hogy akta tologató volt, mert annál sokkal keményebb volt a munkája, börtönviselt embereknek próbált visszatalálni a helyes útra. Ehhez a munkához aztán kell keménység, nagyon nehéz és lelkileg megterhelő munka, pláne, ha hetente egyszer-kétszer azért el kell menned a legkeményebb börtönökbe, el lehet képzelni, mit kap odabenn egy csinos nő, szerintem senki ne akarja átélni…ezek után persze, hogy jobb egy cuki kisbabával az élet, nincsenek hónapokig eltartó lehetetlen küldetések, tiszta a környezet, ráadásul otthon zajlik a munka, nincs záros határidő, csak hagyni kell fejlődni a kisgyermeket, és megoldani olyan bajokat, amik egy ilyen munka után édesnek tűnnek, mint a méz. Ezzel szemben a mi munkánk…eleve laza és szép, eleve sok szeretetet kapunk vissza és csak ritkán kell megoldani fura szituációkat, legtöbbször csak játék az élet, de persze ennek is vannak nehézségei, de tényleg nem olyan jellegű, ami megterheli a lelket, ezt a munkát, amit Szandival űzünk, mondanám inkább lélekemelőnek és szeretetteljesnek. Ebből belecsöppenni a 0-24-be, a megoldhatatlannak tűnő bajokba, még ha otthon is van a Szandi, a saját kis otthonunkban…akkor is egészen más, mint annak a hölgynek, akit az előbb vázoltam fel ide erre a fehér lapra.

Szóval, a helyzet az, hogy végre megnyugodhatott a lelkem, nem teljes mértékben bennem van a hiba, és azért nem írtam semmit eddig, mert az őszintét nem akartam leírni, a gyereknevelés nagyon melós, az eddigi legkomolyabb munkám. Egyrészt féltem a következményektől, a megbélyegzéstől, hogy „pont a Balázs bácsi az, akinek ez nehéz”, mellé beszélni meg nem mindig szoktam, csak amikor előtör belőlem a bohóc. De a gyerekneveléshez kevés a bohóc…ahhoz nagyon sok minden kell, már most látom, pedig még nem is beszél, nem is jár a kisfiunk.

50502918_383550562406247_6989743697222959104_n
Nem akartam leírni az igazat, de most meg azon kapom magam, hogy épp azt írom, előtörnek belőlem a szentimentális élmények, aztán már a be is lépek a gyerekszobába, és el-elgondolkozom, elmerengek a közelmúlton, és el kell mondanom, hogy egyébként, basszus, annyira igaza volt sok mindenkinek…tényleg törli az agyunk azt a sok hátfájós éjszakát, amikor nem tud normálisan lehiggadni az ember és tisztán gondolkozni. Törli az agy a „már megint lekakilt a gyerek” típusú élményeket, és marad a jó, de abból minden, és persze fel is nagyítunk már most dolgokat, amikre mások legyintenének. Kezdi velünk felvenni a kontaktust Jakab, már mosolyog és örül, ha meglát valamelyikünket, akit már nem látott 10 perce, van neki kedvenc plüssállata, akit már meg is tisztel azzal, hogy gügyög-gagyog neki, és már 6 kiló, pedig csak anyatejet eszik, semmi tápszert. Kell azért egy kis idő szerintem, mire az ember felfogja, hogy mit teremtett, egy másik élő személyt, aki miatt bizony fel kell adni az eddigi életünket és be kell rendezkedni valami nagyon újba, valami nagyon másba.
Bevallom férfiasan, a Szandinak ez sokkal jobban megy. Csak állok az ajtóban, és csodálom őket. A Szandi már szinte a Jakab tekintetéből olvas, ismeri a sírásokat, vég nélkül babusgat és énekel, hihetetlen összhang van közöttük. Az én szerepem persze most még csak annyi, hogy tehermentesítsem őt, és itt kell kicsit álszerénynek lennem, mert nagyon sok apukától hallom, hogy ez a kezdeti időszak az, amikor még semmit nem tud tenni. De nagyon is tud. Én most tapasztalom. Vannak olyan hétvégék(ahogy nő a Jakab, egyre több ilyen hétvége van), amikor én is egész nap a játszóházban(a gyerekszobámban) vagyok, és csak este, hulla fáradtan érek haza, ekkor tényleg kevesebbet tudok hozzátenni, de szerencsére, van segítségünk nem is kevés. Viszont, olyankor is tudok segíteni annyit, hogy részt vállalok a házimunkából, teregetés, mosogatás, ruhák elpakolása, mindig van mit tenni még egy társasházban is, hogy ne is említsem a reggeli és a vacsora készítését, vagy a sok férfinak oly megterhelő bevásárlást. Nem mondom, hogy könnyű, mert eddig hazamentem, és magamnak, a hobbiaimnak éltem, a bevásárlást közösen intéztük, mindenki, amit szeretett, most meg állok a boltban a polc előtt, és azon gondolkozom, a Szandi vajon mit ehet most, mit szeretne, és úgy általában…mivaaan? Egyáltalán nem jellemző rám, hogy beúsznék a sok teendő közepette, de voltak napok, amikor azt éreztem, hogy tényleg nem tudom már, hogy honnan vegyek el időt, hogy mindenkinek megfeleljek, ehhez azért baromi sok empátia kell.

53784034_328482427796436_5410889169180295168_n

Jakab baba, imádom, csak fekszem mellette délelőtt, azokban a két-két és fél órákban, amikor ébren van, és figyel, játszik, gügyög, csak fekszem mellette és bámulom, és nem tudom róla levenni a tekintetem. Hirtelen kikapcsol az agyam, és jön a flow, mondja, gügyög torokhangon, én is mondom, utánozom, mosolyog, én is mosolygok, tépi az arcom, kaparja a bőröm, szorítja az ujjam, hatalmas élni vágyás van benne már most is, jók az energiái. Színes Szandival már megvan a közös kedvenc pillanatunk. Amikor megyünk le sétálni, előtte már jól elfáradt a sok rúgkapálózásban, beszédben, apró élményekben, a Szandi elkezdi öltöztetni, és hirtelen elhalkul. Tudja, hogy mi fog következni. Jön a séta. Van már nagyon sok olyan pillanat, hogy észre vettük, az akaratát használja, például, ha azt szeretné, hogy lemenjünk sétálni, ez persze sok sírás, hiszti, ami az adott pillanatban nem túl jó(de korántsem olyan rosszul vesszük már, mint az első két hónapban), de kell ez is, hiszen ezzel jelez, és, ha nem fárad el a kis Jakab eléggé, a babakocsizást most még a sok réteg miatt nem bírja olyan sokáig, nagyon le van szorítva a 4 réteg és a sapka miatt, kis cuki eszkimó ilyenkor. De az a pillanat, amikor öltözteti a Szandi, és nem teliszájjal, hanem csak mosolyogva nyugtázza, elérte a célját, na az a kedvencünk, benne van a 100% boldogság. De van már neki ügyeskedő nevetése, amikor elégedett, teliszájas, amikor valaminek nagyon megörül, és van ez, a mosolygós, amikor tudja, most jön a nagy csodálkozás, ki a szabadba, a jó levegőre, a sok impulzusba, a fák, a felhők, a szél, a hangok, de legfőképp, a ringatózás, ez így, ez a sok kicsi élmény összegyűlik abban a boldogságos mosolyban, ami csak nekünk, a szülőknek szól.

Közérdekből szót kell ejtenem az oltásokról. Nehezen szültük meg, és nagyon sok barátnak és hozzá értő személynek kikértük a véleményét, majd döntöttünk. Nagyon nem hangzott jól a gyermekorvos szájából, hogy gyengített vírussal megfertőzzük a gyereket, hogy ki tudjon alakulni benne a természetes ellenállás, eleinte hallani sem akartunk róla, aztán felvilágosítottak elég sokan, hogy most itt tart a tudomány, és ez is bőven sokkal több, mint ami a mi gyerekkorunkban volt, bár ugye a vírusok is egész mások voltak. Direkt megkérdeztünk olyan embert, akik nagyon közel állnak a természethez, nagypolgári létből is vettünk „mintát”, olyan ismerősnek is kikértük a véleményét, aki nagyon otthon van a gyógyszerlobbiban, és érdekes, kis eltérésekkel, de mindenki egy véleményen volt, az agyhártya-gyulladás elleni az szinte kötelező, a rota(szegény kedvenc zeneszerzőm, Nino Rota forog a sírjában) az még olyan, amit át lehet vészelni egy masszív hét alatt, úgyhogy mi úgy döntöttünk, hogy a halálos kimenetelűt beadatjuk, az átvészelőset nem. Be is adattuk, már csak egyszer kell menni oltásra szerencsére…én a háromból kétszer elmentem, de szégyen vagy nem szégyen, a Jakab helyett én kaptam a matricát a gyermekorvostól, mert én többet hisztiztem, mint a kisbabánk :).
Szóval, talán nem lövök mellé, ha azt mondom, most, hogy itt vagyunk a befejezésnél, és elhagyjuk a gyerekszobámat, a gyereknevelés sokkal kevesebb pátoszt és bohóckodást bír el, így talán nem is baj, ha ezt meg kellett tapasztalnunk, ömlik felénk a sok cukiság a netről és bizony, ha nem szeretnénk meghasonulni, azaz felvenni a rózsaszín szemüveget, nekünk is ki kell tudnunk mondani, hogy gyereket nevelni nehéz, de a szépségei valóban összehasonlíthatatlanok, szinte csodaszámba menő dolgok.

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.