Heti favorit

Azt tudnotok kell rólam, hogy én nagy rajongó vagyok. Nem egy dolog az, amiért én rajongani tudok, hanem mindig más. Persze, van, amiért ősidők óta, és örökkön rogyok térdre, és hajolok meg a földig, ezeket a dolgokat nem is ide gyűjtögetem, itt másról lesz szó. Ez a rovat azokért a rajongott dolgokért lesz felelős, ami az adott héten telít el engem a rajongás bűvös érzésével. Ez időszakos, általában a következő héten már nem is érdekel annyira, de a kisagyamban, a tudatalattimban helyet bérel magának, míg a fejem felett nem kezd el nőni majd a pázsit. 

Természet

Az e heti favorit rovat egészen tág értelmezését szűkítem össze, és folyatom át kisagyamon, hogy aztán értelmet nyerjen bennetek úgy, hogy megismerhetitek látásmódom, ami a csodálatos természetünket illeti. Pünkösd hétfőn bepattantunk a családdal az autóba, és megcéloztuk Pápa felé a Balatont, azon belül is a Badacsonyt. Már messziről is imádom látni ezt a vulkanikus hegyet, mely úgy tornyosul a Balaton fölé, mint az Olümposz Görögország fölé. Leparkoltunk a hegy lábánál, és előbb megnéztük a vizet, csiklandozva ezzel kíváncsiságunkat. Hatalmas szél, és eső tépázott minket a híres festő, Egry József szobránál, aki dacolva a hideggel, mezítláb ácsorgott a mi tengerünk partján. Aztán, nem várhattunk tovább, beletúrtunk lábnyomunkkal a hegybe, vágtuk az ösvényt, és figyeltünk mindig, hova lépünk. Mentünk fel, nagyon magas emelkedőkön, közben csodálatos látványvilág tárult elénk, ahogy az a régi vulkán, a szél és a csapadék micsoda elképesztő munkát végzett. Nem állíthatott meg minket semmi, a csúcsra akartunk törni, ám ez nem volt olyan egyszerű. Egy vaskapu állta útját az expedíciónknak, mi nagy levegővel, egy szuszra teljesítettük a vaskapu által elénk tornyosuló kőkemény emelkedőt, majd ösztöneinkre hagyatkozva, jobbra fordultunk, mely egy 20 méter hosszú ösvényben vált valósággá. És megláttuk a csodát. A hegy északi oldalán álltunk, egy fa karám védett meg minket, hogy ne merüljünk el a mélységbe csodálatunktól eltelve. Leültünk, és csak csodáltuk a tájat. Mi voltunk a legmagasabban. Előttünk hegyek, erdők, felettünk madarak, hatalmas portyázó vadmadarak. Hihetetlen látvány volt, mely fátyolos élménnyé alakult át az egy éjszakától, mire ideültem a gép elé bepötyögni ezeket a sorokat. A felhő körülvett minket, ez okozta a fátyolos érzést. Ültünk ott magunkban, szótlanul, mikor az egyik ragadozó madár lehullajtott öcsém és én közém egy gyönyörű tollat szárnyából. Mi ezt azonnal jelnek tekintettük, öcsém be is illesztette karimás kalapja hajlatába, én továbbra is csak bámultam azt az elképesztő látványt. Forgott bennem a közelmúltam. Bevallom, rátok is gondoltam, hiszen nagyon sokan olvassátok a soraimat, ami nekem óriási megtiszteltetés. Meghatódva döntöttem el, hogy a következő heti témám, amit egy héten keresztül adok tudtára közönségemnek, maga a természet lesz. minden elegyével, minden olyan dologgal, amit én magam csak úgy hívok egyszerűen: természet.

badacsony_tanosveny

 

Rengeteg helyen jártam már ebben az országban. mindegyik egy-egy instant élmény, mely meghatározza a környezetemhez való hozzáállást. Bevallom, jobban szeretem hazánk tájait bejárni, mint azt, ha külföldre megyek több napra. Inkább mászok meg naponta más, és más Magyar hegyet, járok be kilométereket, mint ugyanazt az egy hetet valami tengerparti városban töltsem, bár, annak is megvan a maga helye és ideje, nem rossz az, csak, valahogy nagyobb hatással van rám egy ilyen látkép, amit itt a szöveg fölött láthattok. Már, bemutattam nektek a legfrissebb élményem, most a kedvenc tájegységemet fogom elétek tálcán kínálni. Pilis. Csodálatos hegy, ahova évente minimum kétszer ellátogatok. Már több helyen is voltam a Pilisben, több túraútvonalat is bejártam, de főleg persze Dobogókő legszebb részei váltják ki belőlem azt az élményt, mely mindig visszacsalogat. Mintha egy részem ott tárolnám, melyhez néhány havonta ellátogatok, hogy törődjek vele is. Valószínűleg, ez a része a személyiségemnek a spirituális énem. Nem vagyok “hívő” spiritualista, de volt néhány nagyon kemény élményem. Egyszer megcsináltam többnyire kíváncsiságból egy 9 hónapos szeánszot egy kineziológussal, de voltak más élményeim is. Azóta nem keresem ezt a világot, mintha épp annyit ismertem volna meg belőle, amely rám tartozott. Azt vallom, hogy létezik szellemvilág, és létezik “megmagyarázhatatlan” is. Olyan dolgok, amiket mi nem látunk, amit nem tudunk ép ésszel felmérni, és megmagyarázni sem, másoktól meg úgy vesszük, hogy hisszük, ha látjuk, addig ez csak egy jól működő szolgáltatás marad. De, van úgy, hogy az ember betelik. Van, hogy tele a hócipő a mobiljával, az internettel, az emberekkel, a tévével, szóval mindennel, ami urbanizált. Ekkor jó egy kicsit kiszabadulni, és csak a lelkünknek élni. Na, én erre használom a Pilist. Dobogókő tetején leparkírozom, és indulhat a túra. Általában egy nap alatt több útvonalat is bejárok, vagy egyedül, vagy társasággal, és magamba fogadom azt a lelki többletet, amit ez a hegy kínál. Mert azt mondják, ennek a helynek van spirituális ereje. Én még sosem estem transzba, de világmegváltó ötleteim születtek ennek a hegynek az ölelésében. Csodás táj. Egy nagy erdő az egész, amiben nagyon könnyű lenne eltévedni, ám minden útvonal összefügg valahogy, és nagyon sokan hódolnak ennek a hegynek, és a kikapcsolódásnak. Eltévedni így szinte lehetetlen, de ez nem azt jelenti, hogy le kell tévedni a járt utakról, és ki kell próbálni magunkat Tarzanként, ahhoz túl nagy. Az a kilátás is, az az elképesztő kilátás, amit Dobogókő tár elénk, varázslatos. Nem beszélve a kedvenc útvonalamról, ami rendesen átmozgat, a Rám-szakadék. Hihetetlen, ahogy a vízesések között próbálsz feljebb és feljebb jutni. Sziklák mindenütt, és persze jól ki van jelölve az út, ahol haladsz, ám mégis, sziklákban és aljnövényzetben kapaszkodsz, és bízod magad az egyensúlyérzékedre. Rengetegen felkeresik ezt a csodás szurdokot, így sokszor sorba kell állni, ha haladni akarsz, ám itt valahogy mindenki barátságos. Előzékeny, és vidám. ez egy boldog hegy. Számomra legalábbis. Ha még nem voltatok, és egyszer kipróbáljátok, úgy rászoktok, mint gyerek a vattacukorra.

Íme, néhány kép a Pilisből. Nem én készítettem, én semmiféle elektronikát nem viszek magammal ilyenkor.

00523352161804552471add58391a27cfccbf8ceb9fb749e1e8b980dac99 19

 

 

Második rész

Elég tág fogalom ez a természet, elég tágan is lehet értelmezni. Először fogalmam sem volt, hogy mibe kezdjek, nem akartam az általános dolgokat megfogalmazni, nehogy egy általános írás fakadjon ki az első nagyon lelkes bejegyzés után. Aztán éjszaka megfogalmazódott bennem, hogy miről is szeretnék mesélni. Gyermekkorom egy jó nagy részét falun, Écsen töltöttem, méghozzá a falu legvégén – egész konkrétan miénk volt az egyik legutolsó ház a faluban. A ház után körös-körül erdők, mezőségek, a Pándzsa patak komótosan csordogált a Bakony felé. Mi persze az öcsémmel, és Zsuzsi kutyánkkal vadregényes tájnak képzeltük, fogalmunk sem volt, mi van a Világ másik felén, de nem is érdekelt minket az igazság, hogy az a kis erdő maximum nekünk élmény, és néhány harkálynak, bogárnak. Gólyák szálltak a fejünk felett, majd alá a mocsaras tájon, eledelt keresve. Egyszer láttuk öcsémmel, amint a béka egészben liftezik le a gólya torkában, fantasztikus élmény volt. Ha videóra vesszük, Attenborough papa tuti jó summát fizet érte. A Pándzsában sokasodtak az ebihalak, megfigyeltük őket, gyűjtöttünk tücsköt, szöcskét dunsztos üvegbe, és nekem volt egy gyűjteményem pókokból is. Persze, mamámnak mindenféle állatai is voltak, pulykák, tyúkok, egy kakas, malacok, nyulak. Most, hogy már ennyire tudatosan élek, mennyire örülnék ennyi haszonállatnak, akkor ezt egyáltalán nem tudtam értékelni, a pulykákat heccből felidegesítettük, a malacoknak vakarásztuk a fülüket, de értékeiben nem tudtuk őket sorstársunknak tekinteni, pláne nem a tápláléklánc fontos elemeinek. De nem ezekről az élményekről szeretnék nektek mesélni, hanem arról, ami ugyan a természet része, mégis a mi kezünk által vált azzá, ergo, nekünk köszönhetően nem holmi gaz, és fű termett oda, arra a néhány négyzetméterre, hanem értékes növények. Vegyük sorba. Mintha ma is ott állnék, úgy emlékszem mindenre. A kukoricagóré után sorakoztak a málna és az eper bokrok(lehet, hogy nem minden lesz szakszó, de ezt maximum a Bálint gazdától lehetne elvárni), aztán jöttek a hagymák, sorban az új-, a vörös-, majd a lilahagyma sorok és a borsó. Utána a burgonya, és a káposzták, a paradicsom, a paprika sorok, végül a tök, és néha egy-egy dinnye is. Aztán hosszú sorokban kukorica. Ez a veteményes adta az élet sava-borsát. Persze, öcsémmel utáltuk munkálni a földet, de azért a zsíros deszka friss újhagymával kijárt a két vadonjáró kalandornak. Tavasztól őszig, ha kinéztünk az ablakon, mamám vagy a papám tuti kinn volt és görnyedtek a sorok felett. Ha a munkából hazaértek, ebéd után mentek is ki, hogy valamit kapirgáljanak, vagy leszedjenek. Ezerszer kérdeztem tőlük, mintha nem hinném el nekik, és kitartó bizalmatlanságommal akartam volna őket meggyőzni saját igazamról, vajon tényleg élvezik-e ezt a sok pluszmunkát, ám ők tántoríthatatlanul állították, nagyon is. Persze, most, felnőtt fejjel már értem, mi az, amit élveztek benne. Össze sem lehet hasonlítani a lidl-ben és az aldiban megvásárolt zöldséget azzal, de nem csak az ízekre gondolok, az élményre, a frissességre, arra, hogy tudom, mikor, mit használtam fel, ha nem nőttek rendesen, bár ilyen kevés alkalom volt, inkább a bogaraktól kellett tartani. Ám nem csak zöldségek, gyönyörű virágok is helyet kaptak. Ők a ház elé lettek költöztetve, és milyen szépen kísértek be minket és a látogatókat a házba. Csodálatos színek, csodálatos illatok árasztották el az egész udvart. A mamám gondosan ügyelt arra, hogy a kedvenceiből mindig legyen: ezerszínű tulipánok, őszirózsák, gerberák és még ezer féle-fajta virág, aminek az életben nem fogom tudni a nevét, de talán még a színét sem. Volt, ami tölcséres, volt, ami, ha közel hajoltunk zenélt, olyan húsos szirmuk volt, mintha valóban vérerek szaladgálnának benne, mint az ember bokájában. Ha ez nem természet, akkor semmi. Én hálás vagyok ezekért az ízekért, ezekért a színekért, illatokért, élményekért. Ha másért nem, már ezért is megéri odafigyelni arra, ami körülvesz minket, ami zöld, ami színes, ami finom, ami illatos. És míg élek, tuti lesz egy veteményes, és egy virágos kertem. Ezt most adtam írásba, később be lehet hajtani rajtam!

 

harmadik rész

Az emberi természet.

Nagyon elgondolkodtató filmet néztem meg ma, és magamra ismertem kicsit benne. Nem mondom el, mi volt a film címe, nem szeretném, hogy az emberek félre gondolják ezt a mondatom, és a filmet ők is megnézve másra gondoljanak, mint én. Elég mély tartalmú film volt, ami igazából nem is tetszett annyira. Viszont, amit elindított bennem, azt úgy éreztem, le kell írnom, és megtaláltam a megfelelő portált hozzá. Ennek az írásnak, az, hogy hova kerül, hogy a természetről alkotott véleményem egy jelentős szelete, így csak érintőlegesen lesz a filmhez köthető, tehát, senki nem fog magára ismerni, még a főszereplő sem, de hiú ábránd, hogy egyszer ő is elolvasná a soraim. Szóval, az emberi természetről szeretnék írni néhány sort nektek, hiszen mi is a természet része vagyunk, méghozzá egyedülálló módon. Mi vagyunk az egyetlen faj a Világon, aki bőven fölé tudott növekedni a többi élőlénynek, olyannyira, hogy akár el is tudná pusztítani a bolygót. Azt hiszem, erre egyetlen más faj sem lenne képes, bár, biztos ügyesen bánna azzal a híres aktatáskával és az ő hű szemölcsével, a piros gombbal egy csimpánz is, ezt tudjuk, nem fog bekövetkezni. Mi vagyunk az egyetlen faj, aki ennyire képes érzelmekre, hogy akár a másikéval is játszadozzon. Véleményem szerint, ez azért lehet, mert mi ugyan nem ismerünk fel minden lehetőséget, amit felismerünk, azt nem csak használjuk, néha el is töprengünk rajta. Nem kell egyből nagy dolgokra gondolni, elég, ha az iskolaválasztást említem, de valóban életeket, sorsokat eldöntő kérdésekre is gondolhatunk, mint például, hogy melyik nőt válasszuk a négymilliárd közül, aki majd a feleségünk, életünk végéig tartó párunk lesz a jóban és a rosszban, a romantikában és a veszekedésben. És, mert az ösztöneink sugallta úton haladva, melyet megszínezett néhány családi vonás, és a gyermekkorban látottak, azért néha elgondolkodunk. Eltöprengünk olyan számunkra fontos kérdésekben is, melyek aztán döntően alakítják az életünket. Majd, ha az egyiket választjuk, később feleslegesen kesergünk, hogy a másikat választottuk volna inkább. Mert mennyi másik is van? Millió. Sőt, milliárd. Nem a pillangó-effektust szeretném megmagyarázni, ennyire nem hatolnék a mélyére, elég, ha csak azt az egyszerűbb példát nézzük meg, mikor munkát választunk. És társadalmunk elég rosszul közvetített úton, már elég korán, gyerekként erre ösztönöz minket, válasszunk életutat válasszunk munkát. Persze, vannak egyértelmű, és vannak kialakított, de elég sok a kialakult fazon is, amely hozzásimul munkájához, és nem is tér le róla. De, vajon az ember, és az ő természete, hogyan tudná eldönteni például ezt a fontos kérdést? Vagy a párválasztást? Egy egészséges embernek, félelmektől és baráti, családi sugallatoktól mentesen vajon hány lehetősége van arra, hogy kiválasszon egy igazit? Évekkel később aztán kesereghetünk, hogy, “de én igazából nem őt akartam”. Persze, ma már a vallás sem állhat útjába semminek, és ez talán így van jól. Vagy épp nem? És igen, pont itt van a lényeg. Pontosan ebben a kicsi kérdőjelben sűrűsödik össze a Világ. Mert megint elébünk került egy elválasztó út. Mindenk kicsi kérdőjel kettéválaszt egy utat. Egy olyat, amikor az egy útból kettő lesz, és nekünk döntenünk kell. Egyébként, ez különböztet meg minket többek között a többi élőlénytől a Földön. Ők mindegyikük a maguk sorsát járják, az egy szem útvonalat, mely a születéstől, az élelmezésen és a szaporulaton át tart a halálig. És már megint egy kérdőjel. Honnan tudjuk, hogy nem ők csinálják jól? Honnan tudjuk, hogy az a nő, aki hívő spiritiszta, mikor rájön, hogy a racionális férje megcsalja, egyből visszatér a maga megszokott neveltetésű katolikus vallásra, és nem tudja azt mondani, “rendben drágám, megértem, ez a te utad”. Honnan tudjuk, hogy mi a helyes és mi a helytelen? Mennyi kérdés. Te jó ég. Ennyi kérdésre nem is lehet válaszolni. Hacsak nem a válasz annyira egyszerű, hogy nem vesszük észre. Mert, mint a tanár, ki nem veszi észre az előtte puskázót, ahogy figyeli a hátsó sort, mi sem vesszük észre azt, ami a szemünk előtt van. És ez persze nem azt jelenti, hogy, ha majd megcsal a feleségem, én is tudom ezt mondani megértő arccal, de most hiszek benne. A sok sok kérdésre valóban egyetlen válasz ad magyarázatot. A sok sok kérdés, hogy mi a helyes, vagy mi a helytelen egy kicsi pontban sűrűsödik össze. Hogy nincs helyes, és nincs helytelen. Nincs jó, vagy rossz. Egyetlen dolog van, a döntés. Aztán, ha megváltoztatod a döntésed, vállald a következményeit. Természet. Egy példával élnék, melyben egy az embernél sokkal kevésbé értelmes(nincs huzogatós telefonja) élőlény adja meg a választ. A múltkor egy természetfilmen maradt a figyelmem. David Attenborough mutatott be nekünk egy érdekes vadászatot, mely egy csorda bölény, és egy csorda farkas találkozásából születhetett meg. A bölénycsapat rohant, mögötte éles fogakkal a farkasok. Egy nőstény farkas utolért egy hatalmas bölényt. Választás elé állt. Vagy megtámadja, és kockáztat, vagy tovább keresi, a “neki megfelelőt”. Tovább ment. Talált egy kisebbet, melyre rávetette magát, és persze a csapata is egyből ezt tette. A hím farkasok, látták az erőfölényt, hagyták, és a bölény elég erősen meg is sebesítette amazon támadóját. A farkas, nőstény lévén, feltételezhetjük, hogy kölykei vannak, válaszút elé állt. Megsebzettként eldönthette, megy hagyja a bölényt, és maximum meghal a kölyke, vagy harcol tovább, és legyőzi a hatalmas állatot, mindenki elégedett, ő meg majd valahogy felépül. Esetleg harcol tovább, és ő sebesül meg véglegesen, a kölykét a csorda neveli fel. Persze, ő nem gondolta ilyen racionálisan át a történést, nekiesett a bölénynek, és végül legyőzte őt. Nézzük, amikor egy ember elhagyja a családját, min mehet keresztül. Van egy döntéshelyzet, melyben szerepel az egyik fél, aki a hitves. Szerepel a másik fél, aki ugyanazzal a nemmel küzd az életben maradásért, vagy, ha úgy tetszik a fajfenntartásért, mint az előző fél. És van az ellentétes fél, aki válaszút elé állítódott a sors által. Valószínűleg az új ember jobb, mint a régi. Valamiben. Szebb, okosabb, műveltebb, lényegtelen, miben, jobb és kész. De vajon jobb-e mindenben? Nem valószínű, mert akkor a régi egy igazi csődtömeg lenne, nem érdemes hitvesül fogadni. Megtörténik a csere, és az ellentétes, de épp előnyös fél szája kezd legörbülni, hiszen rájön, a másik is ugyanolyan “rossz”, csak épp másban. A gazdálkodásban, a gondoskodásban, vagy a saját munkastresszének feldolgozásában. Hősünk egyből nem olyan vidám, de tudja, visszamenni nem lehet, pedig ő már elfogadta, ismerte minden nyűgét, nemzettek is néhány közös csemetét, jó volna visszamenni. De az a döntés, az a régi régi döntés. És rájön. Egyetlen dolgot cseszett el. Túlkomplikálta a döntés előtti állapotot. Pedig akkor milyen határozottan sorolta magában a rossz tulajdonságokat, a másik emberben pedig csak a jó tulajdonságokat találta meg. Most meg itt van, és rájön, egyik sem rossz, és egyik sem jó. És persze, hogy mindegyik rossz, és mindegyik jó. De, akkor mi lehet a megoldás? Elmondom, pofon egyszerű. Fel kell tudni vállalni a döntést, amely ugye se nem jó, és se nem rossz. Majd, ha felvállaltuk, ki kell belőle hozni azt, ami számunkra, és kis közösségünk számára is  a lehető legjobb. És, ha van valami, ami rossz, ennek árnyékába kell helyezni, mert tudjuk, az árnyék délben eltűnik. Éppen akkor, amikor a legjobban süti a fejünk búbját a Nap, hopp, az árnyék eltűnik, vele a baj is, vagyis nem tűnik el, de a baj is ragyog, mint minden más. Az átlendülésről, mikor a másik oldalunkon van árnyék, már nem is beszélek, nem szeretem a happy end-eket, sem az értelmetlen befejezéseket. Hát ez jutott eszembe az emberi természetről, amely épp olyan csodálatos, és egyedi, mint minden egyes válaszút, ahol elgondolkozunk, “vajon melyik utat válasszam”. És, ha egy képpel meggyőzhetek én bárkit is, mi az emberi természet csúcsa, hát keresek egyet.

 

Young family is playing board-game

Hát nem szép család? És pont játszanak…

 

 

Woody Allen

Első rész

Ezen a héten én egy nagyon furcsa alakot választottam, aki a huszadik/huszonegyedik században meghatározó alakja volt, leginkább a művészetnek, a Világ fordulásának, és persze az én halandó és néha maradi személyemnek változtatta meg tengely körüli forgását. Nagy szavak ezek, de valóban, erről az emberről mindenki formál véleményt, és általában ketté osztja az emberek táborát, van, aki rajongással fordul e felé a komikus felé, van, aki rá se bír nézni. Persze, sokat tett ezért ő, ha csak az életútjára, a bulvár életére gondolunk. Ez a személy Woody Allen.

images

 

A rovat első számában arról fogok mesélni nektek, hogy miért pont őt választottam, miért ő debütálja ezt a rovatot. Mint mondtam az előbb, nekem, hogy egy valakiért/valamiért maximum egy hétig tudjak rajongani, először is, teret kell kapnia a szabadidőmben. Nos, egészen elgyengült estémben, nem tudtam magammal mit kezdeni, és a számos dvd lemezeim előtt ültem, azon töprengve, vajon, hogyan töltsem az estém. Ismeritek azt az érzést, amikor kitalálsz valamit, majd megvétózod, valami belső erő azt mondja, mégse “ezt” válaszd, keress tovább, majd, mikor rátaláltál, “ahhoz” sincs kedved, és a következőnél is, meg a következőnél is ez a belső indíttatásod. Aztán a végén nem csinálsz semmit, és bosszús vagy magadra. Én ilyenkor általában valami nagy kedvenc filmrendezőm egyik munkáját vagyok kénytelen megnézni, mert bennük én sosem csalódom. Persze, itt is jön a dilemma, vajon, melyiküket válasszam. A tuti tipp; Woody Allen. Aztán, persze az első másodpercben, ahogy a fekete háttér előtt megjelennek az első fehérrel festett betűk, ahogy elindul valami Woody-ra abszolút jellemző swing, vagy jazz zene, én már tudom, jól választottam, és dőlök hátra karosszékemben, majd a film végén úgy állok fel, hogy imádom ezt a faszit, és persze, onnantól meghatározza szinte minden estém(nehéz lehet velem és a mániáimmal együtt élni). Argóval kifejezve magam, rácuppanok, mint a pióca. Ez volt az egyik ok, amiért őt választottam. A másik ok egy igazi főhajtás. Volt egy barátom, igaz barátom volt ő nekem, nemrég hunyt el. Mindketten óriási film őrültek lévén,  számtalan estét, éjszakát beszélgettünk át filmekről, rendezőkről, kedvencekről, színészekről, operatőrökről. Sajnos, nemrég tragikus körülmények között elhunyt, de elmondhatom, ő az egyik legnagyobb zseni, akivel valaha találkoztam. Egy kicsit, ezzel az első résszel Pingiczer Csabi barátomnak szeretnék kedveskedni, és vezekelni, feldolgozni magamban az ő halálát.

Mindig is azt mondtam, akik megkérdezték, hogyan lettem bohóc, hogy öt ember, öt bohóc karakter volt rám óriási hatással; az egyikük Federico Fellini bohóckarakterei a filmjeiben, a másikuk Groucho Marx, természetesen Roberto Benigni, és a magyar kiválóság, Alfonzó, meg persze az öreg Woody. Fellini bohóckarakterei az alapot biztosították az én “bohócházamnak”, Groucho Marx a nagy, és csipkelődő szájával, a pofátlanságával hatott rám, Benigni és Alfonzó a személyükből fakadó bohóc énnel fertőzött meg, akiket ha csak meglátok, már fülig ér a szám, és Woody a hihetetlen geg mennyiségével, valamint az intellektusával nyűgözött le, és hatott rám. Ezekből a karakterekből épül fel a Svihák Oszi. És, ha ismeritek ezeket a karaktereket, tudhatjátok, egyikük sem öltözött be bohócnak életében szinte sosem, hát ezért nem festem ki magam, ezért nem hordok 5 számmal nagyobb cipőt, és ezért nem vagyok az a bohóc, amitől általában a kisgyerekek félnek. De maradjunk Woody-nál, mert egyszerűen nem bírom abba hagyni az írást. Woody karaktere, ahogy ő felépítette önmagát, elképesztő. Eleinte csupán szövegíró volt, és vagy önmagának, vagy más stand up-osoknak írt ő gegeket, rövid jeleneteket, amivel New York éjszakai világát színesítette. Az ő humora inkább intellektuális, és önironikus. De itt van néhány példa: “Mondhatnám, hogy a szüleim nem szerettek. A kádban általában hajszárítóval és rádióval játszottam.” “Amikor születtem az orvos kijött a váróterembe, és így szólt apámhoz: Amit tudtunk, mindent megtettünk, de mégis kinyomta magát”. “Évekig nem szóltam a feleségemhez. Nem akartam félbeszakítani.”

Elképesztő zsenialitással találja meg a hangot a közönséggel, valósággal berobban a new york-i arisztokrata világ köztudatába, de ez még semmi, ez még csak New York. Gyakorlatilag egyfolytában ír, megállás nélkül dönti magából a vicces jeleneteket, majd persze – mivel a gyerekkorát a moziban töltötte -, a filmek írása felé fordul. Ekkor születik meg az a karakter, akit ma is ismerünk. Egyrészt, hat rám az ő lelkesedése, a munkához(a nemes munkához) való hozzáállása, másrészt az, ahogy hozzányúl a filmekhez, a szöveghez, egyes témához. Teljesen egyedi, messziről felismerhető, és összetéveszthetetlen. És nem csak a vicces filmjeit említhetjük ugyanezen a skálán, hiszen a komor, a komoly filmjei is ugyanolyan erejű, és valóságos alkotások, mint a viccesek. Szinte kiszámíthatatlan, mikor, mit húz elő zsákjából. De, hogy ne csak beszéljek, a korai filmjeiből kiválasztok egyet, egy apró jelenetet(én akárhányszor látom, hülyére röhögöm magam), és a többit holnap tárom elétek:

 

 

Második rész

Woody Allen, mikor már épp elég geg-et mutatott meg a Világnak, és most már inkább a komolyabb témák felé fordult volna, ráébredt, ha két dolgot összekever, mint, ahogy a vaníliapuding keveredik a csokival, folyamatos örvényben, amíg át nem alakul az a két szín, és íz valami tökéletes harmóniává, úgy tudja keverni a viccet, az öniróniát a pszichoanalízissel. Így született meg Alvy Singer karaktere, melyet olyan jól ismerhetünk, hogy szinte minden filmjéből, majdnem mindig ugyanaz a karakter köszön vissza ránk a képernyőről. De akkor mitől olyan nagy szám? Hát attól, hogy ezt előtte senki nem csinálta, azóta pedig senki nem tudta ilyen zseniálisan. De ezért még nem osztanak Oscart, ehhez kell egy ellenpár. Kell egy hihetetlenül hanyag, egy nagyon laza karakter, aki nem annyira intellektuális, de roppant érzékeny, és maximális érzelmi intelligenciával van megáldva, tehát, pont Woody, vagyis Alvy Singer ellentéte, akit a csodás Diane Keaton játszott el úgy, ahogy rajta kívül senki más nem tudta volna eljátszani. Most mondjam azt, hogy ez azért működhetett olyan jól, mert az életet írta meg? Ezt biztosan nem állíthatom, de az tuti, hogy Woody gyakran csen az életből, az ismerősi karaktereiből, és ezt még el is árulja, gondoljunk csak az Agyament Harry című filmjében tett tanúbizonyságot, ahol azért kerüli el rengeteg barátja, mert nem akar a könyve egyik szereplője lenni, ám, a Manhattan című filmben pedig pont felháborítja, hogy a volt felesége őt egészen pontos szereplőként használja. Viszont, mondhatjuk, Woody Allen a lélek nagy ismerője. Folyamatosan, szerintem gyerekkorától jár pszichoanalízisre, amit fel is használ munkásságában, és folyamatos analízisben tartja saját magát és környezetét is. Van egy filmje, a Bűnök és vétkek(egyébként e film megnézése után döntöttem el, hogy ő lesz az első “favorit”). Ez valami elképesztő. Akinek nincs meg, hozzám lehet jönni pendrive-val, én bárkinek odaadom, mert ebben aztán benne van az, amit Dosztojevszkij drámájából, a Bűn és bűnhődésből nem értünk, mert nem tudjuk a saját életünkhöz kötni. Nem fogom leírni, hogy miről szól, de van benne bűn, vétek, de a bűnhődéssel másképpen bánik, másképp mutatja be. Ám, ha valaki mégse erre vágyik, nem azt akarja megtudni, hogy az ember mit lép akkor, ha esetleg belekeveredik valami piszkos ügyletbe, hiszen az átlag ember általában nem keveredik ilyen helyzetekbe, ám mindenkinek vannak válságos időszakai a párkapcsolatában, házasságában. Woody-nak van egy filmje, szintén dráma, amely olyan pontos képet ad egy-egy ilyen lelki folyamatról, egy-egy házastársi problémáról, hogy az valami gyönyörűség. minden kérdést úgy feszít fel, hogy semmi nem marad árnyékban. Egy baráti társaságról, házastársi barátokról szól a történet, melyben az egyik házaspár eldönti; külön fognak élni, nem válnak el, csak mindenki a saját vágya után megy egy kicsit. Ez a másik házaspárt teljesen felháborítja, nyilván ők is magukra ismertek. Majd, ezzel, In medias res, bele is csöppenünk a történetbe, és megnézzük, mi történik a két házaspárral, melyikre, hogyan hat a választásuk, illetve a másik házaspár választása. Van egy filmes műsor, amit én mániákusan szoktam hallgatni, leginkább főzés közben, ez a műsor A hét mesterlövésze. Sajnos, már nem él a műsor, de a neten fenn van minden rész(akit érdekel). Ezt a filmes műsort a Puzsér Róbert hozza haza nekünk, és legtöbbször filmeket elemeznek, szednek darabjaira, az éppen aktuális műsorvezető társával. Már mindegyik adást hallottam, van amit többször is, mert nem csak a filmekről beszélnek, közben analizálnak is, visszavezetnek, reflektálnak az életre, a saját életutukra is, és mindezt kendőzetlenül. Ha megnézek egy filmet, általában megkeresem azt A hét mesterlövésze blogos oldalán is, majd meghallgatom, csupán érdekesség gyanánt, és mert érdekel a két műsorközlő véleménye. Szeretném elmondani, és alázatosan bevallani, én az életben nem tudok olyan bölcsen és körültekintően egy filmről sem beszélni, mint a Puzsér. Így, most szeretném nektek bemutatni, mit gondol a filmről, mit gondol a filmbeli kapcsolatokról, és úgy általában a házasság intézményéről, valamint az emberi kapcsolatokról e film kapcsán Puzsér Róbert, és műsorvezető társa. Remélem, nem haragszik meg a Puzsér, hogy csak úgy az ő tollával ékeskedem. Hallgassátok meg, ha bármi házastársi kérdésre nem tudtok választ kapni, ebben benne van minden, és elég velősen:

 Sajnos a youtube-on nem találtam meg a videót, de ha rákattintotok erre a szövegre beugrik egy oldal, és csak “play-t” kell nyomni, pont a szöveg elején beszélgetnek erről a filmről egy kis bevezető után. Ám, jó tanácsként, szerintem előbb érdemes megnézni a filmet, de nem feltétel, viszont, aki szeretné, szintén jelentkezzen nálam, nekem egyfajta misszióm, hogy mindenki nézzen értékes, tartalmas és jó filmeket. 

 

Harmadik rész

Két dolgon gondolkodtam a napokban. Az egyik, hogy egy ekkora életművet hogyan lehetne egybefogni, rájöttem, sehogy. Erre csak egy könyv lenne képes, vagy, egy nagyon sok részes blog, viszont, a Svihák Oszi se, és a Balázs bácsi se szeretne más embereket ezzel untatni, mikor van egy csomó könyv, és filmes honlap, ahol körültekintőbben lehet Woody Allen életével ismerkedni. Ez az epizód ezen a blogon, amúgy sem a Woody-ról szól, hanem, az az instant dolog, amit épp megszerettem. Egy hét alatt meg egybesűríteni minden filmjét…lehetetlen. A másik dolog amin gondolkodtam, hogy vajon kit érdekelne egyáltalán a magánélete ennek a manhattani zsidó entellektüelnek. Van egy nagyon zaftos rész, ami a második feleségével való válásuk, és a harmadik feleségével való házasságuk botrányos története, de ezen kívül semmi nem jutott el hozzánk, és, ha már így össze lehet foglalni egy-két mondatban, hát nem is érdemes rá több időt vesztegetni, amúgy is csak a botrány fekáliáját taposnánk a földbe, és nem a föld lenne koszosabb, hanem a talpunk.

Úgyhogy, ezt a két kérdést forgatva agyamban, arra a következtetésre jutottam, hogy kicsit kedvezek azoknak, akik nem ismerhetik a Csillag mozit, vagy a Rába mozit, hanem kénytelenek(mivel ez az egyetlen mozi Győrben…felháborító) a Pláza moziba elmenni, mert egyébként, ott vetítenek Woody Allen filmet, szinte minden új filmjét. Ezen belül is két filmmel foglalkoznék bővebben, melyek a nagyközönséget is elérték. Egyébként, elárulom, ez a két filmje van a legfrissebb korszakából, amiben ő egyáltalán nem játszik, és tudom, sokaknak ez a kifogásuk ellene, amiben nyilván közre játszik az a botrány(lehet, hogy mégis ki kéne elemeznem? Hogy is ne, hogy aztán még kevesebben kedveljék).

Az egyik ilyen késői filmje az, amivel nemhogy berobbant újra a köztudatba, hanem felébresztette azokat a rajongókat, kik már egyáltalán nem bíztak abban, hogy valaha értelmes, és normális filmeket fog csinálni. Mert a ’90-es években rosszabbnál rosszabb filmekkel rukkolt elő, és szokásává vált, hogy évente egy filmet kiadjon, aminek mi, rajongók persze örültünk, de ez azért a minőség rovására is ment. Aztán egyszer csak, mint, aki túltette magát valami tragikumon, megszületett a fejében valami, egy történet, melyet azonnal papírra, majd celluloidra is vitt, és megszületett a feltámadás, melyet csak úgy ismerünk; Vicky Christina Barcelona. Ez a történet, eredetileg a két lányról, és a városról szól, ám hol lenne ez a történet Javier Bardem, és Penélope Cruz csodás játéka nélkül. Ez a két ember, akkor még csak friss szerelmesekként olyat alakítottak, hogy szinte leszaladtak a képernyőről mikor néztem. A két főszereplő, Vicky és Christina Barcelonába mennek a nyárra, és belebotlanak a sármos, és jóképű Juan Antonioba, kivel azonnal viszonyt is kezd a szabadabb lelkű Christina. Csakhogy a képben ott van a heves mérsékletű, és gyönyörű Maria Elena, aki nem tűr más nőt a hitvesi házban, csakhogy közben rájön, hogy micsoda szuper dolog az édes hármas, ami egyiküknek sincs ellenükre. A végén mindenki mindenkivel, ahogy az lenni szokott, de jön a feloldozás és a megoldás. Első hallásra pofon egyszerű, és valószínűleg egy vérbeli hollywood-i producert nem nyűgözött volna le(nincs benne autós üldözés) a szinopszis, de ahogy odaszegeződtem a képernyő elé, mikor néztem…hát, konzervnyitóval kellett felszedni a fotelból.

 

Ám ez még semmi. Három filmmel, így három évvel odébb készített egy filmet a jó öreg Woody, Éjfélkor Párizsban a címe. Ez a film gyakorlatilag rólam szól. Drága Pingi barátommal mindig versenyeztünk, hogy ki látja előbb a friss Woody Allen filmet, hát, most már mindig ő nyer, fentről még a forgatásokat is láthatja. Ebben a filmben egy fiatal író utazik el leendő feleségével Párizsba, mely városba azonnal beleszeret. Mondanom sem kell, az ő aranykorszaka a ’20-as, ’30-as évek világa, ahol hangosan szól a jazz, Hemingway és Scott Fitzgerald borozgat egy sarokban, és valóban Párizsban gyűlik össze a művészvilág krémje. Egy unalmas, és becsípett éjszakai séta alkalmával, a főszereplő, Gil visszakeveredik a múltba, az ő aranykorszakába. Persze, csak egy éjszaka erejéig, ahol az összes ikonikus figurával találkozhat, Salvador Dalí-tól, Hemingway-en át, Picasso-n keresztül Gertrude Stein-ig, gyakorlatilag mindenkivel. Ő meg alig hisz a szemének, de aztán rájön, fel is használhatja ezt élete folyásának kérdéseiben. Megoldódik élete, és regényét is zseniálisnak tartják az arra hivatott művészek, szakértők. Nagyon könnyed történet, amit tapsikolva néztem végig, annyira tetszett. Ki is jelentettem, amit azóta is fenntartok, az egyik, ha nem a legzseniálisabb filmje a jó öreg Woody-nak. És persze, ezt az Oscar-díjat se vette át. Ez volt a harmadik, amit nem vett át. Mániákusan nem érdeklik a fesztiválok, gyakorlatilag egyre sem megy el, főleg nem a hisztérikus, és sokszor szánalmas Oscar-díjátadóra. Mindig azzal a kifogással érvel, hogy hétfőnként játszik a jazz bandájával New Yorkban, így ő nem ér rá bohóckodni. Hát, ennyit Woody-ról. Ennyit akartam nektek elmondani. Sajnos, csak egy könyvét olvastam, így arról hitelesen nem tudnék mesélni, és ez nem az a rovat, ahol ámítani szeretnék bárkit is, csupán egy kicsit be szeretnélek titeket avatni a jól őrzött, és rejtegetett dolgaimba. Remélem élveztétek, és meggyőztelek titeket, hogy nézzetek utána ennek az ihletett zseninek. És, igazán, komolyan mondom, aki szeretne tőle pár filmet megnézni, írjon nekem, szívesen másolok ilyen jó filmeket.

Íme a legutóbb említett filmből az egyik kedvenc jelenetem, ahol Salvador Dalí mutatja be fura pszichéjét, és ismert barátait a főszereplőnek:

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.