Az élet Virágos oldala

Már akkor feltűnt nekem, micsoda élet van ebben a nőben, amikor először megláttam. A játszóházba hozta be két csibész lánykáját. Az ő arcáról letörölhetetlen mosoly, de ez még nem jelent semmit, hiszen hétvégén sokan mosolyognak, pláne a családjuk körében. Ő viszont sugárzott. Beljebb hívtam, ő is játsszon velünk. Ha hiszitek, ha nem, öt perc múlva közösen énekeltünk. Ez számomra hihetetlenül meglepő, hiszen, általában, én vagyok az, aki ilyesmire invitál embereket, de abban a helyzetben Virágé volt a gyeplő. Pozitív hatása kiterjedt a játszóházra, és a második strófát már a gyerekekkel együtt énekeltük. Majd beszélgetni kezdtünk, ahogy széledtek szét körülöttünk a gyerekek. Ekkor jött elő, hogy írhatna blogot az Élet Virágos oldaláról. Halljuk hát Virágot. 

 

29.rész

Noé bárkája

Ha azzal az egyszerű mondattal kezdeném, hogy szeretem az állatokat, akkor nem teljesen tükrözné a valóságot, ugyanis rajongójuk vagyok, bolondulok értük.
Mióta az eszemet tudom, mindig voltak háziállatok körülöttem, de volt olyan időszak, amikor 40 állatkát gondoztam (kutya, macska, rágcsálók, madarak és hüllők), olyan volt a lakás, mint Noé bárkája.
Gyermekkoromban a pincénkben 10-13 cicát szedtem össze és etettem, babusgattam. Amikor leültem közéjük, rögtön megrohamoztak, a vállamra, hátamra, ölembe, ahová csak tudtak, felugrottak és doromboltak, nekem ez egy csoda volt.
Anyu persze nem tudott róla (vagy lehet, hogy mégis, 😅 csak hagyta, mert tudta, hogy ilyen vagyok.)
Kutyáinkkal szintén sokat foglalkoztam, különböző trükköket tanítottam nekik, szerettem velük beszélgetni is, kiváló hallgatóság voltak.
Megszállottként bújtam a róluk szóló könyveket, és kitéve-betéve tudtam a fajtajellemzőket.

Gyerekkoromban még nem volt internet, és nem jutottak el hozzánk az állatkínzásról szóló hírek sem. Felnőttként szembesültem ezekkel a borzalmakkal, és felfoghatatlan, hogyan lehet képes bárki is megcsonkítani, felgyújtani, élve elásni egy másik élőlényt.
Itt is mint a legtöbb esetben, a gyökerekhez kellene visszanyúlni, mert nem hiszem, hogy szeretetteljes környezetben nevelkedve, ilyen emberré válik valaki.

Kétgyermekes anyukaként tudom, a kölykök legtöbbször azt hallják meg amit akarnak, azonban van valami, amivel a legszelektívebb hallású gyermek is megfogható és tanítható.
Ez pedig nem más, mint a példamutatás!

Mindkét lányom rendkívüli érzékenységet mutat az állatok iránt, amitől repes a szívem.
Képesek volnának minden kóbor cicát, kutyát befogadni, ahogy én tettem annak idején, azonban, meg kell tanulniuk azt is, hogy néha az észnek is teret kell adni. Bármennyire szeretnénk, nem lehetünk Noé bárkája, de a tőlünk telhető legtöbbet így is megtehetjük.

Pár nappal ezelőtt egy csapzott kölyökkutya téblábolt a házunk előtt. Kimentem az utcára, hátha a közelben a gazdája, de nem láttam senkit.
A kutyus barátságosan csóválta a farkát, leült és nézett rám.
Leguggoltam hozzá, odaszaladt.
“Hát Te hogy kerülsz ide?” – kérdeztem.
Mire Ő válaszul megnyalta az arcom.
“Jajj, ne csináld ezt kérlek mert elgyengülök.. és befogadlak!” – sopánkodtam, de a kutyust ez nem érdekelte, csak bújt és nyalogatott tovább.
Felvettem az ölembe és álldogáltam vele egy ideig az utcán, hátha jön valaki és elviszi. De senki…
A kutyus majd lenyalta a bőrt a kezemről, olyan éhes lehetett.
Azon gondolkodtam, mi van a hűtőben amivel megetethetem, mert hogy tengerimalac és papagáj eleséggel nem lakna jól.
Van egy kis sonka… igaz vacsira vettem, de biztos nem bánják a gyerekek, ha mást kapnak enni, így hát bevittem megetetni.
Mikor beléptem az ajtón, a kicsik majd’ kiugrottak a bőrükből. 😄
“Meg kell etetni” – mondtam és a nagyobbik lányom már ugrott is tálkáért.
Miután jóllakott a kis éhenkórász, a lányok úgy játszottak vele, mintha mindig hozzánk tartozott volna.
Nekem pedig ki kellett találnom, mihez kezdjünk vele.
Ha van chipje, akkor talán a gazdi is meglesz.
Lefényképeztük és feltettük a netre, hátha ismerős valakinek.
A gyerekek meg csak azt hajtogatták: “Ugye nálunk maradhat Anya?”
“Először is mindent meg kell tennünk, hogy megtaláljuk a gazdáját. Lehet, hogy egy ugyanilyen kislány sír utána, mint ti vagytok. Képzeljétek, ha a mi kutyusunk tűnt volna el. Nem örülnétek ha valaki beállítana vele?”
Erre elhallgattak és szelíden simogatták a ki jószágot.

Aztán az ölembe vettem és elindultunk, az utcákat járva, hátha megtaláljuk a gazdáját. Egy néni szaladt szembe velünk egy nagy fekete kutyával, könnyes szemmel hogy végre megvan ez a kis tekergő, mert az unokája rá bízta, de a kerítés alatt kibújt.
Megnyugtattam a nénit, hogy a kutya jól van, megetettük, de eljött a pillanat, elbúcsúztunk kis barátunktól.
Hazafelé csendben, orrunkat lógatva jöttek mellettem a lányok, bevallom, picit nekem is hiányzott.
Ha nem lett volna meg a gazdi, akkor a tengerimalacaink és papagájunk mellé befogadtam volna.
Tudván, hogy egy terrier nem épp a rágcsálók barátja, összeszoktattam volna őket.

S hogy mit szólt volna mindehhez a férjem?
Amikor elmesélte, hogy egy fejlődési rendellenességgel született szívbeteg kutyust magához vett, különben elaltatták volna, tudtam hogy ő a nekem való társ 😊
A kutyusnak 1 évet sem jósoltak, de a férjem mellett 10 évet megélt. 😇

 

Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen váratlan eseményre is ugyanolyan szeretettel és pozitívan reagálna, mint én. 😊

Egész este a kutyusról beszélgettünk.. míg végül arra jutottunk, hogy hamarosan kertes házba költözünk és akkor majd befogadhatunk egy kutyust. 😊

41413790_2242014822493489_4422803127799906304_n

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.