Author Archives: Balázs

Svihák tábor ’17 – -élmények

Szerda

Aki ismer, nem vádolhat azzal, hogy ellene lennék a kihívásoknak, és ez a tábornak ezen a napján is tetten érhető volt. A tábor felénél ugyanis mindig a legnehezebb, ilyenkor, mint akár egy maratoni futáson, jön a holtpont. És nagyon át kéne billenni, mert ezen a billenésen sok múlik. És nekem pont erre a napra kell tennem a sport napot, amikor a legjobban elfáradunk, amikor kiteszem a kis csapatomat annak, hogy a legtöbb kiakadás, hiszti, akár még sírás is érhet minket, amely problémákat természetesen meg kell oldani. A Barátság park felé autózva, ezen a “hosszú” távon, a rádiót hallgatva bemondták, hogy ma akkora hőségriadó van a városban, hogy bizonyos szervek járják a munkahelyeket, hogy megfelelően bánik-e a hőséggel, a hűsítő italokkal, a pihenő időkkel a főnökség. Azonnal, mint aki jelenséget látott, rájöttem, hogy a tervezett tempóból ma erősen vissza kell vennem, mert magamra rántom az egész kredencet, és kihívom magam ellen a sorsot, valamint huszonegynehány gyerek ellenszenvét, pedig ezek a gyerekek nagyon szeretnek ám, érzem minden mozdulatukból, minden pillantásukból. Nem ronthatom el ezt semmivel.

A játszótéren ücsörögve, elviteles kávémat kortyolva aztán éreztem, hogy a Nap, és annak teljes ereje belőlem is sok energiát kivett, úgyhogy nem is lesz ez olyan nehéz, hogy hagyjam csak, hogy teljen a nap, és hagyjam, hogy csak úgy történjenek a dolgok. Azért, Edinát nem mondhattam le, és nem is akartam, mert nagyon szeretem őt, és a lazább, “bohócbarátabb” óráit is. Jött, látott, és sikert is aratott, persze volt, aki úgy lazsált, ahogy csak tudott, és volt, akinek felmentést is kellett adnunk, de nagyokat nevettünk, és bohóckodtunk, azért le is izzadtunk, és el is fáradtunk a sportpályánkon. Az egy óra olyan gyorsan eltelt, hogy épphogy pislogtunk párat, már vége is volt. Meseszerű tornaóra volt, én nagyon élveztem, hihetetlen ez a nő, mi mindent ki tud találni a gyerekek kedvéért, és amennyi energia van benne, az irigylésre méltó.

Ezután jöhetett az, amire nem készültünk, és úgy gondolom, ez volt a legjobb dolog a napban, a piknik. Kiválasztottuk a legnagyobb árnyékot, letáboroztunk, tízóraiztunk, frizbiztünk, labdáztunk, csak hagytuk, hogy elteljen az idő, mindenkire rábíztuk, hogy mivel akarja tölteni azt a bő órát, amit most így, a nyári szünet és a hőség adományozott nekünk. Esküszöm, ez a kis óra úgy kellett, mint az a sok víz, amit magunkba töltöttünk. Eztán jöhetett a kellemes fagyi/jégkása és a buszon szörfözés, mert ülőhelyünk nem sok volt, de ezek a jóóó kis magyar utak… ám a Svihák táborosok még ezt is élvezték, közben begyűjtötték az összes mosolyt, amit a gyalogosok, autósok dobáltak felénk, mert integettünk mindenkinek, puszikat küldtünk a nagy kapaszkodások közepette. Délután, miután megettünk minden grill csirkecombot, jöhetett az aszfalt telerajzolása. Improvizatív ugróiskola versenyen Zsozsó és Blanka nyertek, és már vége is volt a napnak. Hihetetlen milyen gyorsan átlendültünk a holtponton, holnap már sajnos látni fogunk pár elkeseredett arcot, mert a szemfülesek szembesülnek a tábor hamarosan ránk törő végezetével. De addig is, képek, képek, képek.

20526462_1536722609682678_1243887436_n 20562885_1536724343015838_1134681779_n 20562888_1536724299682509_943090181_n 20562966_1536726353015637_547942668_n 20563018_1536726549682284_1211759415_n 20563026_1557778010941581_1038008322_n 20563043_1536721869682752_1168159047_n 20563043_1536726123015660_570205598_n 20613900_1536723089682630_1471812071_n 20613983_1536726519682287_1772422721_n 20614056_1536721916349414_887796941_n 20614105_1536725979682341_380592883_n 20614139_1536725216349084_980067703_n 20614304_1536727429682196_1101572450_n 20614343_1557777984274917_1815845468_n 20614380_1536721616349444_417906205_n 20614434_1536726259682313_1952032450_n 20614518_1536726439682295_380522243_n 20614555_1536723479682591_1351177742_n 20614578_1536727613015511_1069914938_n 20614644_1557778014274914_245731996_n 20614708_1557777987608250_1678426446_n 20614718_1536726189682320_2062920032_n 20614821_1536724416349164_1625381958_n 20623758_1536727559682183_635517877_n 20623925_1536724819682457_325718557_n 20623986_1536727463015526_291701639_n 20623992_1536721313016141_1441762055_n 20623994_1536721716349434_1113606312_n 20623995_1557777990941583_1654863111_n 20624016_1536721546349451_1525451499_n 20624097_1536723183015954_1475005137_n 20624163_1536723276349278_854813165_n 20624273_1536727319682207_1269716385_n 20624463_1536721813016091_986638156_n 20624579_1536722589682680_2073779921_n 20624613_1536727539682185_1387832200_n 20624628_1536725166349089_295109399_n 20631473_1536727273015545_902600040_n 20631750_1536723423015930_1727631452_n 20631794_1536724199682519_1044610753_n

Svihák tábor ’17 – élmények

Kedd

Na a mai nap rendesen megizzasztott minket, és most nem csak a hőségről szeretnék én hőseposzt zengeni, hogy milyen jól bírták egyébként a srácok, mert bírniuk kellett, hiszen választhattunk, vagy unalomba fullad a délelőttünk, vagy helyet változtatunk. Ugyanis, reggel, érkezésünkkor, három megtermett pasas épp azt a mászókát mázolta még színesebbre, amit egyébként be szoktunk lakni a tábormegbeszélések alkalmával, hiszen akkor még az a leginkább árnyékos terület a Móra parkban. Festették gőzerővel a mászókát, de rossz híreik inkább átvezettek minket Győr egyik legjobb játszijára, a Rózsák terére, mert a hírek arról szóltak, hogy csak délután 2-re lesz kész a festés… Szerencsére, ez még időben kiderült, így még elég korán átslattyogtunk az árnyékos oldalon a Rózsák terére. Ezt aztán széltében-hosszában ki is használtuk, mindenhol a kis svihákok játszottak. A homokozó felét elfoglaltuk, a hintákat is, frizbiztünk a nagy zöld területen, versenyt is futottunk, fogócskáztunk a labirintusban és ezt mind a legvidámabban, tele élettel, nevetéssel, hiszen az egész hely szinte árnyékos, a fák ölelik, így mi is kaptunk rendesen a jó hűsből. Ebéd előtt még egy kis séta, a táborlakók úgy zuhantak a lakásba, mint aki már a nap vége felé jár, nagyon vicces volt, amíg mi készítettük elő az ebédet, a plafonra vetítettem egy mesét, leterítettem néhány pokrócot a járólapra, amin a komplett gyereksereg elfeküdt. Olyan látvány volt ezen a kis területen ez a sok gyerek, mint a Monty Python, Az élet értelme című filmben a szegény család gyerekvállalási jelenetében. Nekem nagyon megmosolyogtató volt. Ebéd után fagyi és gyümi, aztán vissza a már készre festett Móra parkba, ahol a szülők érkezéséig meg sem álltunk, az utolsó gyerekig játszottunk, pörögtünk, bújócskáztunk, hogy nap végén a fél homokozót le tudjuk mosni magunkról a fürdőkádban. Jöjjenek a képek:

20527659_1535748519780087_687265806_n 20561660_1535747729780166_1643593730_n 20561763_1535749446446661_748426713_n 20561772_1535747639780175_1822403004_n 20561783_1535748696446736_1719825941_n 20561888_1535749523113320_1673219625_n 20561925_1535748299780109_1118525411_n 20563041_1535748903113382_1104041876_n 20614056_1535749366446669_1790297201_n 20614135_1535749103113362_2069088313_n 20614186_1535747799780159_2108610252_n 20614193_1535747293113543_1586714404_n 20614227_1535749233113349_60988660_n 20614339_1535749056446700_1041278160_n 20614402_1535747443113528_1158719934_n 20614415_1535749313113341_810181348_n 20614482_1535748196446786_1091614091_n 20614799_1535749009780038_542658917_n 20614842_1535747349780204_394274332_n

Svihák tábor ’17 – második hét

A már harmadik szériát futtató Svihák tábor idén is rengeteg élménnyel, iszonyú sok nevetéssel várja azokat a kedves érdeklődőket, akik szeretnék elolvasni csemetéjük táboros élményét, vagy csak arra vágynak, hogy felidézzék gyermekkoruk nagy nevetéseit, amikor még mindenhol sok volt a gyerek, és mindenki mindenkivel barátkozott. A szokványos módon, az élmények után jönnek a képek. 

Hétfő

Na, ez micsoda csapat. Már reggel, mielőtt a helyszínre érkeztünk, éreztem valamit. Ez amolyan megmagyarázhatatlan energia, ami csak valami természetfeletti erő lehet. Ahogy az ember kikel az ágyból, ahogy zöldhullámot kap, amikor minden olyan flottul megy, hogy az ember érzi, igen, most sínen van! Fantasztikus érzés, és már leszoktam arról, hogy magaménak tudjam be ezt, inkább én is ráhelyezkedek, és élvezem az élményt. Be is jött a számítás, ahogy gyülekezett a csapat, majdnem mindenkire volt is 5-10 percem, hogy megnyugtassam a szülőket utoljára, a Svihák táborban jó helyen van a gyermek. Olyan könnyed volt az egész, mint Pierre tortái, az első táborgyülekezőt amikor megtartottam, mindenki a helyén maradt, minden mondat a táborlakók fejébe a helyükre került, senkivel nem kellett megküzdeni az alfa hím pozícióért, mert mindenki, mint a profik, tudtuk, mi a dolgunk, miért is jöttünk össze ennyien. Első játékunk is pont akkor fejeződött be, amikor már kezdtek mozogni, nyüzsizni a táborlakók, hogy elülték a feneküket. Mert ugyebár, az első napon nagyon sok a megbeszélni való, és én is unom a végére a saját hangom, a saját mondanivalóm, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. A délelőtt folyamán a lányok majdnem leverték a fiúkat fociban, szegény Levi milyen dühös volt a felénél, mert hát én nem is vagyok lány, és mégis őket segítem…de aztán megfordult a szerencse, és végül győzedelmeskedtek a fiúk, Levi nagy örömére. Az ebédhez indulás előtt, még egy kis sapka keresés, amihez egyszer lehet, hogy egy komplett regényt írok, hiszen Máté barátunk sapkája a játszótéren eltűnt, fél óra keresés után sem lett meg, pedig még a nagyikat is ugrasztottuk a játszótéren, mindenki Máté sapkáját kereste, majd valamilyen csoda folytán, a nap végén a játszóházban került elő, ki tudja, hogyan, de egy biztos, ha meglesz a sztori minden porcikája, megírom novellában a rejtélyesen rejtőzködő sapka történetét. Pizza, sült krumpli, fagyi, sok sok frissítővel, és séta. Eleinte féltem ettől, mert mégis elég meleg volt, de szerencsére nagyon sokáig a házak védelmező árnyékot biztosítottak nekünk, egy nagyobb szakasz volt, amit a napon küzdöttünk, de sokszor megálltunk frissíteni, és nem hagytunk ki egyetlen alkalmat sem, hogy nagyokat röhögjünk, vagy valami érdekességet felfedezzünk.

Történt, hogy az egyik legkisebb táborlakó, nevezetesen Dani, nem tudta olyan gyorsan enni a fagyit, ahogy az olvadt, így az egész 25 kilós gyerek szinte eltűnt a fagyiban, a két karja könyékig maszatos volt, a lábán is folyt, de még a tarkóján, az álla, a haja is csupa citrom fagyi volt. Én akkorákat röhögtem, hogy le kellett ülnöm, végül Dani belátta, hogy nem bír vele, lemosdattuk ivóvizünkkel, mehettünk tovább. Néhány száz méterrel odébb, egy építkezésen akadt meg a tekintetünk, épp frissítő folyadékunkkal voltunk elfoglalva, amikor láttuk, hogy a még el nem készült épületen szunyókál néhány munkás, mellettük a nyitott sörös doboz, ők meg az árnyékban húzzák a lóbőrt. Egybe hívtam a társaságot, mondtam suttogva, hogy közelebb húzódunk kicsit, de osonva, majd háromra kiabáljuk, hogy “éééébresztőőőőőő”, de aztán futás az erdőbe. Sikerünk volt, a többi, még éber és dolgozó munkás nagyokat röhögött, integetett nekünk, ezután meg már csak hab volt a tortán, hogy az árnyékban hűsölő gyíkokat ki tudja elkapni, megkergettünk párat, de végül a tábor fő bohóca, Olivér kapott el egyet.

Délután jöhettek a játszóházas játékok, élveztük, hogy jó hűs van a házban, ki se akartunk menni a fullasztó melegbe már, elfoglaltuk magunkat arcfestéssel, focizással, építkezéssel, különböző dolgokkal. Egy szó, mint száz, ez egy nagyon élettel teli, nagyon izgalmas és elképesztően aktív csapat, élmény velük dolgozni, élmény velük minden együtt töltött perc…persze, elhamarkodott is lehetne ez a pár mondat, mégis csak hétfő van, de én ezt nyitott lélekkel előlegezem meg ennek a bandának. Alig várom a holnap reggelt, de előtte jöjjön pár kép…

20526431_1534916899863249_231277565_n 20526543_1534917233196549_1701622348_n 20526581_1534916009863338_1093456248_n 20526668_1534916976529908_1484844968_n 20526769_1534916703196602_955370609_n 20527240_1534915483196724_2022484875_n 20527362_1534915819863357_2079171790_n 20527362_1534917449863194_130578619_n 20527369_1556159187770130_1518535549_n 20527421_1534916863196586_1024038924_n 20527441_1534917036529902_1256260315_n 20527498_1534915673196705_1829248791_n 20527511_1534915903196682_578200397_n 20527582_1534915576530048_904696505_n 20527582_1534915736530032_177355402_n 20527636_1534915569863382_146941233_n 20561731_1534916239863315_1578029315_n 20561861_1556159174436798_314710075_n 20561946_1534917283196544_603216374_n 20562087_1534915429863396_1334616468_n 20562748_1556159184436797_1134605971_n 20562825_1534915609863378_648203862_n 20563031_1534916809863258_1877546862_n 20563037_1556159161103466_1120042573_n 20614051_1534917146529891_72763029_n

 

Svihák tábor ’17 – élmények

Nehéz erről beszélni férfiként, de ma nagyon meghatódtam. Persze, mindenki tudja, hogy a férfi, aki gyerekekkel foglalkozik, nem az a hormondús, maszkulin alkat, aki foggal hajlítja a százas szöget, neki az érzelmi világa kicsit szofisztikáltabb, mert ahhoz, hogy megértsünk egy gyereket, kell egy fajta extra empátia löket, azt hiszem, én ezzel rendelkezem, tehát, büszkén vállalva mondhatom, ma nagyon meghatódtam amikor a reggeli tábormegbeszélést tartottam. Ugye, ilyenkor azok a dolgok szoktam elhangzani, amit én elvárok tőlük, és persze, hogy mi mindent fogunk az adott napon csinálni. Már reggel a dalunkkal a fejemben ébredtem, és tudtam, ez a nap lesz az utolsó, amikor ezt a csapatot egyben, egészében láthatom. Összeszorult szívvel, és nem takargatva meghatódottságomat meséltem, hogy mi mindenben lehet részünk. Nagy, sőt hatalmas tapsokban, szinte szerelmes nagyikban, akik, mintha a saját unokájuk szerepelne, úgy fog örvendezni, ha végig hallgatja, hogyan zengjük be a Baross utcát. Készüljenek fel, hogy kicsit ember feletti lesz a túránk, hiszen nem csak sétálni fogunk, úgy tizenötször elő is adjuk a dalunkat, ami önmagában megterhelő, nem csak a kis Svihákoknak, nekem is, és Színes Szandinak is, pedig mi ez a két masszív óra ahhoz a kőkemény, pörgős héthez képest, amit együtt töltöttünk…

Megvolt a főpróba, természetesen katasztrofálisan sikerült, ami ebben az esetben is jó hír, megettük Gyöngyvér testvér tízóraiját, és neki iramodtunk a belvárosnak. Ahogy megjósoltuk, hatalmas ovációk, kisebb tömegek gyűltek össze, a kalapunkba pedig gyűlt a fagyi és dinnyepénz. Végig mentünk a Baross utcán, az Arany János utcán, a Virágpiacon, a Király utcán, a Széchenyi-téren, egészen az ebédelős helyünkig, ahova már úgy estek be a táborlakók. Hatalmas büszkeség töltött el, hogy véghez vitték, hogy végig csinálták, hogy aktívak voltak, hogy csak a legvégén kellett nógatni őket, hogy elértük a buszt, hogy minden kaját elpusztítottak, hogy minden másodpercét élvezték az utolsó napnak, hogy a 18 kilós dinnyéből sem maradt semmi, hogy még repeta barackot és almát is kértek, hogy még az utolsó percben is rohantak, de a legnagyobb csoda és számomra öröm, hogy a végén még telefonszámok és címek is cseréltek gazdát, mert akkora nagy barátságok születtek. Szóval, a szívemben öröm és egy kicsi bánat is lapul, hiszen többé ez a banda így, ebben a formában nem találkozik, többé nem menetelünk forróságban, vagy esőtől félve, hogy többé nem nevetünk ugyanígy, ugyanezeken a dolgokon, de hát ez így természetes…semmi sem állandó, minden változó, és ez magában hordozza azt, hogy sokszor le kell mondanunk élményekről, dolgokról, amik vissza nem térhetnek, viszont az emlékeinkben sokáig élni fog az, amit ezen a héten megélhettünk. Köszönöm az összes táborlakónak, hiszen felnőtt fejjel még értékesebb egy-egy ilyen élmény, mert tudatosabban élvezi az ember azt, ami vele történik. Na, de jöjjenek a képek…

19244015_1530661143674765_1225239385_n 19832640_1530661290341417_942743426_n 19849235_1530661153674764_574094702_n 19858664_1530661193674760_2134863579_n 19894213_1530661230341423_908098750_n

 

19758173_10211875437032765_265869779_n 19832378_10211904592361630_1696088895_n 19832773_1511903665497906_1810129040_n 19848816_1511902605498012_1246774160_n 19848982_1511903042164635_1147854612_n 19858857_1511903542164585_664884228_n 19866217_1511901758831430_919376717_n 19866228_1511904412164498_1295500571_n 19866272_1511903612164578_713240270_n 19866400_1511902168831389_1631127136_n 19866557_1511901232164816_236403209_n 19866558_1511902682164671_1007753835_n 19866560_1511903945497878_1320080024_n 19866583_1511901338831472_2130844593_n 19866671_1511901555498117_2072043327_n 19866672_1511901845498088_1575267836_n 19873726_1511902775497995_1862793502_n 19873765_10211904588521534_1002510826_n 19873922_1511903742164565_461749180_n 19883431_1511902442164695_1912384244_n 19883443_1511903108831295_2050277136_n 19883842_1511903272164612_1885442418_n 19894056_1511901712164768_2050721620_n 19894125_1511902115498061_230647394_n 19894294_1511902012164738_1214849866_n 19894327_1511901635498109_1861544586_n 19904477_1511901805498092_1364799600_n 19904491_1511903835497889_1353270213_n 19904613_1511902988831307_2079348130_n

 

Svihák tábor ’17 – élmények

Na ezért érdemes tábort csinálni. Ezért az érzésért várom én ezt minden évben annyira. Csak ugye ez a 365 nap ez rengeteg, mire ideérünk elfelejtem, vagyis, csak haloványan emlékszem, hogy mi is volt annyira jó ebben, amikor 20-22 gyerek akar egyszerre mondani mindent, meg folyton azt hallgatni, hogy “Bajááázbáááciiiiii”, de aztán csütörtökön, amikor már összeér a csapat, mint keddre a hűtőben a húsleves, ekkor értem meg igazán, hogy miért is ragaszkodom annyira ehhez, és miért tervezem el minden évben, hogy a következő szezonban minden hétre akarom ezt az érzést, és a tábort. Ekkorra már tényleg lehámlik minden olyan felesleges gátlás, ami azt mondatja a táborlakókkal, hogy “oké, játékok, oké nagy korkülönbség, de énekelni a Baross úton, meg bohócba öltözni?, na azt nem”. Csütörtökre a klikkek is szétolvadnak, és az egész tábor egy nagy egésszé alakul, ma elgondolkodtam, hogy nem kéne ezeket a táborokat két hétre duzzasztani? Mert nagyon is kíváncsi lennék, hogy ugyanez a csapat hogyan muzsikálna még egy hétig, és hát olyan nehéz ezt a dalt egy hét alatt úgy összerakni, hogy ne változzak én is főtörzs őrmesterré, vagy stílszerűen csak Csőrmesterré, mert a dalt vagy tudjuk, vagy nem tudjuk.

Na nézzük inkább, hogy mi történt ma, miféle gaztetteket követtünk el a Malom ligetben. Életem legviccesebb játékát hozta le nekünk Gyöngyvér testvér, majd szülinapokon is fogjuk ezt játszani, nagyon vicces,elefántos játék, a képeken látni lehet, akkorákat röhögtünk, hogy a betonon fetrengtünk szurkolás helyett, nagyon vicces volt. Egyébként meg egész nap a dalunkat tanultuk, és fogadtuk a gratulációkat, sorban nyíltak az ablakok, és kértek minket a nénik, hogy még egyszer és hangosabban. Ezt persze a táborlakók nem élvezték, de aki járt már életében táncpróbán, vagy színházi próbán tudja, hogy milyen, amikor tizedszer próbálod el ugyanazt a részt…halál unalmas, de én, mint a Svihák tábor vezérkarának az oszlopos tagja, tudom milyen ez az érzés, és azt is tudom, hogy mennyire nem számít akkor már, amikor begyűjtjük a gratulációkat, mert tudom, hogy úgyis ez lesz, senkit nem fog érdekelni már utána, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy mekkora tömeg gyűlt össze nekünk, a mi kedvünkért.

Ebéd a Kristályban, végre szinte minden elfogyott a tányérról, ami annak is köszönhető, hogy a rántott csirke mindenki szája ízének megfelelő, és persze csütörtökön már épp eléggé elnyűttek és fáradtak a táborlakók, nem olyan válogatósak, magyarul fogalmazva, épp elég éhesek… De meg kell említenem, hogy Mira és Barnabás anyukája olyan fantasztikus ribizlis sütit sütött nekünk, ami 10 perc alatt úgy elfogyott, hogy kapkodnom kellett, hogy ehessek belőle én is…na jó, ez nem igaz, muszáj volt megkóstolnom, hogy nem romlott e meg benne a tojás a hosszú séta közben, de igazából tényleg attól féltem, hogy ha lerohanják a táborlakók a dobozokat, nekem semmi nem marad, akkor azért elég morcos lettem volna. Ismét összefirkáltuk a KIKA előtti placcot, de nem firkálmányok születtek, hanem alkotás, hiszen nemes táborunk címét festettük a placcra, amit meg lehet tekinteni az első komolyabb esőig, szerintem érdemes, de Színes Szandi úgyis készített egy halom fotót róla. Vicces volt a kéz és láb mosása, a nagy melegre való tekintettel, egy kis vizezés, fröcskölés kijárt az izzadt táborlakóknak. Eddig ez volt a legjobb nap szerintem, de aki nem hiszi, járjon utánunk…fél lábon. De mielőtt jönnének a képek, egy kis csemege: tegnap elindítottunk egy játékot a táborlakók között. Kíváncsi voltam, hogy szerintük melyik magyar szavak a legszebbek, érdekes dolgok jöttek ki, lássatok csodát, utána pedig tényleg jöjjenek a nap képei:

Finom, szegfűszeg, csókolom, gyönyörű, szerelem, gyémánt, szépséges, barátság, szeretlek, édesanya, hóember, Föld, család, dinnye, otthon, telefon, csókolózik, hal, eper, szép, szalonna, cseresznye.

19832532_1510859172269022_1774086725_n 19832562_1510858685602404_1950334946_n 19832642_1510857185602554_1061141803_n 19832699_1510859235602349_1441153147_n 19832815_1510859085602364_152231240_n 19832852_1510859678935638_1168480679_n 19849234_1510858268935779_2076731215_n 19858416_1510859605602312_1971334784_n 19858416_1510861585602114_581025067_n 19858464_1510858148935791_1299934704_n 19858571_1510856878935918_879571696_n 19858775_1510860985602174_1408247451_n 19858819_1510857688935837_1553503615_n 19866510_1510857875602485_554608955_n 19866618_1510858575602415_1418207000_n 19873766_1510859328935673_336860560_n 19883451_1510861478935458_115510255_n 19883712_1510858385602434_454220788_n 19883904_1510861398935466_680010162_n 19894095_1510857318935874_519635963_n 19894128_1510856495602623_1962140061_n 19894208_1510859415602331_396053091_n 19894335_1510861698935436_1947112134_n 19894411_1510861348935471_1260492915_n 19894459_1510857812269158_2139931595_n 19904420_1510858978935708_1119985818_n

 

 

 

 

Svihák tábor ’17 – élmények

Harmadik, szerdai napunk a sport jegyében telt. A Barátság park nyújtott nekünk védelmező otthont sportos pályáival, fantasztikusan felszerelt játszóterével, és természetesen a kerítésével. Bendegúz apukája meg is jegyezte reggel, hogy milyen jó választás volt ez a helyszín, ezt bóknak vettem, mert tényleg úgy gondolom én is, hogy ez a legmegfelelőbb helyszín 21 Svihák számára. Nem lehet elveszni, minden órában új és új élmények, minden korosztály megtalálja a saját kis izgalmas helyét, ahol kiélvezheti mozgékonyságát. Az egész parkot bejártuk, mert kicsit meg is akartam a táborlakóknak mutatni, hogy milyen fantasztikus dolgokat rejt magában ez a park, olyanokat, amikről az én gyerekkoromban álmodni sem mertünk, hiszen elképzelni nem tudtuk, hogy léteznek ezek a dolgok.

A reggel várakozással telt, persze nagy beszélgetések, nagy nevetések, sztorizások. Kialakultak mára már a kicsi csapatok, a nagy szerelmek, szóval van téma rendesen, mi csak ámultunk, hogy milyen jól elvannak a tábor lakói addig, amíg meg nem érkezik mindenki a helyszínre. Az persze feltűnt, hogy egyre álmosabb és fáradtabb táborozók csoszognak reggel felénk, de persze, mi sem vagyunk már a legfittebbek, csak nekünk van varázsitalunk, az a fekete lötty, ami 10 óráig legalább kitart.

Mire megérkezett mindenki, mire megtartottuk szokásos megbeszélésünket, már ott is termett Edina barátom, táskájában tömve érdekességekkel, amiket azért hozott, hogy minket megmozgasson. Jó alanya voltunk készülő gyerektornájának, hiszen nálunk aztán minden korosztály képviselteti magát. Kipróbálhatta, tesztelhette az egész produkciót. Nekem nagyon tetszett, de én persze kolegális szemmel is nézem, szerintem nagyon működő képes, ami nálam azt is jelenti, hogy bátran viheti rendezvényekre Edina ezt a produkciót, el tudom képzelni, hogy reggeli tornának a matiné előtt ez nagyon is megfelelő, de ismerve őt, és maximalizmusát, ő még csiszolni fog, bár én is ilyen vagyok, én is így tennék. Mindenesetre, minket nagyon jól elszórakoztatott, én rég röhögtem ennyit, talán tavaly a Vili bácsi délutánján. Imádom ezt, amikor én is kicsit táborlakó lehetek, amikor levetkőzhetem a tábor vezér felelősségteljes szerepét.

Miután Edina magunkra hagyott, de még az ebéd előtt, elgyakoroltuk a pénteki produkciót, és elfoglaltuk a park teraszát. Éhes gyomorral vártuk, hogy a futár megérkezzen az ebédünkkel, amit harangszóra kezdtünk el végül falatozni. Mivel lekéstük az első buszt, rájöttünk, hogy mennyire ráérünk, kifosztottuk a fagyizót, szegény lány már jojózott a szeme, azt sem tudta, hogy mi van, mintha megsütötte volna a déli nap, pedig csak “néhány” Svihák rendelést adott le. Én elfojtottam a rötyögésem, mert tudtam, a délután összes terhe a miénk. Lekésve a buszt már nem jutott idő az aszfalt telerajzolására, maradt a játszóházi mulatság, sok focizással, egy kis kergetőzéssel, építkezéssel, “Amerikából jöttem-ezéssel”, uzsizással, sírással, nevetéssel, amolyan gyerektábor módjára. holnap bepótoljuk a krétázást, ma nagyon kihajtottuk magunkat. Jöjjenek a képek.

19757992_1509921042362835_1266511447_n 19758087_1509920492362890_1346026704_n 19758108_1509920915696181_753832151_n 19758114_1509924319029174_842518079_n 19832544_1509920862362853_2098101339_n 19832600_1509923569029249_12188934_n 19832767_1509924182362521_706974842_n 19848896_1509921125696160_433013711_n 19849177_1509921762362763_926124502_n 19858558_1509920995696173_1158142248_n 19858737_1509921395696133_1196871427_n 19858753_1509920662362873_272788212_n 19858759_1509923219029284_679122117_n 19858783_1509924135695859_1100571275_n 19866441_1509921509029455_138135757_n 19873603_1509922339029372_1695700983_n 19873739_1509922965695976_979952516_n 19873766_1509923672362572_800660829_n 19873787_1509924402362499_2111329252_n 19873791_1509923852362554_782442269_n 19873799_1509924275695845_28635518_n 19874012_1509923075695965_39164406_n

Svihák tábor ’17 – élmények

Második napunk imádkozással kezdődött, hiszen az esőfelhők csak nem akarnak átevezni a Kisalföld fölött. Fázósan indult tehát a reggel, rögtön improvizációra késztetett minket, hiszen a délutáni program ugrott, tudtuk, ebből nem lesz kánikula, de egy jó táborvezető felkészül minden eshetőségre, de eső lehetőségre is. Jöhetett tehát a “B-terv”, de erről majd később. A délelőtt lassan indult, mire megjött mindenki mi már annyiszor elhajítottuk a frizbit, hogy szegény csapágyas lett, de nagyon élvezték a srácok. Ezután építettük meg a Svihák tábor legnagyobb homokvárát, amiből kukacok másztak elő, így a kislányok harmada inkább virágot szedett, amit mi pasasok meg is értettünk, hiszen, aki már egyszer is horgászott tudja, hogy ami a halaknak jó, az a pasiknak is jó, de azért nem kóstoltuk meg a ginyacokat, inkább szerveztünk nekik futóversenyt…

A sláger ipiapacs bújócska ismét nagyon népszerű volt, abba sem lehetett hagyni, mondjuk a Móra park a legjobb helyszín erre, hiszen tökéletesen elzárt terület, rengeteg lehetőség van elbújni, nem túl nagy a terület, és roppant sok a védelmet nyújtó fa. Eztán mentünk ebédelni hozzám, a Lepke utcába, ahol a darás tésztára várva jöhetett a kedvenc mesém, a László tábor, és a gombfoci, a csajoknak a körömfestés, de a lemezjátszó nem volt olyan öreg masina, hogy az érdekelte volna a táborlakókat, sokan ismerték ezt a szerkezetet, pedig azt hittem, hogy majd jön a rácsodálkozás, hogy “mekkora cédé”, de lehet, hogy ezek a mélyen alfások már nem is tudják, hogy mi az a cd, ezért nem volt rácsodálkozás. Nagyon jól jött ki ez a kis pihis ebéd, ez a másfél óra, hiszen tegnapról úgy érkeztek meg a gyerekek a táborba, mint akik maratoni futóversenyt nyertek előző nap.

Ezután jött a “B-terv”, amit Gyöngyvér testvér állított össze, egy igazi sorverseny, ahol még győztes se volt, hiszen úgy tervezte meg nekünk “testvér” a versenyt, hogy két részletben, csütörtökön derüljön csak ki, hogy a Színes gyerekek csapata, vagy a Villám lajhárok csapata nyerte meg a párharcot. Nagyon mozgalmas és roppant szórakoztató nap után jól jön az elnyúlás a kanapén, de még el kell mosogatni és vissza kell rendezni a lakást, de ez lehet, hogy majd csak a hétvége mulatsága lesz. Holnap a sportos napra sikerült e rápihenni, majd kiderül holnap…de oda kell az energia, az biztos. Sajnos a mutatványos nem jött el, pedig nagyon megígérte, csalódnom kellett, de a gyerekek szerencsére ebből mit sem vettek észre. Jöjjenek a képek

19679611_1508925299129076_66854406_n 19692210_1508929159128690_1725255384_n 19692500_1508926632462276_383570793_n 19692590_1508928279128778_405772541_n 19692599_1508927969128809_1383479251_n 19832495_1508928919128714_901940466_n 19832576_1508926295795643_665366252_n 19832695_1508928839128722_349929401_n 19832757_1508924962462443_1264709168_n 19848806_1508928732462066_1490888043_n 19848839_1508925059129100_831087542_n 19858436_1508928775795395_80076633_n 19858533_1508927739128832_1454597862_n 19858612_1508926992462240_372610831_n 19858624_1508925552462384_604289442_n 19858756_1508928992462040_1298717934_n 19883488_1508927332462206_885755219_n

Svihák tábor ’17-élmények

Megkezdődött a harmadik Svihák tábor, az a bohócos élmény tábor, aminek a végkifejlete egy kis bohóckodás elég komoly publikum előtt. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ma még csak az első napot élhettük át, ami mindig kicsit döcögős, kicsit méregetős, egymáshoz szokós, de az emberek már csak ilyenek. Itt nem működik az In medias res, ez nem irodalomóra, itt kőkeményen személyiségek személyiségekkel találkoznak, és próbálnak egy hétig együtt működni, együtt mozogni, együtt lélegezni, mintha egy nagy tüdő lenne, ami mozog ha beszív, mozog, ha kifúj. Kétségem sincs, hogy ez a csapat is meg fogja ugorni ezt a lécet, és a hét végére az elválás olyan nehézkes lesz, mint a hétfői összeszokás.

A játszótéren kezdtünk az Ikva utca végében, a régi sulimmal szemben. Mire összejött a csapat, már ki is alakult néhány kisebb banda, akik elkezdték az ismerkedést, egy kis hintázás, egy kis libikóka, mászókázás, az alap dolgok megbeszélése, ki hova jár suliba, ki melyik csapatot szereti, ki hány éves, milyen felszerelésekkel rendelkezik, amolyan tipikus fiús, lányos beszélgetések, persze a kis 7-8 éves, még rendesen álmos fejekkel, szürkeállománnyal. A régi motorosok, a Máté, a Solya, a Bendegúz egyből jöttek a tavalyi élményekkel, majd rá is beszéltek azokra a játékokra, amiket annyira élveztek előző évben, de azért adnunk kellett az újdonságnak is, hiszen, nem a tavalyit akartuk reprodukálni teljesen, kellettek az újdonságok. Nevetős, sőt röhögős játékot húzott elő Gyöngyvér testvér a tarsolyából, a zálogért cserébe kellett megállni a nevetést, a kör végére rendes kupac gyűlt össze középen, ki a cipőjét, ki a táskáját rakta be. Egy kis foci, mert annyi kis ronáldó jött a táborba, hogy minden második mondat az volt, hogy “Balázs bácsi, mikor focizunk?”

Eljött az ebéd ideje, amit úgy csócsáltak magukba a kis táborlakók, hogy öröm volt nézni, mintha a nagyi sütötte volna a pizzaszeleteket. Gyalog mentünk a játszóházba, szép öregurasan, cammogva, minden bokornál megálltunk, de versenyt is futottunk a nagy zöld placcon, és persze, meghallgattunk minden sztorit, mi is meséltünk ezt-azt, de hagytuk, hogy az élmények vigyék a lábunkat a játszóház felé, ahol már elő volt készítve Színes Szandi arcfestő készlete. Terveinket félre söpörve, a gyerekek vették át az irányítást, kezünkből kivéve az ecsetet, egymást kezdték el festeni, mi pedig hagytuk, és utólag jöttünk rá, hogy milyen jól tettük, hiszen ez a mi táboros hetünket szolgálja, hiszen ezzel az élménnyel térnek haza, ahogy ez is kezdi összekovácsolni a csapatot. Persze, minket is összemázoltak, de túl szemérmesek vagyunk, hogy ezt is felrakjuk, pedig Bendegúz barátom kitett magáért. Így összegezve, csodálatos nap volt, de a nagyja még hátra van. A képek alul, ahogy szoktuk.

19679783_1507899315898341_2094194838_n 19691125_1507897382565201_650029813_n 19691277_1507897612565178_1888050149_n 19691359_1507898869231719_1825494907_n 19691474_1507897799231826_1807651949_n 19692163_1507897682565171_1977630351_n 19692221_1507898072565132_1336150861_n 19692237_1507897929231813_959680737_n 19692502_1507897902565149_1194197038_n 19756010_1507890275899245_1073063146_n 19758276_1507898105898462_1605839138_n 19758331_1507898005898472_413246680_n 19832856_1507898452565094_1512859520_n 19848972_1507898332565106_1595695225_n 19849148_1507898642565075_27002765_n 19858391_1507898925898380_1102881658_n 19873621_1507899399231666_221274609_n

Színes Szandi

Kedves egybegyűltek!

Színes Szandi ma (szerda) és szombaton szívószálakból készít karkötőt a gyerekekkel. Gyertek el a játszóházba és töltsünk el együtt pár kreatív percet. Ha nem tudtok eljönni, akkor szolgálok egy videóval, ahol megleshetitek, hogy milyen könnyedén lehet mutatós “ékszereket” gyártani 😉

 

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.25 

Élvezettel evés

Svihák Oszkár, nem kell megijedni, nem ment el gasztroenterológusnak, nem is áll szándékában más hivatást választani, mint szórakoztatni, közben szórakozni, mert így jól tud megfigyelni, és kiforgatni, visszafordítani azt a kedves és sokszor lenyűgöző társadalomnak. Akkor mi is ez az evés dolog itt? Mert azt láthatjuk, amikor a bohóc fellép, talán neki sem ártana leadni pár kilót, bár, neki nincs baja, és mindig amikor úgy dönt, közbejön egy-egy olyan sérülés, ami visszahúzza. Ez eddig ötből ötször így történt, talán ezért van, hogy a lelke “zsírtalanítása” sokkal fontosabb tényező az életében. A hogyan is kellene felnőni, ami természetesen együtt jár azzal, hogy nagyobb felelősséget vállal a testéért, a benne található zsírokért is.

De ha nem gasztro-tanácsokról van szó, akkor miről? Mint az előbb már érintettem, a bohóc megfigyel, eleinte csak néz, és elraktároz, majd a kellő mennyiségű adat eltárolásával, később túlcsordulásával kibuggyan belőle néhány mondat. Ez a kicsordulás ma történt meg, amikor az interneten olvastam egy cikket, hogy mennyire káros az, hogy éjszaka még gyorsan végig pörgetjük az okos telefonunkon a közösségi hírportálokat. Komoly depresszióhoz vezethet, de már régóta foglalkoznak ezzel toxikológusok, és be is illesztették a komoly függőségeket okozó táblázatukba, amely szerintem már kell, hogy foglalkozási pont legyen. Gondoltam meg is osztom ezt a legnagyobb közösségi hálón, csakhogy nem engedi ezt a tartalmat megjelenni. Ami ilyenkor, a nem tűrt tartalmaknál szokott lenni, jön egy elterelés, valami hiba csúszott a világhálóba, gyorsan elromlott valami. Persze, minden mást meg lehet osztani, és minden más működik az interneten, ez az egy dolog épp kivert pár biztosítékot. Az egyébként, az életben, a kommunikációban, az üzleti életben is használatos terelés (ahogy azt a Győrplusz médiában tapasztalhattam nemrég), felelősség-áthárítás, a mosom kezeim attitűd volt az, ami betelített egy poharat a fejemben.

De kanyarodjunk vissza a kajáláshoz; amit megfigyeltem, sokan étkeznek ma már úgy, hogy közben valamit néznek, ami a képernyőről elénk vetül. Ez egy régi szokás, a televízió hozta be az életünkbe, ez is egy függés, mert kényelmesebb a tálcát vinni a tv elé, mint a tv-t az asztalhoz, rengeteg kábelt kellene egyik helyről a másikra vinni, sok kellemetlenség, a tálca megoldja ezt a problémát. Ez itt még szerintem, a ló ezen oldala, amikor az élvezethez kapcsoljuk az evést, magyarul, nem érünk rá megszakítani a műsorfolyamot holmi vacsorázásért. Az irodai étkezésnél is ez van, pedig tudjuk már ezektől a gasztro-szakemberektől, hogy mennyire fontos lenne kikapcsolt aggyal, élvezve az ízeket elfogyasztani a csirkepörköltet nokedlivel. A bohóc véleménye, hogy, bár igaza van a szakembernek, ez még a ló ezen oldala, amikor a túlhajszolt, információcunami nem hagy nekünk időt.

Azonban, amit látok, hogy egyre többen etetik úgy a kisgyerekeiket, kisbabáikat, hogy eléjük tolnak egy “bogyóésbabócát”, hogy a gyerek, amikor eltátja a száját, és épp azt mondaná, hogy odanézz anya, gyorsan beletuszkolnak a szájába egy kis rizst husival. Mert nem eszik a gyerek. Ez a gyerek sose enne, ha ezt nem lépném meg, sok szülő mentegetőzik így. Nos, ebben is van pozitívum, mert legalább látja, hogy ez kicsit káros tevékenység, de egyből menti magát, hiszen ő csak az anyai tevékenységét látja el, nem hagyja, hogy éhen haljon a gyermeke. Két dolog van a fejemben egyből, amit a bohóc segedelmével elétek tárok, mert a bohóc szerencsére rengeteget foglalkozik ilyen-olyan módon a maga lelkével, és, mint rendes Magyarországon felnőtt bohócról van szó, aki még az előző rendszerben született, magán képviseli mindazt, amit a kortársai is magukon cipelnek. Szóval, a két dolog; az egyik jön a másikból, de ezt mindjárt megértitek. Amit sokan nem tudnak, bár egyre több emberhez jut el az információ, a kisgyerekeknek nagyjából akkora a gyomruk, mint egy kisebb alma. Ez fejlődik aztán egyre nagyobbá, amíg el nem éri a nagyobb almát a kamaszkorra, és felnőttkorra pedig a két almát is eléri a nagysága. Egy ilyen kicsi alma nagyságú gyomrot nagyon nagyon egyszerű megtölteni, ráadásul, egy kis csemegézés ebéd előtt, egy kis puffancs, csoki elszórva idő közben, és már nem is éhes a gyerek. de ennek a “nem éhes gyereknek” is ennie kell ebédkor, amikor minden normális ember eszik, de, hát az ő kommunikációja addig tart, hogy eltolja magától, játszadozik az étellel, amit a szülők még mindig nem tudnak hova tenni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy az éhségérzetük, ami mindenkinek a sajátja, azt mondja, hogy a hasam eléggé meg van töltve. Ez rendszertelenséget is jelenthet, de akár a felnőttek megtanítását is jelentheti arra, hogy a gyerek úgy néz ki, tudatosabban étkezik, mert előbb felismeri azt az érzést, hogy mi elég. Nem szorong, hogy azt, ami a tányéron van el kell fogyasztani. És ezzel az átvezetéssel át is térhetünk a másik okra.

Ugyanis, ami korban mi felnőttünk, ha nem is teljesen mi, de szüleink biztosan, a Kádár rendszer, olyan rendszer volt, akinek a huszadik században először, magyar emberként meg volt engedve, hogy az éléskamráját kinyissa, és nyíltan vállalja, hogy tele van. Az első olyan kor volt az elmúlt száz évben, ahol meg volt engedve, hogy végre megtömjék a magyarok a bendőjüket. Előtte még haszonállatot se tarthattak, az előtt meg nem volt mit enni, háború volt. Így, a Kádár János bácsi, amikor a nép kedvence lett, azzal lett a kedvence, hogy kinyitotta az élés kamrát, és a magyar kajálhatott. És kajált is. Olyannyira, hogy úgy 10-15 év alatt a magyar szülőknek annyira  beleépült a tudat alattijukba az étel és az evés, hogy már sokkal könnyebb volt a szeretetüket, törődésüket kimutatni egy finom háromfogásos ebéddel, a hazaküldött töltött káposztával, óriási adag süteményekkel. Aztán eljött a huszonegyedik század, amikor az én generációm felnő, vagy kezd felnőni, és nagyon sok helyen halljuk, hogy a szeretet-kimutatás így, meg a szeretet-kimutatás úgy. Mi meg csak állunk, leginkább a sütő és a gázlap előtt, hogy de én rendesen kimutatom a szeretetem, ház közben még izzadok is, amikor megfordítom a palacsintát a negyven fokban. De ilyenkor jön az intelem, hogy törődéssel, és érintéssel kellene kimutatni. Ekkor jön a szorongás, mert a legtöbben nem azt láttuk a szüleink viselkedésében, hogy a törődésüket időben, és hasznosan, vagy több érintéssel, öleléssel, puszikkal nyilvánították ki, így, a mi mintánk legtöbbször nem így épült be a tudatunk alatt lévő pincébe. Nem is tudunk hirtelen ezzel a szorongással mit kezdeni, mert érezzük, hogy az eddigiek nem jók, nem akarjuk úgy szeretni a gyerekünket, ahogy minket szerettek, de még kényelmetlen az újfajta, mert hogyan lennénk hozzá szokva, ha sokszor nem is tudjuk felfogni, felismerni, hogy mi a baj. Ez az az érzés, amikor szeretnénk megtömni a kisgyerekünk hasát, szeretnénk ha ugyanolyan jól lakna, mint amilyen jól laktunk mi gyerekkorunkban, mert akkor azt éreztük, hogy anya szeretett minket, és ezt a szeretetet szeretnénk mi tudat alatt átadni, de ez a generáció meg nem is érti már, és nem eszik. Ekkor nyúlunk az okos telefonért, és keressük a wifit, meg a “bogyóésbabócát”, hogy amíg tát, addig etetünk, és majd úgyis beindul a rágás magától. Ez majdnem olyan, mint amikor minket nagyon szerettek, legalábbis kimutatták, de közben érezzük, hogy nem helyes. Ahogy a Kádár-korszak előtti idők volt a ló egyik oldala, a sok koplalással, éhezéssel, nyomorral, a Kádár-korszak volt a másik oldal, a zsíros cupákokkal, kajával kimutatott szeretettel, ez a korszak próbál helyre billenni, fenn maradni a lovon, de ahogy látom, a mi generációnk még csak finomít, a következő generáció már megoldást is találhat. Remélem, nem az okos telefonok által.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy okos telefon ellenes vagyok, én nagyon sokszor szerettem az okos telefonom, mert hasznos volt a gps, az amikor gyorsan kellett megkeresni egy telefonszámot, kellett az internet, amikor valami újat akartam főzni, nem a megszokottat, nem a lapos telefonnal van bajom, csak azzal, amikor a könnyebbik út az, hogy előkapjuk, mert a szorongásunkat így a legkönnyebb oldani, mert megoldást nyújt.

A bohóc tehát nem sulykol megoldást, nem akar okosabbnak tűnni, ezért csak halványan megjegyzi, hogy szerinte nem az evéskor kellene felmérni azt, hogy mikor éhes a gyerek, hanem már napközben is oda kellene figyelni, hogy mikor evett az a gyerek, mit evett az a gyerek, mert akkor láthatjuk, ha ebédidőben nem éhes, akkor az miért is lehet. Az meg, ha nem éhes, nem megoldás, hogy megvárjuk, amikor tát, beletömjük, mert a tudatalattijába az az információ jut el, hogy bármi is van, bármi is az érzésem, amikor kong a harang, nekem enni kell, mert így tanultam meg gyerekkoromban, így tanítottak meg a szüleim, különben jön a szorongás nagyon nagyon rossz érzése, amit egyből oldhatok egy kis evéssel. Majd vacsorakor mi lesz az első, ha érezzük a szorongást? Nyitjuk a hűtőt. Pedig, csak azt kéne észre vennünk, hogy mitől is szorongunk? Ja, hogy szeretetre, törődésre, érintésre vágynánk? Egyetlen megoldás jut az eszünkbe, vagy kettő, de ez már majd egy következő bejegyzés lesz, hiszen a piálás is oldja a szorongást, de abba a helyzetbe a bohóc nem lát bele, mert azt kicsit intimebben csinálják az emberek, nem olyan nyíltan, mint a telefonnal, élvezeteket tömve etetést.

Az meg, hogy mi történhetett az internetemmel, miért nem tudom megosztani a kamaszokra nézve káros okos telefon függőségeket tartalmazó cikkeket…nos, mindenki láthatja, a szabadságérzetünk stokholmi...

Egyébként, hogy saját élményt is rakjak a történetbe, ez a felismerés, hogy kajával szeretett leginkább az anyám, segített, hogy lemenjen rólam néhány kiló felesleg, már csak több mozgás kellene és türelem…

1 2 3 4 5 36