Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

 

3.rész

Már egy hete csak a babára gondolok.
Eredetileg nem szerettem volna megírni életem legfelemelőbb sztoriját, hiszen, minden szülő tudja, hogy milyen az, amikor a nő több órát vajúdik, fordul, nyög, keresi a kényelmes pozíciót, fel sem fogja az idő múlását, a férfi tehetetlenül ül az asszony fejénél, csak egy dologgal tud segíteni, ha nyugalmat áraszt magából, vagy tartja a karját tördelni, pokoli munka, ám a végén jön az eksztázis. Másodsorban, azért sem szerettem volna megírni, mert ez azért mégis a legbensőbb, legszemélyesebb, intim, családi dolog, ám nálunk annyira máshogy történt minden, mint amire felkészített több száz anyuka a játszóházban, hogy hallgatok a szülésznőnkre, aki azt javasolta, mindenkinek mondjuk el a mi esetünket, hogy ne csak a rossz minták éljenek a kollektív tudatban. Ugyanis, a mi esetünk, bár valamennyire egyedi, mégis olyan élmény, ami megéri, hogy kicsit messzebb toljuk az intimitás határait, talán majd Jakab is megbocsátja ezt nekünk, hogy élete első sztoriját ország-világ elé tárom.

Kedd. A szobafestő épp hogy befejezte a gyerekszoba kifestését, az egész lakás romokban hevert, olyan vájatokon közlekedtünk, mintha kísérleti egerek lennénk, a festéssel még hátra volt a hálószoba, szóval, úgy feküdtünk le aludni este 8 órakor Szandival, hogy holnap még nagyobb munka vár ránk. Igen, ránk, nem csak rám, hiszen Szandi nagyon aktív kismama volt, szinte semennyit nem pihent, többször is szólnom kellett neki, hogy kicsit kevesebbet pörögjön. A helyzet közben úgy alakult, hogy nagyon hasznos volt a korai alvás, hiszen fél 1-kor azzal ébresztett, hogy fájásai vannak. Persze, rendesen alvó pasas vagyok, mondtam neki, hogy semmiféle előjele nem volt(a hasán kívül), aludjon csak, ezek az úgynevezett jósló fájások. Szandi nem, én persze azonnal vissza is aludtam, ezért újra keltegetett, hogy szerinte ezek nem jósló fájások, mérjük az időket. Én mértem és írtam, valóban 5 perces fájások voltak, hívtuk a szülésznőt, akit felkértünk, mondta, hogy nyugodtan feküdjünk vissza aludni, nem lehet, hogy ha ilyen tisztán tudunk fogalmazni, és még mérni is, ez még biztos nem “az”, zuhanyozzon le Szandi, és majd meglátjuk, enyhülnek a fájások. Hát, a zuhanyig nem jutottunk el, mert elkezdett vérezni Szandi. Na, ennek a fele sem tréfa, hívtam azonnal a mentőket, akik kisvártatva meg is érkeztek, ekkor már alig tudta tartani magát a feleségem. Nagyjából húsz perc volt mire lejutottunk az ötödikről, és felpörögtek az események. A mentőautóban szétküldtem pár üzenetet, hogy “szülünk”, ekkor volt 3:18, szabadhegyiek lévén, közel a kórház, 2 perc alatt benn voltunk, fel a lifttel a harmadikra, be az osztályra, és engem le is pattintottak a várakozóba az apaszettemmel együtt, ám amint leültem, még elgondolkodni sem volt időm, hogy innentől hány órán keresztül fogom tartani a karom, hogy szorítsa Szandi, és, hogy hányszor kell elmondanom, hogy “minden rendben lesz”, már jött is a nővér, hogy menjek, hát mentem. Egy folyosó, 10 méter, gyors öltözés, és már léptem is be, nem túl nagy lendülettel, hiszen, ebben a helyzetben én vagyok a potyautas. Ekkor láttam, hogy Szandi szét van nyílva, a köldökzsinór lóg ki, nézem, a hasán a fiam…ez meg hogy lehet? “Hát doktornő, hol vannak a beígért sokkhatások, hol vannak a múló órák, a nagy nyögések, ordítások?” Végül 3:35-re kinn volt a gyerekünk, Jakab, úgyhogy, ahogy odaértem Szandihoz, hogy megcsókoljam, már a kezembe is nyomták a bömbölő kisfiam, hogy akkor mehetek, sétálgathatok vele, majd hozzam vissza lemérni.
Szóval, ez volt a sztori, amit mindenkinek el kell mesélnünk, hogy még több magyar gyerek születhessen, hiszen állítólag sokan nem vállalnak gyereket a szüléstől való félelem miatt, hát vannak extrém esetek, mi azok vagyunk…
Azóta sokan kérdezik a Szanditól is, hogy nem rosszabb-e így, mert nem kellett megküzdenie, nem volt eufória…véleményem szerint, ez így még nagyobb eufória, olyan, amit egy életen át mesél majd a kisfiunk. Ráadásul, mivel, ha az anya szenved, a gyerek is szenved, meg lett kímélve nagyon sok szenvedéstől ez a drága kis angyal, sőt, ha azt is hozzáteszem, hogy óriási bohóc már most, hiszen ezzel az érkezéssel főleg engem rendesen megviccelt, egyszer csak ott volt éééés táráááám, mint egy bűvésztrükk.

Másnap reggel haza, befejezni a festést, a visszapakolást, megvenni az elmaradt, szükséges dolgokat, szólni mindenkinek, szervizelni a családot…nyugtáztam magamban az első nap, elég fárasztó apának lenni… 😉

Azóta eltelt egy hét, és tényleg már egy hete csak a babára gondolok…ám, szép lassan kezd visszaállni sok minden a régi kerékvágásba, egy dolog nagyon nem, mint egy profi sportoló, annyit foglalkozom a regenerálódással, pihenéssel. Sok anyuka és apuka elmeséli az élményeit azóta, amióta megszületett Jakab, van, aki olyan élményeket mesél, hogy a férje sosem kel fel, nem sokat, vagy inkább semmit sem segít, anyukára marad minden teher, van, aki azt meséli, ugyanúgy éjszakázik anyukával, sokat segít, én is ezek közé a friss apukák közé tartozom, nagyon komoly belső energiák nyíltak meg bennem azóta, nem is tudtam ezek létezéséről.
A gyerekszobában van egy matrac, valamelyikünk mindig ott alszik, ő az, aki felkel, ha nyöszörög a gyermek, visszatakarja, ha nagyon elcsúszik a takaró. Ami persze, ha a Szandi alszik ott, akkor sokszor azt jelenti, hogy én szinte az egész éjszakát át tudom aludni, bár, volt, hogy “félidőben” cseréltünk, mert én már kialudtam magam hajnali négyre, én sétálgattam a nagyon éber kisgyerekkel egy órát. Amikor a Szandi alszik a saját ágyunkban, és én vagyok a matracon, akkor persze ő alszik 3-4 órákat, én kelek fel visszatakarni a fiam, őrizem az álmát, Szandinak ez pihentető, pláne, hogy ebéd után szokott szunyókálni kicsit, aminek én is örülök, hiszen, talán épp ezért, semmi feszültség nincs itthon, a teljes béke és nyugalom vesz körül minket. Talán egy kicsit több házimunka marad nekem, de sokat éltem egyedül, nincsenek ezekkel a dolgokkal problémáim. Szóval, majdnem minden a régi, de azért abba a nyugodt, békés lakásba megérkezni, ahol egy alvó csecsemő fogad…maga az álom, minden napi stressz vagy feszültség eltűnik még a küszöbön, és marad a tiszta szeretet, amit immár hárman élünk meg. Nagyon szeretni való gyermekünk van, bár, tudom, nem mindig minden lesz zökkenőmentes a későbbiekben, hiszen a gyereknek még mindig az az egyik dolga, hogy a határait tologassa, ezt már jól megtanultam a játszóházban.
Istennek hála csodásan megtanult enni a kisfiunk, és jó az ízlése is, imádja a “csodás” énekhangomat, ami csak olyankor csuklik el, amikor épp belealszom a sokadszor ismételt “don’t worry, be happy”-be, szóval, nálunk tényleg minden hepi.
Elképesztő mennyiségű szeretetet és törődést kapunk tőletek, kedves barátok, ismerősök, nagyon sokan állítotok meg az utcán, mindenkinek van legalább egy jó szava, és jókívánsága felénk, nem tudom elégszer megköszönni. A szülésznő kérésére kérlek, meséljétek el ti is hezitáló ismerőseiteknek az esetünket, hogy minél több magyar gyerek születhessen ebbe a csodás anyanyelvű országba, vajúdással együtt 3 óra, amúgy, az “aktus” maximum 5 perc volt. Békesség!

 

2. rész

 

Még mindig szülés előtt…de apró gyomorgörccsel.

Előfizettem egy magazinra még pár hete. Még tavasszal vásároltam meg az első kiadványt, és roppant mód megtetszett. Amúgy is elég kevesen foglalkoznak Magyarországon a lelkük fejlesztésével, pláne a gyerekek lelkének fejlődés lélektanával. Persze, lehet ezzel vitatkozni, hogy mostanra már nem olyan kevesen, hiszen tele vannak a TedX előadások, és mindenki tudja, ki az a Vekerdy, de azért, ha benézünk a színfalak mögé, láthatjuk, sajnos sokkal többen vannak azok az emberek, akik csak élnek bele a nagyvilágba. Azt hiszem, talán ezért örültem annyira, hogy van egy ilyen újság, ami negyedévente épp elég gondolkodni valót ajánl a magamfajta fejlődni vágyóknak, bár a példányszám nagyon csekély. De most már jöjjön a leleplezés pillanata, a magazin neve Gyereklélek. Csak néhány helyen láttam kirakva sajnos, én előfizettem rá, és az első részt be is vittem a játszóházba, aki esetleg szeretne belelapozni, keresse nálunk. Hihetetlen jó cikkeket olvastam, de van egy olyan, ami nagyon durván beleégett az agyamba. A harmadik kiadás előszava. Először nem is figyeltem fel rá, már a végére értem a folyóiratnak, akkor olvastam el újra az előszót is. Egy pasiról szól az írás, akit csak “Z”-ként ismerünk meg. Csupán úgy van bemutatva problémája “Z”-nek, hogy párszor egyedül felejtették gyerekkorában az üres lakásban. Eddig semmi extra, természetesen magamra ismertem, de ezzel biztos, hogy nem vagyok egyedül. “Z” azért felnőtt rendesen, szép nagy ember lett, már a harmincas éveit is letudta, jó pár kapcsolattal a háta mögött, amelyekből mindig úgy szállt ki, hogy nem ő volt a hibás…természetesen. Szégyenli azt a néhány könnycseppet, amit elhullajtott felnőtt korában, és elutasítja a pszichológiát, mondván, csak a gyengék tekintgetnek visszafelé, a szüleivel pokróc, a nőkkel is, elköteleződni nem akar, felelősséget maximum a munkahelyén vállal, és iszonyú erősen hisz abban a tézisben, hogy gyereket nemzeni, erre a világra…nem érdemes.

Nagyon nehéz beismernem, pláne egy picit nagyobb nyilvánosság előtt, de rendesen magamra ismertem a történetben…annyiban azonban mégsem, hogy én már elköteleződtem, és az utód is lassan megérkezik. Ez tehát jelentheti azt, hogy “Z” is egyszer eljut erre a szintre, vagy épp jelentheti azt is, hogy “Z”, ha egyszer ezen a szinten lesz, ugyanolyan betojt tojás lesz, mint én most. Hiszen, ahogy egy óriásplakáton olvasható a belvárosban, “szülőnek lenni életre szóló kaland”. Milyen szép együttállás. Egy életre elnyújtva kapni a bándzsidzsámping húsz másodpercét.

De maradjunk még kicsit “Z” sztorijánál. Mert az elképzelése a mai ember számára bőven lehet ismerős…gyereket, erre a világra? Nem éri meg. A cikk szerint az elképzelés abból adódik, hogy “Z” biztosan nem hagyná egyedül a gyermekét egy üres szobában, ezt “Z” tudja a tudatával. Annyira azonban mégsem tudja, valószínűleg a tudatalattija jelez számára, hogy, amikor ott lenne a gyerekével négy fal között, nem követné-e el ugyanazt a hibát, amit vele elkövettek, és talán pontosan itt van a lényeg. Ismer mindenki legalább egy olyan embert, aki olyan jól tud elméletben gyereket nevelni…aztán ugyanazokat a hibákat követi el, amikről szónokolt, volt már, hogy én is megkaptam a magamét, hiszen zárás után már nekem sem kell a gyerekeket hazavinni, vacsiztatni, fürdetni, elaltatni, nem ismerem a problémákat, hogy hogyan illeszkedjen akadálymentesen a társadalomba(ovi, suli), még nem ismerem az okostelefonos, internetes akadályokat, a nemalvást, az ezzel járó stresszt, stb, ami teljesen igaz, bár meg tudnám most védeni magam, de maradjunk most még kicsit “Z”-nél, hiszen “Z” egy dolgot tud, de azt nagyon; nem túl bevállalós, kifogásokat keres, másokban tökéletesen látja a hibát, magába azonban nem néz, fel sem merül benne a probléma esetlegessége, pedig akkora benne a szégyenérzet, hogy szinte szabad szemmel látható.
Aztán meg igazából olyan dolog miatt szégyenkezik, ami nem is az ő hibája, de a gyerek mindig magát hibáztatja, ha valami gond van családon belül.

nagy_010591830020180001

Szóval, ott tartunk, hogy “Z” biztosan tudja, ő nem szeretne ilyen gyerekkort a majdani saját gyerekének, azaz nem bízik abban, hogy amit másokban lát hibákat, ő maga nem követné el majd újra és újra, és szerintem, biztosan tudja, hogy elkövetné, ezért inkább marad egyedül, vagy visszabújik a mamahotelbe, úgy gondolja, ott kevesebb a szorongás.

És egyébként, talán “Z”-nek igaza is van. “Z” ugyanis általában egyedül ül az autójában, tehát, ha belehajt az árokba, más nem sérülhet, csak ő, ez kisebb rizikó, kevesebb a szorongás, mintha feleség és gyerek van a fedélzeten. “Z”-nek nem volt még kórházban dolga, és “Z” jól alszik éjszaka, mindkét füle az alvásra koncentrál, “Z” csak magára költ, nem kell lemondania semmiről, és persze “Z” nyaralásai nem túlterhelőek, tényleg pihenni jár a Balatonhoz, “Z”-nek tehát egy kellő távolságból, mondhatjuk, hogy igaza van, valóban kevesebb a szorongása. Igen ám, de akkor mik ezek a nagy utak, a nagy kalandok, amikről szó van óriásplakátokon, magazinokban, könyvekben? Nekik miért megy jobban az elköteleződés? Nem csak terhekről van szó? A válasz egyértelműen; nem!
Mert bár, én tudom, hogy zárás után nem viszek haza gyereket, sem a velük járó problémát, és tudom, hogy nem nekem kell rohannom a gyerekkel orvoshoz, sem törődnöm letapadásokkal, nagy hisztikkel, sírásokkal, de én aztán tudom, hogy micsoda élménydús kalandokat lehet megélni gyerekekkel. Hogy észre vesznek olyan dolgokat, amik mellett egyébként simán elsétálnék, észre sem venném, és nemhogy észre veszik, meg is akarják mutatni, és még rá is világítanak, hogy ezek a kis apróságok, mennyi szépséget rejtenek magukban. Kaland, mert ő kérdez, te válaszolsz, ő tanulni vágyik, te tanítani vágysz, kaland, mert ő érez, és elmondja, te érzel, és nem akarod többé palástolni, rejtegetni. Kaland, mert másképp nézel bizonyos dolgokra, és rájössz, a tűrőhatárod észre sem vetted, már rég kitolódott, már megnézed a meséket, és bár felnőtt fejjel nézed, és már századszor, unod is rendesen, sőt kívülről fújod, de belül mégis tudod élvezni, mert oldalra nézel, és szenvedélyt látsz a gyereked szemében. Értékeled, ha tanulsz valami újat, mert felismered magadban az érzést, mert látod magad a gyerekben, amilyen lelkesedéssel vesz minden újdonságot, örülni tudsz, ha a gyereked eszik, de még annak is, ha egészségeset kakilt, örülni tudsz egy szabad órának, amikor te azt csinálhatsz, amit akarsz, eddig meg sokszor azt sem tudtad, mit kezdj a szabadidőddel. Kaland, mert valóban, egy tandemugrás érzelmi töltete van elnyújtva legalább 20 évre, de inkább a nagy örökre.

K-Bridge-Bungy

De akkor mi a konklúzió, mit vonhatunk le tanulságként? Egy biztos, a cikk rávilágít, hogy mennyire fontos az önismeret, a lelkünk feltárása, de a fejemben él egy kép, talán egy régi vicc volt, vagy valami magyar filmben láttam, már nem emlékszem pontosan, csak a jelenet maradt meg a fejemben; egy erdélyi házaspár ül a buszmegállóban, arra somfordál egy 20-as éveiben lévő szerelmes pár, szóba elegyednek, megkérdik a fiatalok az öregeket, mióta házasok, az idős bácsi válaszol büszkén, már több, mint 40 éve. A fiatalok arcára ráfagy a mosoly, megérzik az évek súlyát, és el sem tudják képzelni, hogy ők bő negyven évig gyűrjék egymást, természetesen jön a kérdés, mi a titkuk, mire az öreg; nincs szó titokról, ha már beleugrottunk, a legjobb tudásunk szerint végig is csináljuk. Elfogadás vagy beletörődés tulajdonképp? Hát mindkettő.
Kétességével együtt, valahogy, ez a gondolatmenet, elég komoly szorongásoldó számomra, amikor a semmiből rám tör “Z” tunyasága. Mindig segít, amikor csak feküdnék a kanapén, és sajnáltatnám magam, segít, amikor már a sokadik tízezrest fizettem ki babás dolgokért, a szobafestőnek, az orvosnak. Segít előrelendülni, átlendülni problémákon, mert tudom, hogy nemsokára kibújik a kisfiam kényelmes odújából, erre a színes és szerethető bolygóra. Várom a nagy kalandokat, és nagyon várom az érzést, hogy megtapasztaljam, milyen zárás után a játszóházból hazaérni, milyen az, amikor a saját fiam ugrik a nyakamba, és söpri le rólam a napi adag konfettit vagy csillámport, ölel és ölel, és el nem enged.
Nagyon sok problémát kell megoldanom egy-egy nyári táborban, millió gyerekkel találkoztam, és töltöttem együtt velük sok sok értékes időt, szóval, mára már nem félek a 0-24 és a 365/365 bűvös számaitól sem, várom, hogy az életem megújuljon, felfejlődjön. 35 vagyok, és ennek épp itt az ideje!

37768041_1933433920042653_4626361956037558272_n

Az első Apu gyerekszobáját rengetegen elolvastátok, hihetetlenül jól esik a szeretetetek és a törődésetek, és persze, ez egyfajta igényességet is megkövetel tőlem, nem írhatok bármi baromságot, ami jó, hiszen teher alatt nő a pálma. Talán épp ezért engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy “Z” történetét elétek tárjam, és valóban, mindenkinek ajánlom a Gyereklélek magazint, nagyon nehéz beszerezni Győrben, vadászni kell, de nálunk, a játszóházban bele lehet olvasni, mi addig kicsit szórakoztatjuk a gyermekeiteket. Mivel sokan érdeklődtök, tudom, nem csak filozofálgatásokra kell hogy épüljön ez a blog, nagyon sokan kérdeztek számos tényt, így most megosztom veletek, kedves olvasók, hogy nagyon szépen fejlődik a kisfiunk édesanyja, a csodás Színes Szandi méhében, az orvosunk ránézésre is megmondja, hogy fantasztikusan alakulnak a dolgaink, Szandi nagyon jól van, aktív kismama, bár mára már többet pihen, és kevesebbet lépcsőzik. Megálmodtuk, és beleszerettünk a Jakab névbe, így a kisfiunk Bors Jakabként éli majd világát csodálatos bolygónkon. Nagyjából lassan elkészül a gyerekszoba, a babakocsi a startmezőn és a szülésre még mindig Albert Nóri készít fel bennünket, akit szintén minden kismama figyelmébe ajánlok, nagyon aprólékos és türelmes Nóri, amiért nem tudunk elég hálásak lenni! Voltunk Pesten fotózáson, drága barátom fotós műtermében, a Little Grandma-ban, Eszter készített egy sorozatot, megosztunk veletek néhány képet, szerintem nagyon igényes munka, Eszter kihozta belőlünk a legjobbat.

Biztos vagyok benne, hogy ez a sok szeretet, és törődés, azok a megnyilvánulások, amiket napi szinten kapok jártamban-keltemben, velünk lesz a szülőszobán is, nagyon sok erő ez, amit ott fel is szeretnénk használni, érték minden, ami ott, abban a helyzetben, a szülőszobán átlendíti Szandit bizonyos holtpontokon. Lassan a felnőtté válás befejeződik, következő bejegyzésemmel immár a másik oldalon találkozunk, a Jedi oldalon.
Balázs

46307720_2160820427516908_2055449327844720640_n 46337116_1901787956564817_3489562405745197056_n 46305653_577040226083574_8886419538812338176_n 46451767_533433993796965_7179447390460444672_n

 

 

1. rész

Születés előtt

Polgári körökben tudva lévő, hogy a gyerek már az anyukája méhében élő ember, így bizony nyugodt lélekkel hivatkozom arra; én már apa vagyok! A szíve dobog, szépen nődögél drága feleségem méhében immár 7 hónapja. Zseniális érzés, ám a héten történt meg először az, hogy igazi feladatként éltem meg a gyerekvárást. Eddig csupán az a jóleső érzés volt bennem, amikor még nem a problémák, nem a pelenkaszag, nem a gyerekholmik szétszórva a lakásban határozzák meg a gyermekhez fűződő viszonyt, hanem a tiszta szeretet, a várakozás, az álmok, hogy milyen lesz az a sok kaland, sok tanítás, milyen lesz az a sok beszélgetés, azok a csodás pillantások, ölelések, a rengeteg együtt töltött idő, a várakozás az ovi előtt, az első szavak, a minden átadása, ami bennem van. Most még a gondoknak csupán az előszele van meg. A mindenki által kedvesen, de kicsit epésen megjegyzett, “még most aludj, amíg megteheted” megjegyzések, és persze, tudom, hogy igazuk van, de tegyük szívünkre a kezünket, melyikünk foglalkozott ezzel a kérdéssel előtte? Sem a feleségem, Szandi, sem én nem vagyunk jó alvók, szerintem biztos fájni fog a századik napon is felkelni, de sem eddig nem érdekelt ez a kérdés, sem pedig évekkel utána nem fog érdekelni, ezt csak átvészelni lehet úgyis.

szuletes muhely

Az előbb említettem, hogy igazi feladatként éltem meg a héten már a gyerekvállalást. Egy dúla járt nálunk, név szerint Albert Nóri, aki nagyon régi barátunk, és szülés-felkészülést tartott nekünk, ami egy bő 3 órás kőkemény tananyag-bevitel volt. Nagyon sok iszonyú jó információt kézhez kaptunk, és bizony kijózanított kicsit, most sokkal racionálisabban látom a folyamatokat, nem olyan álomszerű, talán ez a blog is ennek köszönhető. Valahogy úgy állok hozzá, mint egy komoly tanulmányhoz, ahol a vizsga rögtön éles helyzet és mély víz, hiszen a szülést, főleg a lelki részét sehogy sem lehet lemodellezni előre, bár, megnyugtató a tudat mindig, több milliárdan már megszülettünk emberek erre a bolygóra. Tehát tananyag, ez most az elmélet, amit Nóri belénk plántál, a gyakorlat nagyon kevés lesz, viszont már csak azok a fotók, ahol az apák a teljes tudatukkal és férfias erejükkel  csupán jelen voltak, és segítették az asszony dolgát, olyan önbizalommal töltöttek el, hogy biztos vagyok benne, a saját részemet, a “támasz” szerepét jól fogom tudni hozni, csak épp ez még kevés a gyerek megszületéséhez, ezen felül még van ezer tényező, de szerencsére Szandi is biztos magában, és nem fél, inkább rajta is azt a várakozást látom, hogy most már úgyis jönni fog, hát akkor már próbáljunk a legjobban kijönni belőle.

Sokan óvnak minket, vagy inkább féltenek, hiszen tényleg nagyon megváltoztatja az életet a gyerekvállalás, azonban, ahányan ezt mondták, valahogy mindig azt éreztem, csupán a maguk élethelyzetét élik meg újra és beszélik ki magukból, hiszen biztos nagyon nehéz az irodából vagy a kereskedelemből, de, hogy vendéglátást ne is említsem, otthon maradni, babázni, teljesen megváltozik a társaságod, a kommunikációd, szinte fel kell adnod évekre az addig elért pozíciód, karriered, azonban én úgy gondolom, nekünk könnyebb dolgunk lesz, hiszen mi elvihetjük a gyereket a munkahelyünkre, mikor valamelyikünk szeretné kialudni magát, vagy csak élvezni a csendet, a másik csupán fogja a csemetét, és viszi magával a játszóházba egy kis apa-fia, vagy anya-fia napra. Ezen felül, nekünk már rég beépült a baráti körbe sok családos ember, akik jó tanácsokkal és állandó gyerekbarátokkal látnak el minket. Talán nem nagyképűség már most kijelenteni, szinte biztos, hogy az én gyerekemnek lesz a legtöbb barátja a világon.

terhessegiteszt4

Természetesen, mióta tudjuk, hogy fiúgyermeket hordoz Szandi, azóta jár az eszünk a neveken, és még mindig nem tudjuk, hogy mi legyen. Vannak jelöltek, de végső elhatározás még nincs, az sem született még meg. Mi is azok a szülők vagyunk, akik kötik valamihez a nevet, ami az eszünkbe ötlik, így sok “játszóházas” név kihullott a rostán, mert nagyon sokat ismerünk belőle, és olyan sok arc ugrik be, amikor arra a névre gondolok, hogy Máté, vagy Bence, arcok, akik vagy jók, vagy rosszak, pillanatképek, ahogy játszunk, ahogy hatok rájuk egy-egy délután, így az első százas lista eleve kizárt volt, maradtak az old school, ám annál jobban hangzó nevek, de talán nem is árulok el többet erről, hiszen semmi sem biztos még.

Ahogy említettem, érzem magamban a komolyságot, hiszen mióta játszóházban dolgozom komoly lelki fejlődésen mentem keresztül, és sokat tanultam magamról, a lelkemről, az önismeret pedig szinte elengedhetetlen a gyerekvállaláshoz, és nagyon jól tudom, ez életre szóló kaland, amihez kell, hogy a fókusz mindig a helyén legyen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi jó dolgot eltanulhattam nagyon jó anyáktól, nagyon jó apáktól, elleshettem fortélyokat, magamba szívhattam kedvességüket és empátiájukat, szeretetüket, ahogy a gyereküket nevelik. Nagyon szeretem a gyerekeket, de azért a saját gyerek, a saját vér az más, már most, pedig még csak egy falon keresztül kommunikálunk egymással, legtöbbször simogatással.

Balázs

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.