Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

5.rész

Egy átlagos hétköznapom
A mai nap, ahogy azt a címben is említettem, átlagosnak mondható, de ha jobban belegondolok, bőven átlagon felüli volt ez is, de ilyen az, ha az embernek kisbabája van. Kezdjük is az ébredéssel a mai napi élménytúrát. Nálunk a Szandi kel fel éjszaka, hiszen Jakab még bőven anyatejes. Épp azt a korszakát éli, amikor már néha kevés az anyatej, de még nem kell a tápszer. Küzdés persze minden étkezés, általában Jakab akarata érvényesül. Sajnos nekem elég brutál gyerekkorom volt, én pont az az apuka vagyok, aki szinte mindent máshogy akarok csinálni, mint ahogy engem neveltek, én sok részben a szüleim ellenkezője leszek, szóval inkább engedek én, ami által ki is lőttük a lehetőségek közül a poroszos nevelési elvet, próbáljuk mi is a most lett az országunkban is elterjedt, azt a bizonyos Dán módszert alkalmazni, ahol agresszió egyáltalán nincs, helyette sok humánus kommunikáció, megértés, semmi humbuk, csak amolyan “szeretetmágia”, épp ráfért már az emberiségre, mert azért ne felejtsük el, ennyire hosszan nem volt még béke Európában, mint amiben mi élünk.
Ehhez hasonló gondolatokkal ébredek meg, és próbálom még tíz percig húzni a biológiai órám szerinti 6:20-at. Valahogy kikecmergek az ágyból, sétálok át Jakab rezidenciájába, látom, Szandi szeme száraz, kialvatlan, az energiaszintje üres, nekem egy kávé segít ezen, 5 perc alatt szolgálatba állít, mióta megszületett a Jakab, enyém a reggeli elkészítése, szervírozása, addig még Jakab is eszik, mert reggeli után apa fia program. Ilyenkor fekszünk az ágyon egymás mellett, magam felé fordítom, és hagyom hogy bekapjon meg tépjen, karmoljon, állandóan a számat markolja éles körmeivel, mintha azt akarná megfejteni, hogy jön ki onnan a hang. A közös mókázásban eléggé elfáradt a kis Jakab, jöhet a séta. Próbálgatjuk az útvonalakat, már elég jól eltalálom, hol a legkevesebb az autó, hol a legtöbb a madárcsicsergés. Általában egy órás a séta, ami közben persze simán belefér egy munkamegbeszélés egy finom kávé mellett.
De csak eddig volt átlagos hétköznap, mert be kell valljam, álszerényen, ma én főztem. Na, el is pirultam, mert ezzel nem szoktam felvágni, de valahogy meg kellett magyaráznom, azt a blog elején beszúrt állításom, hogy nem is annyira átlagos, hiszen ez tette átlagon felülivé, ami azt is jelenti persze, hogy ami innentől ismét jön, az mind szín tiszta átlagosság, úgyhogy aki esetleg fél a sebességtől, öveket bekapcsolni. Kész a spagetti, pont időre, még a mosogatás is megvolt, sőt, meg is ebédeltem, 11:45, indulás, vár a játszóház, avagy ahogy ebben a blogban szerepel ugye, a gyerekszobám, kereken délben nyílt is az ajtó, kár, hogy csak a fotocellás az áruház kijáratánál, megint elkéstem, ma már 2 percet, romlik az átlagom…szinte érkezésemkor toppant be az a csodálatos kisfiú, Gáborka, aki mostanában szinte minden hétköznap bearanyozza a napom dél és fél egy között. Az a gyerek egy csoda, göndör fürtös hajával, elképesztő mosolyával, bizonytalan járásával(életkori sajátosság), állandó magyarázásával leveszi az embert a lábáról, minden percben figyelni kell rá, még önveszélyes, de őt aztán megéri figyelni. Anyukája igazi kis szerelme, minden percben szerelmet vall neki, nagyon jó ezt látni. Sorba jönnek a kisgyerekek, alig bírom követni a napot, játék és ügyelet közben előkészítem a szülinapi szobát, tányérok, poharak, tortadíszítés, a hírös-növös béééééékaleves elkészítése, mindezt persze egy zsonglőr ügyességével, közben három kis palánta csüng rajtam, a negyedik megijedt tőlem, bujkálnom is kell előle, csörög a telefonom, még fel se mostam, el kéne rakodni a legókat, a kockákat, az autókat, vissza kéne hívni aki keresett, de már jön is a megmentőm, Viki, az új ultra kedves kollégám. Kedvességével levesz rólam egyből két gyereket, már csak egy maradt a nyomomban, az imádni való Zoé, akinek persze minden mondata úgy kezdődik, hogy “de Balázs bácsi, tudtad, hogy a…”, imádom! De semmi szusszanás, már jönnek is a szülinaposok. Az agyam automatikusan átáll, minden figyelmem az ünnepelté, és persze a meghívott vendégeké. 3 órás kőkemény pörgés, olyan energiával tódultak be hozzám, főleg a fiúk, hogy levitték a séróm, amit nyugodtan értsetek úgy, hogy kihullott ismét rengeteg az amúgy is kevés “hajkoronámból”, úgy megdolgoztattak a fiúk, annak a kis tündéri kislánynak, Mirellának az ovistársai, hogy komolyan mondom, jobban leizzadtam, mint egy intervall edzésen. De semmi megállás, be a kocsiba, irány haza, gyors zuhany, és jöhet az otthoni program. És innentől pedig már, minden figyelmem a kisfiamé.
Ha nektek is sikerült már átélnetek azt a hangmagasságot, azt az energiaszintet, ami van, hogy összejön nálunk, a gyerekszobámban, amikor olyanok, mint akik már egy hete egy helyen ülnek, és jöttek leadni az összejött bónokat, amikor még a csilláron is gyerek lóg, és mindenki nagyon hangos, akkor el tudjátok képzelni, mennyire nehéz ezután lepörögni, lelassulni, nyugalmat árasztani, megállni egy pillanatra, és átkapcsolni “otthon” üzemmódba.
Nehéz a dolgunk, mert sajnos Jakab alig alszik. Szinte az egész délutánt most már sírással tölti, és alig lehet megnyugtatni. Az éjszakát meg sem említem, csak felhúznám vele a Szandit, szóval, nézzétek el nekem, ő is elolvassa az Apu gyerekszobáját. Én logikusan azt gondolom, Jakab sírásának oka csak a foga lehet. Egy időben mély depresszióra gyanakodtam, de szerencsére Freud sokadunokatesója néhány ülés alatt kiszedte a kis Jakabot a mély depressziójából, maradt a fog, az a csúnya fogfájás, ami engem ennek a blognak az írására késztetett. Muszáj ide beszúrnom azt a gondolatot, tényt, ami igaz, hiszen az egész úgy kezdődött, hogy Virág, a mi kedves bloggerünk, kihívott anno az egyik bejegyzésében, amikor is azt mondta, én is írjak, megnézné, Balázs bácsi mit kezd a fogzással. Hát Virág, eljött a fogzás, és azt tudom mondani, bizony én is megküzdök a fogzással, csak nekem már a fülem fáj a Jakab fogzásától :).
Egyébként, a mai napon a lepörgés nem is volt olyan nehéz, ha mélyebben belegondolok, már a kocsiban alig vártam, hogy hazaérjek, hogy együtt nézzük a kisfiammal a naplementét, szerencsére pont a szobájából látható. Sajnos ilyenkor is sír és nyűgös, de dalolással, nyugtató szavakkal és persze sétával, vagyis, őszinte maradok, hosszas cipeléssel egész jól meg lehet nyugtatni, csak valaki bírja kilométerekkel, nekem ma biztos megvolt belőle a tíz. Valakinek nincs kölcsön egy lépésszámlálója, megmérném egy ilyen átlagon felüli napon, mennyi lépést teszek?! De vissza Jakabhoz. Annyira szeretem ezt a gyereket, csoda amikor én tudom megnyugtatni őt, nem a kaja, nem is anya, hanem én, most én kellek neki egy kicsit, most rám van kicsit szüksége. Ilyenkor lassan sétálgatunk a lakásban, ő eszi a kezét, a vállamra dönti a fejét és egyszer csak hallom a szuszogásából, ritmusosabb, a csámcsogása is beállt egy ütemre, leülök a babzsákba, rajtam fekszik Jakab. Néhány nagyobb sóhaj, és már alszik is, hason, kezét a szájában tartva szigorúan, de végre, egy óra sírás és nyugtatás után a kisbabám mély álomba szenderül. Néha mozdul csak, helyezkedik rajtam. Ha hiszitek, ha nem , már olyan nagy, holott még csak 4 hónapos, de simán nagyobb átlóban, mint a felsőtestem. Csak ülök a sötétben és figyelem a szuszogását, érzem a szegycsontomon a szíve dobogását, és hirtelen elöntenek az érzések, és vele együtt a gondolatok. Tervek a jövőre, a múlt bizonyos dolgainak a felidézése, a családtagok, barátok szinte egytől egyig mind eszembe jut, magamban elemzek, dolgokat amiket ezen a napon rosszul csináltam, dolgokat, amiket jól csináltam, mint aki szortíroz, már nem is tudom kinek az előadásában hallottam a dobozokról a férfiak fejében; amit rosszul csináltam az az”ezt még fejleszteni kell” nevű dobozba, amit pedig jól csináltam, a “bevésendő” dobozba teszem, most már olyan szintre fejlesztettem azt a képességemet is, hogy mindenhol legyen a lakásban egy elérhető ponton egy jegyzetfüzet és egy ceruza, hogy tényleg kipipálhatok minden helyet, ahol van lehetőségem egy gondolatnyi időre(ami tudjuk, hogy nem egy pillanat, annál sokkal nagyobb elmélyülést igényel), ott mindenhol van is papír, ceruza, hogy azonnal le tudjam írni a nagyon hasznos gondolatokat, de a mai napon egy dologgal nem számoltam a sötéttel, hiszen ránk sötétedett, de nem is baj, mert minden a fejemben maradt amiről szerettem volna mesélni nektek. És a kisfiam, az én drágám, még mindig alszik, ugyanúgy rajtam, hihetetlen mélyen és nyugodtan, lövésem sincs mióta, óra az viszont nincs a közelben.
Egy biztos, már elzsibbadt a karom, már zavaróan nyomja a feje az egyik általam eddig nem is ismert csontomat, és befolyt a trikóm alá a nyála is, szóval lassan mozdulni kell. Finom mozdulattal fektetem a kiságyába, gondosan betakarom, az ajtaját halkan behajtom, nem is csukom be, és már nyitom is a hűtőt, farkaséhes vagyok. De közben a felgyűlt gondolatokat próbálom nem elfelejteni, ehhez is zsonglőrteljesítmény kell, de ha már a lábban nincs is, a fejben még maradt némi energia. Épp annyi, hogy ezeket a sorokat megfogalmazzam, és persze mire végére érek a dobozok feltárásának, meg is mozdul a kisfiam az ágyában, alig hallhatóan nyöszörög picit, de szerencsémre csak átfordult.

DSCF4999

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.