könyvespolc, filmespolc

Szinte egy napom sem telik el úgy, hogy ne olvasnék valamit, vagy ne néznék valami filmet, sorozatot. Ráadásul veszettül maximalista vagyok, a pszichológusom talán még perfekcionizmus vádjával is illethetne, így mondhatom azt biztosan, hogy az ízlésem valahol az átlag intellektuális ember környékén mozog. Tehát, talán joggal gondolom úgy, hogy néhány embernek lehet ez nyomvonal, ha soha nem tudja eldönteni, mit nézzen esténként, vagy milyen könyvvel lepje meg magát csak úgy, mert szembe jött egy könyvesbolt, vagy antikvárium. És, ha már könyvek, filmek, sorozatok, talán nem túlzás azt mondanom, a világ legszórakoztatóbb időtöltése (a szeretkezésen kívül), amit az ember választhat, hogy a mókuskerék ne is tűnjön olyan mélabúnak. 

 

Karácsonyra könyvet

A katolikus vallás legnagyobb, legmélyebb ünnepét ünnepeljük nemsokára. -Ilyenkor mindenki lázban ég, a pénztárcája fogyókúrájával kívánja kimutatni, kit mennyire, hogyan szeret, de persze, ez nem jelenti azt, hogy, akinél leragadunk, mert nem tudjuk mit kéne venni egy pasinak, egy kamasznak, egy csecsemőnek, egy nagymamának, vagy a kedvenc kutyusunknak, akkor őt kevésbé szeretnénk a másiknál, csupán nem tudjuk elképzelni, hogy mi is érdekelheti őt. Egy tuti tipp mindig ott van a tarsolyban, de legtöbbször az utolsó pillanatra hagyjuk ezt a választást, aztán meg állunk a tömött polcok előtt, vakarjuk a fejünket, hogy, “oké, rendben, de mit szokott olvasni…?”. Telefonos segítséget kérünk, többet veszünk, mint amennyit gondoltunk költeni, majd elfelezzük, a pénztárnál meggondoljuk magunkat, az eladó nem tud segíteni, hiszen, ő is maximum egy jó kis slágerkönyvet ajánlana, de az meg lehet, hogy megvan…szóval, nehéz, na. Pedig, milyen jó ajándék! Eleve az, hogy megpróbálod kitalálni, mit olvasna szívesen a hozzád közel álló személy, de személyes üzenetet is írhatsz bele, ami mindig emlékeztetni fogja rád, nincs meg az az esély, hogy évek múlva azon tűnődik, hogy “ezt most kaptam, vagy vettem anno, és ha vettem, kitől?”. Persze, csalódás is lehet a vége, az én öcsém 14 évig kapott könyvet állandóan, mindenre, majd akkor jöttem rá, hogy váltanom kell, amikor kibontatlanul megmondta, hogy könyv lesz, és nem fogja elolvasni. Pedig, mennyi komoly órát, napot töltöttem azzal, hogy megtaláljam a megfelelőt, de rá kell jönnöm, akkorát fordult a Világ az elmúlt pár évben, hogy ezt a generációt(Z) már nem azok a dolgok érdeklik, ha meg igen, azt nagyon jól titkolják. Tehát, most megpróbálok egy-két olyan embernek segítséget nyújtani, akik már szinte mindent megvettek, vagy kiválasztottak, de még kell oda, annak a kedves barátnak, rokonnak valami, na de micsoda? Az én tippem egyszerű, de ki hinne nekem csak úgy, ha két könyvet csak úgy bedobok ide a közösbe egy névvel, és egy címmel? Biztos, van olyan, aki ennyire kétségbe esett, de hol lenne az én jó kis beszélőkém, mekkora csalódást okozna saját magamnak, ha nem írnám le személyes élményeimet, gondolataimat a könyvvel kapcsolatban.

Nekem kedves gyermekkönyvek

Mint olyasvalaki, akinek nem túl emlékezetes a gyerekkora, de legalább felnőtt korára sem nőtt fel, és nem is fog teljesen…na, jó sokan vagyunk így legalább?, én is az a harmincas korosztály vagyok, aki még nem túl felnőtt, de már bőven elég szentimentális ahhoz, hogy el kezdjen érdeklődni azokért a versekért, apró történetekért, amik magyarok millióit ringatta álomba, amit nagyon sokan jegyeztek meg, élvezték a rímeket, a történeteket, vagy nevettek rajta percekig, órákig, hetekig. Hát, nekem, vagyis a felnőtté válásom egy újabb szakaszában, ahol a feldolgozandó élmények a gyerekkoromba vezettek vissza, ott és akkor kerestem meg az olvasójegyem, hogy kicsit belemerüljek a gyerekirodalomba, és értő, de szenvedélyes képet kapva állapítsam meg azt, hogy bár a gyerekkönyvek között is van olyan, amitől gyereket óvjon meg a vakszerencse és az ízlés, de vannak bizony gyöngyszemek, mely gyöngyszemeket egy blogbejegyzés falai közé zárom most, hogy tanuljon a példámból minden olyan ember, akinek fogalma sincs, ha a gyerek gügyög, vagy fel kéne vidítani, merre fusson, mit nyisson ki.

A nagy levegővétel után jöjjön a személyes kedvencem, rögtön a belsejébe vágok a baltámmal, meghasogatva kicsit az öreg fát, a fejemet, hogy kijöhessen a gondolat, megszülethessen, a felszínre törhessen mindaz amit én érzek Dolák Saly Róbert: Én vagyok a kedvenc állatom című verseskötete iránt; ha egy szóval kéne jellemezni az Én vagyok a kedvenc állatom bármely sorát: csodálat.

Két nagy témasor táncol egymással, hogy felkeltsék a figyelmünket, mi meg nem bírjuk kapkodni a fejünket, hogy melyikkel is kezdjük, egy kutyásat, vagy egy macskásat olvassunk előbb? Tapasztalatból mondom, ha nem sorba haladunk, belegabalyodunk! Azért, aki szenvedélyes olvasó, úgy általában van kedvence, bár ez lehet, hogy alkati kérdés, mindenesetre nekem is van kedvencem, a kutyások közül A kutya panasza, a macskások közül a majdnem címadó; A kedvenc állatom. Utóbbi fantasztikuma, önmaga témaválasztása, melyben a macska természete az, ami a macskalét legnagyobb filozófiai kérdése; “bizonylagosan, van nálam jobb állat? Van aki kecsesebb, öntudatosabb, kizökkenthetetlenebb? Csak a macska”. A kutya pedig, aki nem mehet be a házba, akit száműztek rozsdás udvarra, kopott kórót számolgatni, várni a jó szót, ahogy a költő fogalmaz: “Barátom csak egy van, a füstölt szalámi…”, az, ahogy ezt a kiüresedett állapotot, mint akinek csak az evés jelent örömet, de azt is mások osztják be, és nem minden nap jár a füstölt…

A kötet természetesen tele van vidámsággal és marha jó poénokkal, amiknek olvasatán az embernek nagyon jó kedve lesz, én például szinte mindenhova viszem magammal, és néha csak úgy olvasgatom, a Hamlet Dán Dog például nagyon alkalmas, ha csak két percünk van felvidulni, egy kis kikapcs, mert főleg ez a vers garantáltan eltereli a figyelmet. Tehát, ahogy megszokhattuk, Dolák Saly Róbert ismét nagyot alkotott, és művébe nem csak a szívét és a lelkét, de minden tudását is belerakta. Nagy élmény olvasgatni a gyerekeknek, akik kérdezik…”de ki az a Krakatau? Úgyhogy, ezt a könyvet nem csak ajánlom, szívem szerint kötelezővé tenném, szervezek is egy tüntetést gyorsan az Oktatásügyi Minisztérium elé, hogy vegyék be a tantervbe.

 

2620575_5

A másik nagy kedvencemet sem bírom ki, hogy ne mutassam be nektek: Romhányi József Szamárfül című kötet az, ami oly sok vidám percet ajándékozott nekem. Bevallom, én is, mint a legtöbb 21. századi ember, sok olyan kifejezést nem használok és nem is értek, amit a huszadik század utolsó harmadában még vígan használtak. Ez a kötet is tele van ilyen kifejezésekkel, szavakkal, amin én elcsodálkozom, a gyerekek nevetnek rajta, mint amikor két külföldi gyerek találkozik, és mindkettő nevet, csodálkozik, hogy van olyan nyelv, amit ő nem ért, és őt sem értik, hát igen, a nyelvünk romlik, és épül Babilon, de most ne térjünk el a tárgyunktól, Szamárfül. Egyik nap elolvasol egyet, másnap felröhögsz: “A tétova teve tova…”, “nem fog látni levert búsnak, mert beállok leveshúsnak…”” …a szamárnál is szamarabb Szemere szamara…”, most elolvasol egyet, aztán lefekvés előtt még egyet, majd azt veszed észre, hogy hajnal van, te nem tudod abba hagyni, és mindegyiket osztályozod, a fejed tele van, mindegyik annyira érdekes, hogy kívánod a következőt, megígéred magadnak, hogy az utolsó, de csak akkor mered bevallani magadnak, hogy semmi értelme, amikor már fel sem fogod a sorokat, és ekkor az álom, mint a géppuska ropogása villannak fel, mert annyira rakosgatja az agyad azt a sok információt, rímet, rímhalmazt, amit a rímhányó Romhányi elénk vetett 1983-ban. A Földön nem élt még ilyen magyar, aki ennyire értette a rímet, a nyelvet, a nyelvi játékokat, nyelvtörőket, amiket többször el kell olvasni, hogy az ember egyáltalán felfogja, pedig a saját anyanyelvén olvas, elképesztő teljesítmény. Itt nem tudok felsorolni egyetlen kedvencet, nincs ami kiemelkedik a többi közül, hiszen rögtön utána a következő már felér az előző szintjére, “Csábos voltam csitri jérce koromtól…”. A sírfeliratok zseniálisak…azonban vigyázni kell a könyvvel, mert tapasztaltam, hogy a mai ember már ódzkodik olyan témáktól, amit a könyv említ, kiveséz, így ezt ma már szerintem nem is nagyon lehet a gyerekkönyvek közé sorolni, de erről nem Romhányi József tehet, hanem az, hogy a mai napig fennmaradt ez a csoda, és persze a Világ változik, mondom én; Babilon. Azonban nem értek egyet ismét a mai kor elzárkózásától, hiszen a gyerek leginkább abból tanul, amit a szülők tanítanak meg, és lehet ezt intelligensen, értelmi síkon is kommunikálni a gyerekünkkel. Természetesen, ezt a könyvet már inkább csak antikváriumokban lehet kapni, ezért a borító alá belinkelek egy részletet a kötetből, könnyű rákapni, és persze Haumann Péter is elképesztő:

covers_10994

 

Patrick Modiano. A Kis Bizsu

Már nagyon rég vettem könyvet, mostanában könyvtárba járok, mert rájöttem, hogy ott komolyabb értékeket találhatok, mint egy könyvesboltban, ha összefésülnénk a két intézmény könyves listáját, nagy lenne az átfedés, de a legújabb “slágereket” inkább a boltban, a régebbi nagyobb hatású könyveket pedig inkább a könyvtárban lehet beszerezni, és ez most inkább sábító ajánlat volt, hiszen, egy idő után kiismerhető a polcok tartalma, de tudom, hogy a könyvtárral is ez lesz a helyzet, csak idő kérdése. Szóval, rég vettem könyvet, és már viszketett a pénztárcám, ráadásul, Győrben éppen könyvszalon volt, így kapva kaptam az alkalmon, és egy kisebb összeget leválasztottam a bankomból, hogy rábízzam magam arra a gondolatra, hogy hagyom magam elcsábítani, amelyik könyv megtetszik, és olyan hatással lesz rám, megveszem.

Én magam is előadóként, mondhatjuk ám ezt modorosság nélkül is, bohócként szerepeltem a könyvszalonon, és az előadás előtt, az összegyűlt kicsiny stressz levezetéseképpen egy pulthoz léptem oda, ahol két negyvenes férfi áldogált magában, a könyvespult azon végén, ahol a pénzt elfogadják. Kikértem a véleményüket, mit tudnának ajánlani egy magamfajta harmincas pasasnak, aki nem szereti a ponyvát, de nyitott, és érzékeny lelkű. Egy kicsit zavarba jöhettek, de ez érthető, hiszen bohócmaskarában voltam, és eléggé fel voltam pörögve, ami ilyenkor extra energiák mozgósítását jelenti, amit általában a közvetlen környezetemben lévők éreznek. Elkezdett hebegni-habogni a pasas, majd egy kicsit segítettem neki, ösztönösen, vagy tudat alól vezérelve(jó reklámja volt), ráböktem egy íróra, akinek számos könyve sorakozott katonásan a pulton. A borító nem volt olyan, ami egyből felkelti az érdeklést, de valami történt, olyan lelkesedéssel kezdett róla beszélni a pasas, hogy láttam, nem csak ajánlja ezt a könyvet, de olvasta is, és tetszett is neki, megvettem hát az írótól kettő könyvet, és még aznap el is kezdtem. Épphogy 100 oldal, tehát, nem egy veszélyes kötet, ezzel nem lehet magunkat megvédeni a sötét sikátorokban. Az ember azt gondolná, hogy nem ér meg ennyi pénzt, hiszen ugyanennyiért árulják a Háború és békét is. Ráadásul egy 20 éves kis nyikhaj lányról szól, mintha csak az Édes Annát olvasnánk. És ez a pasi, aki ezt a könyvet írta, Irodalmi Nobel-díjat kapott. És mire fel? A 100 oldalas kis elbeszélésére? Lassan ez az írás is lesz annyi, nem értettem. De ezt egészen a könyv legvégéig nem értettem, de tudom, hogy ehhez a komplett életművet kéne olvasnom. Ám, annak ellenére, hogy nem értem, szívesen ajánlom, mert, bár a könyv rövidsége, hirtelen befejezése, a nem ismerős környék(Párizs teljesen ismeretlen és számomra érdektelen kicsiny utcái) és a naiv, szentimentális hozzáállása a Kis Bizsunak az élethez nem olyan címszavak, amiktől egyből rohanni kezdünk a következő könyvesboltba, ám valamiért mégse tudom letenni ezt a könyvet. Valami olyan erő van benne, ami nem hagyja nyugodni az agyam, és ismerem magam, addig nem is tudok elkezdeni egy másik kötetet, amig ezt le nem rendezem magamban. Egy 20 éves lány fejében létezni, aki annyira elveszett, hogy hirtelen jön rá, semmilye sincs. Már eég elvesztette az anyját, az apját sosem ismerte, testvérekről nem tud, és a barátkozáshoz túl nyuszi, és erre pontosan akkor jön rá, amikor a metrón meglát egy sárga kabátot, amiben lehet hogy a 15 éve szem elől tévesztett anyja van. Elkezdi követni, és ahogy követi, ahogy megpróbál vele kontaktust felvenni, megismerhetjük ennek a szende kis lánynak a komplett életét, akit ugyebár az anyukája hívott Kis Bizsunak. Persze, egy ilyen újra ismerkedés nem olyan könnyű, pláne, hogy ő maga sem biztos a dolgában, hogy egyáltalán az anyját látja, vagy csak a képzelete játszik vele. Egy biztos, azzal, hogy megpróbál valamit tenni, valamit, ami kimozdítaná a jelen állapotából, érdekes történések sorát hozza magával. Olyannyira, hogy a Kis Bizsu is, és mi is csak kapkodjuk a fejünket, hirtelen lesz neki nem is egy olyan “barátja”, akik eddig nemhogy messze elkerülték, és nem ismerkedtek vele, de átnéztek rajta, semmibe vették. Hát így fejlődik az ember személyisége, és egy ilyet átélni, mindig óriási élmény, főleg, ha rendesen meg van írva, és talán Modiano-nak ez a legfőbb vonzereje, olyan tűpontosan van megírva ez a könyv, mintha csak szögmérővel és körzővel szerkesztették volna, és ettől lesz teljes egy olyan könyv, ami épphogy lépi meg a novella terjedelmét. Rettenetesen érzékenyen, és mellé fantasztikusan, visszatérő elemekkel teletűzdelt, és ezzel megsegített írás ez, amelyben magára ismerhet nő mindenképp, de az olyan férfiak is, akik mernek lassítani, és kikapcsolni kicsit a mókuskerékből, akik voltak már végtelenül magányosak, és nem sajnálták arra az időt, hogy ennek minden kínját és élményét átéljék, és megéljék, mert ez is fontos, nem csak, hogy kinek-milye van, vagy milye lesz. De, ha már milye lesz, legyen neki egy Modiano könyve, meg egy szabad hétvégéje.

covers_296889

David Grossman- Egy ló besétál a bárba

Még a Modiano kötet előtt olvastam el, nagyjából két éjszaka alatt, ami szerintem már önmagában jelzés értékű. Igen, pontosan, itt egy olyan könyvről van szó, amit letenni nem lehet, maximum kiesik az ember kezéből. Életemben nem gondoltam volna, hogy én egyszer egy izraeli író könyvét fogom forgatni! És nem antiszemitizmus miatt, vagy mert mindig magyart olvasok, egyszerűen, annyira más kultúra Izrale, és a Közel-Kelet, hogy én nem is gondoltam erre, hogy van a Világon Izraelből származó és mellette olyan híres író, hogy még a mi kis hazánkba is eljut egy-egy könyve. Pedig, pontosan erről van szó, ez a pasas olyan híres, hogy nem csak Magyarországon, de a bolygó szinte minden országában lehet kapni regényét. Ebbe a könyvbe a borítója miatt szerettem bele, vagyis, inkább először erre figyeltem fel, ez vonzott oda magához. Lejjebb láthatjátok majd a borítót is, de nem az győzött meg, hiszen nem nézegetni vágyom a könyvet, hanem olvasni. Belelapoztam hát, és azt láttam, nem tömött sorokban ömlenek a betűk a papíron, hanem inkább párbeszéd jellegű írás, gondoltam magamban, ez nem lehet olyan nehéz olvasmány. Aztán, beleolvastam a füljegyzetbe, és megjött az érzés! A szerelem! Első olvasásra.

Egy izraeli kisváros, egy csendes bárjába csöppenünk, ahol egy stand up előadó próbálgatja mikrofonját, és már az előadás előtt akkora a füst, hogy szerencsétlen előadó semmit és senkit nem lát, csak, akik előtte ülnek. Belekezd szép komótosan a mondandójába, de mint aki akkor ébredt egy 12 órás alvásból. Gyűrött, borostás, kedvetlen. Elmondja a nézőknek, hogy a mai előadása irtó hosszú lesz, és sokaknak érdektelen, de ő most valamit szeretne magából nagyon kiadni. Aztán persze saját magára licitál, mert olyan puskaporos szövegeket nyom, hogy komolyan mondom, a könyvvel a kezemben vinnyogtam az éjszaka közepén. Aztán egyszer csak, azt vesszük észre, hogy, mint a részegek a pultnál, elkezd összefüggéstelenül beszélni. Egyik sztoriból ugrál a másikba, úgy tűnik, hogy saját magát sem tudja követni. Ekkor ismerjük meg a könyv másik főszereplőjét, a komikus gyerekkori barátját, akiről még csak azt tudjuk, hogy ő meséli el a történetet. Ott ül a nézők között, és épp azt nézi, hogy hogyan omlik össze ez az ember a színpadon, hogyan esik darabjaira, és hogyan kerül olyan válságba, amely válságban kiderül, nem élheti úgy tovább az életét, ahogy eddig, a változás már a zsigereiben van, az agya azonban még nem engedelmeskedik, de itt, ebben a helyzetben, kinn a színpadon, ahol csak az agy működik, a változás átveszi az irányítást, és meghasonul az ember. Mi meg végig nézhetjük.

Ugye, mindenki ismeri a magyar stand up társadalom egy részét, van aki többüket, van aki csak néhányat. Nekem is van pár kedvencem, de a többséget inkább szánalmas magamutogatónak gondolom, mert ismerem nagyjából azt az érzést, hogy milyen az, amikor egyedül kiállsz a színpadra, és meg kell nevettetned mindenkit! Ez nem mindenkinek megy, vagy, ha igen, nem a Richter termben, vagy egy igényesebb nézőközönség előtt, hanem maimum egy lagziban, vagy egy félrészeg baráti társaság előtt. De tudom azt is, hogy sokan szeretik őket, nem is bántani akarok senkit, csak nekem más a rálátásom, hiszen ismerek pár amerikai stand up-ost, akik kőkemények. Nem disznóvicceket és olyan részeges sztorikat mesélnek el, hanem rávilágítanak egy problémára, és azt minél több szemszögből, de irtó viccesen mutatják be a közönségnek, és közben kommunikál velük, ami néha, sőt, elég sokszor sértő is, hiszen, egy ember felháborodása, és kiakadása, a többi néző szórakoztatására, ezerszer inkább megéri, sőt, én tudom, hogy ezeket a ziccereket nem is lehet kihagyni. Például, ha egy olyan igazi, vérmes stand up-os műsora közben valaki kimegy wc-re az illető olyat kap, hogy még a pisiléstől is elmegy a kedve, és ráadásul még, mindenki rajta is röhög! Szóval, ez egy olyan szakma, ahol nem lehet mindenkiek tetszeni, sőt, el is kell érni, hogy hatást válts ki az emberekből, ugyanis, van olyan, hogy 15 perc(ami egy színpadon sokszor az örökkévalóság) alatt egyetlen vicces dolgot semm ond a komikus, mert mondjuk épp felvezet valamit, ami a végén akkorát durran, mint a héliumos lufi. Ugyanis, tévhit, hogy stand up komikusnak az lenne a dolga, hogy viccek ezreit öntse a nézőkre, vagy disznóságokkal traktálja a közönséget, neki hatást kell kiváltania! Olyan hatást, ami a nézőt elmozdítja a normálisból, az unalmasból, a megszokottból. Egy kicsit meg is kell halnia a színpadon, fel kell magát, és a történeteit áldoznia, hogy mások ki tudjanak kapcsolni arra az egy-másfél órára. Erre nem mindenki alkalmas, kell hozzá rengeteg minden, ami a mai magyar stand up társadalomból úgy ahogy van, hiányzik, persze, azok mindig kivételek, akik olvassák ezeket a sorokat, vagy nagyon szeretnek valaki stand up-ost, például KAP ilyen, meg persze, a Bödőcs is. Na, az ő előadásaik nem a levegőnek, a falnak szólnak, hanem megismerjük a személyiségük valódi értékeit, gyengeségeit, vagy akár egy komplett falu életvitelét, sajátosságait.

Valami hasonló előadó Dovalé is, provokatív, kőkeményen odaszól bárkinek, nem fél a következményektől, de közben írtó vicces, és mellesleg szimpatikus is! De itt, ebben a sztoriban, ami a maga életének kőkemény drámája, összeomlik. Hogy mi lesz az összeomlás után, ő maga sem tudja, de ott a színpadon nem tud mást tenni, mint, hogy elmondja, kimondja, hogy mi is történt vele akkor, amikor megismerte azt a gyerekkori barátját, aki épp akkor ott ül a nézők között. De nem spoilerezem a könyvet, mert mi meg nem tehetünk mást, mint megvesszük ezt a könyvet annak, akit annyira szeretünk, és még gyorsan kihasználjuk az alkalmat, és gyorsan elolvassuk karácsony, és a csomagolópapír ölelése előtt. Zseniális mű!

covers_409807

 

Dragomán György – A fehér király

Nem szokásom ennyire mai, ennyire kortárs könyveket olvasni, néhány regény és pszichológiai témájú könyvtől eltekintve, legtöbbször inkább letutizom az olvasást, és a klasszikusokból választok. Persze, változik az ember, lazul a csavar, és enged a konformizmus szoros gumija is. Az interneten találtam egy kritikát erről a könyvről, amelyben azt írták, hogy ezt a magyar regényt olvassa az egész Világ. Gondoltam, teszek egy próbát. A próba sikeres lett, és hivatkozva egy különleges szólás-mondásra, a puding nemhogy elkészült, el is fogyott, és az ujjak is mind meg lettek nyaldosva. Hihetetlen gyorsan, szinte már az első betűvel beszippantott a könyv, és a vákuum nem is engedett el az utolsó kijelentő pontocskáig. A történet főhőse egy 11 éves fiú, akinek a könyv teljes egészében csak a gúnynevét ismerjük meg. Az ő történetét, nagyjából egy-másfél évét követhetjük figyelemmel, és ismerhetjük meg közben a román rezsim minden bugyrát, amely valóban a pokollal vetekedik. A főhősünknek elhurcolják az apját egy munkatáborba, persze a fiúnak kell néhány hónap, hogy rájöjjön, az apukája nem “kiküldetésben” van, ahonnan bármikor hazajöhet. A cselekményt átszövi a várakozás, az egyre inkább lemondó, ám reménykedő, a hittel teli várakozás, melyben igazából nem történik semmi. Ám a fiúval annál inkább. A fejezetek mind egy-egy apró történetek, amiknek külön-külön is van értelmük, sztorijuk, és mint a kis lego kockák, úgy illeszkednek a nagy egészhez, A fehér király történetéhez. A fejezetek zseniális tollal megírt kis apró momentumok, melyben természetesen láthatjuk növekedni a mi kis főhősünket, hogy hogyan illeszkedik be a súlytalan és levegőtlen román városban, ahol szinte senki nem tud semmit, és nem is mer mondani semmit, ahol a suttogás, a pusmogás ugyanolyan természetes, mint a hallgatás. Láthatjuk, hogy mennyire brutális volt akkor az iskola, hogy volt néhány tanár, aki csontokat tört a szertárban, hogy a gyerekek egymás között mennyire komoly zsarnokok tudnak lenni, hogy a rendszer mennyire lefojt mindent, a rokoni kapcsolatokat, a barátságokat, egyetlen dolog marad, a párthűség, amihez még maga a párt, és a benne meggazdagodó emberek sem hűségesek. Egy 11 éves szemével látni ezt a rezsimet még inkább bicskanyitogató, mintha a munkatáborba internált apuka szemszögéből látnánk ugyanezt a történetet. És, bár nem túl bizalomgerjesztő ennyi szenvedést látni, és előre beharangozni, a könyv roppant szórakoztató, és úgy visz magával az ár, hogy nem jajdulsz fel soha, és nem hagyod abba, mert nem a zsigereidre támad a brutalitás, hanem egy kis távolságot tart, mintha a szomszédodban lenne a csőtörés, és nem nálad. Egy nagyon jó, már most klasszikus olvasmányra hívom fel mindenki figyelmét, amit akár már ma is késő elkezdeni! A könyvesboltokban hiánycikk, de a Lírákban biztos meg lehet kapni, mert saját kiadvány. Lássuk most a könyv borítóját.

739339

 

Micmacs – (N)Agyban megy a kavarás

Igen, bármennyire is hihetetlen, ez a film címe. Mint a középiskolai irodalom tanárom, én is úgy gondolom, egy műnek a címmel kell kezdődnie, tehát, a címmel adjuk meg az alaphangot, vele nyitjuk ki a kaput, az első ízlelések a címmel kezdődnek, aztán jöhet vagy a habzsolás, vagy a késsel-villával történő, minden falatot jól átgondolva falatozás. Tehát, a címet már majdnem kiveséztük, de adjuk meg neki a végső nyugalmat, valljuk be, rettenetesen rossz filmcím a Micmacs. Ezt bizonyítandó, évek óta kerülgetem a gépemen, és csak azért néztem meg, mert annyira nem volt ötletem erre az esős estére. És jött az apró pofon bemelegítésnek. A főcímből kiderült, hogy francia film, és a zseniális Jean-Pierre Jeunet írta és rendezte. Gondoltam magamban, akkor ez már olyan rossz nem lehet, és nem lett igazam. Hiszen, nemhogy nem lehet rossz, egyszerűen fantasztikus, milyen atmoszférát tud teremteni ez a pasas. Ő rendezte az Amelié csodálatos életét, a Hosszú jegyességet, de neki tulajdoníthatjuk Az elveszett gyerekek városát is. Nem túl gyakran, 3-4 évente rendez egy filmet, de ebből is látszik, hogy odafigyel a saját munkáira, és nem hanyagolja el az előkészületeket, ami ugyanolyan fontos, mint a forgatás, vagy a vágás. A film története elég bonyolult, és meseszerűnek hangzik, ha összefoglaljuk néhány mondatban; a film főszereplője Bazil. Egy videotékában dolgozik, és betéve tudja a Casablanca minden sorát. A film elég meseszerű, tehát, nem kell meglepődni azon, hogy a véletlenek úgy hozzák, hogy főhősünket pont homlokon találja egy éppen arra kószáló pisztolygolyó. De megmenekül, ám a golyó a fejében marad, akár egy időzített bomba. A kórházból kijövet a régi életének érzelemmentes búcsút kell intenie, és nincstelenül próbál szerencsét az utcán. Nagyon jó lelke, és hatalmas szíve viszi előre a megélhetés számára nem is olyan rögös útjain, amikor is befogadja egy hajléktalanokból álló, igazi outsider csapat, akik mindent hasznosítanak maguk körül, amit mások már nem akarnak használni. Persze, soraimhoz ismét hozzá kell csatolnom, hogy a meseszerűség itt is nagyon előnyös, hiszen, ezek az outsider-ek bájos, kedves népek, akik a koszt, mint ékszert viselik magukon, és persze rögtön befogadják a mi főhősünket, aki neki is lát a munkának, ő lesz a csapat begyűjtője, amikor is történik valami. Egyszerre, egy időben találja meg az apja gyilkosát, valamint a fejében lévő golyó igazi tulajdonosát. Két fegyvergyártó céget képzeljünk el, akik egymással szemben élnek, és dolgoznak hatalmas felhőkarcolóikban, valamint ismerik is egymást, és üzleti kapcsolatban is állnak. És a történet itt indul be, és aki eddig (a film cselekvésének idejéig) még nem fogyasztotta el a vacsoráját, vagy a házi popcornból még van a tál alján, innentől már nem is fog felállni a fotelből, és nem is változik semmi, hiszen a lélegzet elakad, a száj tátva marad. Ennek az embernek (Bazil) olyan eszköztára van, amivel ki tud deríteni erről a két multimilliomosról bármit, amivel egymásnak tudja ugrasztani ezt a két mágnást, hogy az valami fantasztikus. Persze, segítségére kel az a csapat, akiket újonnan ismert meg, és azonnal a bajtársai is lettek, így az üde színfoltok sem maradnak hanyagul a fiókban. Sajnos, egyébként nem lehet erről a filmről úgy beszélni, hogy ne lőnék le néhány rettenetesen eltalált poént, de aki látta az Amelié csodálatos életét, el tudja képzelni, milyen fantasztikus megoldások vannak ebben a filmben. Így tudom ezt a filmet én minden olyan embernek ajánlani, aki szereti a meseszerű történeteket, de nem zárkózhat el az az ember sem ettől a filmtől, aki imádja a csemegéket, a zseniális megoldásokat, amik franciás eleganciával szolgálják a mi szórakozásunkat. A filmet tőlem el lehet kérni a játszóházas napokon, nagy mosoly társaságában, sajnos a film nem kölcsönözhető, még nem jelent meg picike hazánkban, így a türelmetlenek jöjjenek hozzám. Lássuk a film eredeti plakátját…

micmacs-movie-poster

 

A Schopenhauer-terápia

Hihetetlen könyvet fejeztem be a minap. Olyan könyv ez, amit egyetlen mondattal ki lehet ugyan fejezni, de leírni nem. Ez a könyv az előítéletekről és azok lerombolásáról szól. De tényleg ne hagyjuk ennyiben, hiszen mégse egy széljegyzetet próbálok én itt megfogalmazni. A könyv szerkezete egészen egyszerű, de annál magával ragadóbb. Egy rész a jelenből, egy visszaemlékezés, így ismétlődnek a fejezetek, persze, kapunk egy kis kitérőt is, amire én is csak egy kis kitérővel térek ki. A jelenünk főszereplője egy pszichológus, aki San Francisco-ban él, és aki élete hajnalán elmegy az orvosához egy egyszerű rutinvizsgálatra, ám ott megállapítják nála a bőrrák egyik fajtáját, méghozzá elég előrehaladott állapotában. Szerencsére, nem a betegség feldolgozásáról szól a könyv, legalábbis nem a szenvedést láttatja az író, hanem a fejben és a lélekben történő változásokat mutatja be nagyon jó tollal megírva. A múltidéző rész egy Arthur Schopenhauer nevű filozófus életrajza, ami még csak sejtetni sem engedi, hogy mi mindenben lesz részünk, ha végig olvassuk a könyvet az első fejezettől az utolsóig, így fenntartva azt a feszültséget a sztoriban, ami megelőlegezi, majd meg is erősíti azokat a téziseket, amiket a mester anno felfedezett az emberek természetében, viselkedésében. A halállal való első találkozás, melyet a könyv egy belső lelki folyamatként ábrázol, meghatározza a könyv gerincét. Hiszen visszarévedünk a közelmúltba, ahol is végigpásztázunk Julius(a főhős) sikerein, csalódásain. Mivel egy pszichológus életének utolsó szeletébe kukkanthatunk bele, természetesen régi páciensek kartonjait lapozhatjuk, és ahol megáll Julius, ott állunk meg mi is, nem véletlenül. Egy régi betege kartonja kerül a kezébe, és itt ismerjük meg a másik főszereplőt, Philip-et, aki súlyos szociopata, és még ráadásul szexfüggő is. Útjuk ismét összefonódik, ám itt már nem csak a terapeuta és a páciens távolságtartó kapcsolatát látjuk, hanem egyfajta szimbiózist, amelyben az előítéletek ledöntése a legmeghatározóbb történés. A történetben kulcsfontosságú szerepe van egy csoportterápiának, ami irányítja a változást. Bevallom, a könyvet olvasván, szívesen részt vennék egy ilyen csoportterápián, nagyon tetszik a dinamikája, főleg, ha arra gondolunk, hogy egy ilyen megbízható és a halál jelenlétét érezvén, változni kívánó terapeutának az irányítása alatt történik, mint aki Julius. A könyvben leomlanak a falak, lelepleződnek a legnagyobb titkok, gyorsan kiadnak magukból mindent a szereplők, mivel érzik a csoport végét, hiszen a terapeuta halálával a csoportnak is be kell fejeznie az üléseket. Épp ezért érdekes, hogy, mint aki menekül a vég elől, mintha egy bakancslistát kapnánk arról, amiket még nem mondtak ki. Még az adu ászokat, a legbensőbb titkaikat is kiborítják az asztalra a szereplők, hogy meg tudjanak tisztulni, mert számukra csak ez a csoport létezik, ha az önbeteljesülésről van szó. Egy mindenki számára ajánlott könyv ez, aki szereti az emberek sokszínűségét, azt, ha egy adott témát a legtöbb szempontból vizsgálhatunk meg, és mindezt egy olyan író tollából, aki egyszerre intelligens, elegáns és köznapi. Nem untat minket sokat pszichológiai elméletekkel, ha mégis, akkor annak megvan a pontos helye, ideje és miértje. De, hogy az írásom elején beígért kitérőt is megejtsem, a könyv néhány fejezetben elutaztat minket a jógik földjére, Nepálba, ahol betekintést nyerhetünk a paradicsombéli állapotokról, és persze arról, hogy ott sem minden színes, hanem vannak fekete-fehér dolgok is. A könyvet a nagyobb könyvesboltokban biztosan meg lehet találni, de a netről is ideér egy nap alatt. Jó szórakozást hozzá! És íme a könyv borítója, ha valaki nem mer kérdezni a könyvesboltban :)

822816_4

 

Buffalo 66

Egy brutális erejű filmmel kezdem bejegyzéseim listáját. A filmet az a csodálatos művész rendezte, aki egyben a film egyik főszereplője is. Önmagára írta a forgatókönyvet, és erősen gyanítható, hogy a saját életéből, a saját kapcsolatrendszeréből, ismerkedési formáiból rakta össze a történetet. Épp tegnap láttam a filmet, tehát elég erősen bennem él az élmény. Egy pasast látunk a kezdő képen, akit épp kísérnek ki egy havas téli napon a börtönből kifelé. Megszabadult kötelékeitől, szabad ember lett immáron. Ám az első lépéseknél látjuk, hogy a főszereplőnk Billy nem érzi magát biztonságban, nem tudja felvenni a szabadság ritmusát. Valami bántja belül. A történet kibontakozását többször is a pisilés, a wc használat lendíti előre, ami talán kicsit furcsának tűnhet, de egy biztos, ezeket a szokásokat eddig még talán nem is használta senki sem ilyen művészi szinten. A történetet nem szeretném spoilerezni, de érdekes eseményeket felelevenítenék a filmből. Kezdjük azzal, hogy hogyan is ismerkedik meg a két főszereplő, hogy indul el ez a szál. A Vincent Gallo által megformált elég hirtelen Billy-nek sürgősen pisilnie kellene, mert a börtönbe nem engedték vissza, és az utolsó buszt épphogy elérte, ami legalább húsz percet buszoztatta főszereplőnk hólyagjában a felgyülemlett de rendesen megdolgozott többletanyagot. Majd egy kis konfliktus után az ingert elfelejtve egy elég ingerült telefonbeszélgetés által kényszerhelyzetbe kerül Billy, így az épp arra kíváncsiskodó Layla-t elrabolja, majd arra kéri, vállalja el a felesége szerepét csupán egyetlen délutánra. Persze Layla figyelmét, akit a csodálatos Christina Ricci játszik, azonnal felkelti a nyegle, de erős személyiségű Billy, így játéknak fogja fel a “túszdrámát”. A találkozás teljesen simán alakul, persze azt leszámítva, hogy a főszereplő előtt elevenednek fel a régmúltból olyan események, melyekből megláthatjuk, hogyan alakult Billy élete, hogyan került börtönbe, hogyan tette meg azt, hogy a szülei erről mit sem tudtak, hogyan ült le 5 évet, és ezt mind összefoglalva, hogyan telt a gyermekkora. Mert Gallo, aki rendezőként zseniálisat húzott, a gyerekkori traumára és a szülő-gyermek kapcsolat konfliktusaira vezette vissza az ő sorsát. De persze a szerző komoly előnyben van egy átlagosan nevelkedett emberrel szemben, hiszen tudja, hogy ezek a megrázkódtatások, amiket a filmben olyan jól szemlél a rendező, valóban komoly hatással vannak döntéseinkre, amelyek irányítják életünket. Az édesanyjának megfelelni vágyó gyermek olyan hibát vét, mellyel nagyon súlyos helyzetbe hozza magát, de a börtönbe zárva, teljesen elszigetelve a külvilágtól és minden ismerősétől abban a hitben élhetett, mely hit még mindig az idilli család képe egy adag rózsaszín masszával rendesen nyakon öntve. Az apa brutalitása talán fel sem merült benne az 5 év alatt, az anyja rettenetes személyisége, az a szégyenfolt, hogy élete legfontosabb eseményén a fia megszületése miatt nem tudott ott lenni, és ezért a fiát hibáztatja, ezek mind talán nem is sejlettek fel benne. Hogy ezt miből szűröm le? Hát az összeomlásokból, amiket megelevenített ez az ihletett zseni, Vincent Gallo. Ám, hogy mi minden szabadít meg bennünket, mi lendít ki abból az álomvilágból, egyetlen dolog lehet: a valósággal való találkozás abban az állapotban, ami már letisztult, ami teljesen objektív oldaláról engedi láttatni a torzított képet. És a kép kitisztul. De talán még fel sem fogja, talán még meg szem születik az az egyetlen szem gondolat sem, ami majd a későbbi megtisztulást eredményezheti. De az érzékek már működésbe léptek, és ez a fontos. Nagyon precízen mutat be minden olyan elemet a rendező, ami nekünk, nézőknek fontos lehet, hogy mindenre választ kapjunk, így mondom én azt, hogy ez a film örök kedvence lehet egy magamfajta embernek, aki a megvilágosodás felé tart, aki már egy ilyen esetet átvészelt, és rengeteget tanult belőle. De, hogy ne rólam szóljon ez a bejegyzés is, mint szinte az összes többi, említsük meg a mellékszereplőket is, akik mind, egytől egyig “A”-ligások, az apa szerepében Ben Gazzara, rá még majd később biztosan kitérek. Erőteljesen hozza a brutális apát. És milyen jó, hogy a huszonegyedik századra egyre kevesebb ilyen apát találunk. Az anya szerepében az egyébként csodálatos Anjelica Huston, aki a legnagyobb bájkeverő, hiszen még a jó öreg Jack Nicholsont is az ujja köré csavarta, persze ezt máshogy is mesélik a nagyvilágban. Remek alakítást nyújtott ebben a filmben is. Mickey Rourke még csak félszörny szerepben, itt már az eltorzulás jegyei megmutatkoztak, de még most is rémisztget, csak már sokkal jobban. Ám el kell mondani, ebben a filmben hozta a kötelezőt a kameójával. Én azt gondolom, aki elgondolkodtató filmet nézne, aminek utána még a hatása alatt lehet pár napig, keressen fel a játszóházban egy pendrive-val, én szívesen átmásolom. És íme a film plakátja. Elég ütős.

Buffalo_sixty_six_ver1

Lángh Júlia-Párizs fű alatt

A múlt éjjelig gondolkodtam, végül úgy határoztam, az első bejegyzést a könyvek listáján nem egy igazi nagy kedvencemmel, nem egy klasszikussal fogom kezdeni, hanem azzal a könyvvel, ami legutoljára erősen hatott rám. Viszonylag ritkán olvasok hazait, és talán még ritkábban olvasok női írótól regényt. Bevallom, nem hímsovizmusom, és nem az oly divatos külföldre vágyódás miatt vagyok így, csupán szeretek biztosra menni. Ritkán ácsorgok úgy a könyvesboltban, hogy “na most hagyom, hogy hasson rám egy könyv, megveszem, hazaviszem és elolvasom. Általában a tutira megyek. Kell, hogy ismerjem az írót, vagy kell egy ajánlás, ám ebben az esetben nem erről volt szó. Éltem azzal a jogommal, hogy a saját kényelmes helyzetem megvétózzam, és egy ismeretlen írónő könyvét vegyem meg, mit veszíthetek alapon. Hazaérve bele is huppantam a kedvenc babzsákomba, és neki is iramodtam a teám mellett a regénybe. Akkor még gőzöm sem volt, milyen erős és személyes élményekkel átszőtt regényt fogok a lapát kezeim közé. A történet a hetvenes- nyolcvanas években játszódik, és a szerző mindösszesen 7 évét foglalja össze, amikor is két gyermekét karon fogva nekiindult az ismeretlennek. A vasfüggönyre vissza se nézve, csak a túlélésre támaszkodva nekivágott az új életnek: Párizsnak. Az ország és a város épp változóban volt, hiszen a ’68-as lázadások még halványan, de ott éltek minden francia tudatában. Azért csak halványan, mert közben már az eszmék is kikopóban voltak az emberek tudatából. Ám képzeljük csak el, micsoda liberális világ tárult az elé a magyar nő elé, aki a mi kis országunk jól megszokott kommunizmusából elfojtva, és benntartva a mély levegőt egyszer csak kiengedhetett, és felismerhette magában azokat az eszméket, amik itthon kitörni vágytak belőle. Egy igazi nagyvilági, magát budai úrilánynak nevező nőt képzeljünk el, aki humánus, aki vidám, aki nem fél meglépni az újat. Gyermekei épp kamaszkorban, neki munkája sincs, egy kommunában kell meghúznia magát, és fenntartania a családot mindenféle nációk közt. De ő nem panaszkodott kényelmetlenségre, nem sajnáltatta magát, és nem gondolta azt, hogy az a hely a bugyra az ő szenvedéseinek. Élt és életben maradt. A szerző elmeséli a komplett hét évének az állomásait. Hogy hogyan lett a Szabad Európa Rádió egyik munkatársa, hogy milyen emberekkel ismerkedett meg az évek alatt, hogy merre, hol lakott, hogy milyen viszontagságos út vezetett odáig, mígnem csak hármasban élhetett két gyermekével. Ám ő ezt, mint egy rendes párizsi(már, ahogy mi elképzeljük őket ilyesmi elbeszélésekből), egyáltalán nem katasztrófaként fogta fel, sőt, inkább örült minden lehetőségnek, és két marokra fogta azt. Persze, ki volt téve az idegenkedés minden morális kínjának, de, mint Amelie, a róla szóló filmben, az élet szebbik, naposabbik oldalát magáénak tudva, és élve a lehetőséggel hatott abban az időben a környezetére, majd most ránk a könyve által. Mindenkinek volt már olyan élménye, hogy amit olvas, amilyen könyvet a kezében fog, az épp akkor mennyire igaz az életére. Ma már külön erre szakosodott könyvek milliói árulják magukat a könyvespolcon, ám egy jó regényben megtalálni mindezt, talán még elementárisabb. Hiszen a történetbe ágyazva egyszer csak magadra ismersz. Mintha a szerző kiszólna a könyvből, és kacsintva azt mondaná: “látlak téged”. Ezt a könyvet olvasva legalább 5 ilyen esemény is meg volt írva, mintha párhuzamot vonna az én életem történéseivel. Konkrétan most csak egyet, a legdurvábbat elmesélem nektek: A nemrég történt iszonyú események Párizsban, a terrortámadás másnapján épp egy elég kemény és húzós nap végén elnyúlva ágyamon, a könyvvel a kezemben, a sorokat húzva szemmozgásommal vártam a megnyugtató álmot. A fejemből nem tudtam kiverni azt, ami előző éjjel Párizsban történt. Szomorú voltam, csalódott és nem okoz gondot bevallanom, féltem, ahogy a mai napig is félek. Erre, a szerző mesél egy srácról, akit Párizs egyik kommunájában ismert meg, és Pierre-nek hívták. A srác a ’80-as évek elején, mikor mi még azt sem tudtuk, ki az a Nostradamus, az elveit magyarázza a szerzőnek. A srácból csak úgy folytak a látnok szavai, intelmei. És egyszer csak bámm, olyat ír le, ami a mostani helyzetnek a tökéletes analógiája. Nostradamus szerint az új évszázad elején az Iszlám kerül hatalomra Európában, a kereszténység haláláról beszél és arról, hogy ebből majd csak 2025-re fogunk tudni fellélegezni. Egy harmadik háborúról beszélt, ami egyszerre vallási és politikai háború is. Nekem kiesett a kezemből a könyv, amint ezt elolvastam. Legfőképp nem a tartalom rázott meg, hanem az, hogy éppen most kell erről olvasnom. Ha egy hónappal ezelőtt veszem a kezembe a könyvet, és akkor olvasom ezeket a sorokat, a fejem nem emeltem volna fel, olyan képtelenségnek tűnt volna az írás. De most, mint akibe hátulról kést állítottak. De ez csak egy azokból a dolgokból, amiket Lángh Júlia tapasztalt Párizsban, és mi most, itthon Magyarországon épphogy kezdünk befogadni. Gondolok itt a spirituális gondolkodásra, vagy egyáltalán a liberális eszmékre, az emberek egyenjogúságára, a nők és a férfiak egyen jogaikra. Eddig összesen három olyan könyvet olvastam, amit egy nő írt, de most beleszerelmesedtem abba az érzékiségbe, abba a könnyedségbe, ahogy objektíven láttatni tud egy ilyen kemény világot, egy ilyen nehéz sorsot. Talán merészség ezt mondanom, de szerintem nagyon kevés férfi tud ilyen finoman egyensúlyozni az érzékiség és a racionalizmus határán. Így, ajánlom ezt a könyvet elsősorban olyan embereknek, akik elég bátrak azt mondani még a mostani helyzetben is, hogy mi emberek, bőrszíntől és nemtől elvonatkoztatva, egyenlőek vagyunk. Olyan embereknek, akik tudják azt mondani elbizonytalanodás nélkül, hogy egy gyermek tiszta gondolata van olyan értékes, mint a felnőttek tartalmas beszélgetései. Az olyan embereknek ajánlom, akik elég nyitottak, és befogadók. Vagy épp csak olyanok, akik, ha érdekes emberrel találkoznak, szánnak arra időt, hogy meghívják egy forró teára, és csak arra kérik az előtte ülőt, hogy meséljen, mert érdekes. Ez a könyv ilyen, mesél, mesél, mesél. Érdekes emberekről, érdekes sorsokról. Akik vizuálisak, a kedvükért a könyv borítóját is megmutatom, hogy a könyvesboltban egyből megakadjon a szemük, ne kelljen keresgélni.

l__ngh

Felforgatókönyv

Egy olyan filmet szeretnék nektek bemutatni, mely filmet nemrég láttam, ráadásul másodszor, és elég erősen hatott rám. Ez a film egy igazgyöngy a mainstream világából. Ahogy a cím is sugallja, a film legerősebb oldala a forgatókönyve. A fiatalabb olvasó kedvéért elmondom, hogy a forgatókönyv az a párbeszédes történetvezetés, amiből a film készül. Ez nem regény, de nem is színdaraboknál használt szövegkönyv. A forgatóköny és a storyboard(hasonló a képregényhez) az, amiben előre meg vannak írva, illetve rajzolva a film kockái. Képről képre, párbeszédről párbeszédre, történésről történésre. Vannak egyszerűbb, lineárisabb történetek, ezekben általában a Stallone vagy a Van Damme játszik, meg persze az amerikai romantikus filmek, de vannak bonyolultabbak. Ez persze elmehet az élvezhetőből, az elviselten át a kész emberkínzásig, de bonyolultságuk teszi olyan fontossá a filmművészet világában. Na ez a film, illetve a forgatókönyve pontosan ilyen fontos darab. Ugyanis, ilyen forgatókönyvet nem is ismerhettünk eddig, tehát mondhatjuk, hogy formabontó. Látszólag egy tipikus amerikai vígjáték, aminek akár ki is lehet találni a végét. De közben meg ennél sokkal több. Egy pasas élete történetének egyetlen izgalmas momentumát mutatják be nekünk. Ez a férfi, Harold egy átlagos adóellenőr, aki egész nap a számok között él. Minden perce, minden másodperce ki van számolva, és ettől soha nem ér el. Gondosan és pontosan végzi a munkáját, az alvásideje be van állva, még a házimunka is egy igazi robot, ugyanazon elvek alapján működik minden az életében, és persze az egyetlen barátja egy munkatársa, akivel amúgy nem igazán jár össze. Ő persze elégedett, de a körülményei valahogy már taszítják, ám Harold ezt észre sem veszi. Aztán egyszer csak egy hangra lesz figyelmes, és megváltozik minden. Persze analizálhatnánk a történetet, csak akkor rengeteg mindent lelőnénk a történetben. Viszont az, hogy bennem mit indított el, hogy mi az amin a film megnézése óta gondolkodtam, és hogyan kapcsolódik az én életemhez ez érdekes lehet. De persze az le kell szögeznem, hogy bárki más megnézné, valószínűleg nem ugyanezt venné észre, de milyen szép is ez így, nem? Szóval, az életünk zajlik. A felnőtt életünk. Hoztunk magunkkal egy csomó mindent otthonról. Rendesen berendezkedtünk kis életünkbe, melyben persze fontosnak tudjuk magunkat, csak mert olyan flottul megy minden. Aztán egyszer csak jön valami. Valami ami megváltoztat. Lehet az egy betegség, lehet az egy szerelem, vagy valami baleset, lehet az, hogy unalmunkban jelentőséget tulajdonítunk az álmainknak, és el kezdjük kutatni, de persze lehet az egy belső hang is. Valami, ami ott motoszkál bennünk, egy hang a fejünkben, vagy a lelkünkben. Mint aki ki akar törni. Valami ilyesmi történik Harolddal is, de az ő fejében lévő hang narratíva. Persze elkezdi kutatni, és tudja, hogy nem őrült. Mert nem társalog vele, csupán narrálja az életét. A Dustin Hoffmann által játszott karakternél lyukad ki, aki vonakodva, de segít neki. Közben persze beköszönt a szerelem. És itt térek vissza az előző gondolatmenethez, hogy mi van akkor, ha az életünk is valami hasonló módon zajlik. Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a film írja az életet, de egyszer ez a gondolat is megérne egy misét, de amikor jön egy komoly betegség, vagy egy nagy szerelem nem változtat meg minket ugyanígy egy kicsit? És persze, olyankor hálálkodunk, hogy szenvedve(vagy épp mámorban úszva, majd szenvedve), de túljutottunk rajta, és már tapasztalás lett, amibe mindig visszatérhetünk lélekben. Ám a töltekezéshez előbb meg kell élni a változást. Mert, ha az ember nem változik, akkor meghal. Jön valami csúnya rák, mert a testünknek azt kommunikáljuk; “annyira a szokásaim rabszolgája vagyok, hogy inkább nincs is kedvem élni”. Aztán, ha a változás még időben jön, sokszor észre sem vesszük sem azt, hogy esetleg mi elől menekített meg, és persze azt, hogy milyen változást hozott az életünkbe. Eléggé elkanyarodtam a filmtől, de aki majd megnézi, talán érti mire gondoltam. Persze, most így elgondolkozom, hogy nem csak a saját életem épp aktuális problémáját láttam bele? Ahogy a kritikus is a versek elemzésekor? Mi meg szépen megtanuljuk? De felesleges ilyen elmélkedésekbe bocsátkozni, elégedjünk meg annyival, hogy ez a film nagyon remek szórakozás, és nagyon remek két óra, amely az életünk egy része lehet. A rendezés, a megoldások parádésak. A színészi játék, az ahogy Will Ferrell hozza ezt a nagy mamlaszt, aki úgy csajozik, ahogy más a kereket cseréli az út mellett esőben, aki úgy él, mint a robot, de úgy tudja megmutatni a változást, hogy tudunk neki drukkolni. De persze az ember, még, ha férfi is, lehet egy kicsit szerelmes a Dustin Hoffman játékába, meg persze ugyanígy, ugyanennyire Emma Thompson játékába is, akik elég szépen összenőttek néhány film erejéig. Úgyhogy, ezt a filmet azoknak ajánlom, akik még élnek, lélegeznek, akik szeretik a jó sztorikat, a nagy érzelmi kilengéseket, amelyekben együtt lehetünk egy kicsit szentimentálisak, együtt röhöghetünk fel, vagy sirathatjuk az adott szereplőt. Ú, és az a dal, amit Harold elgitároz és elénekel Ana Pascalnak. Apropó, nagyon jó zenéket gyűjtöttek össze a filmhez. Marc Forster és a csapata kitett magáért, nézzétek meg, ha kell, írjatok, megbeszéljük, hogyan juttassam el hozzátok. Nézzük a film plakátját.

stranger_than_fiction_poster

Starbuck

Mivel most egy elég vastag könyvet olvasok, így leginkább a filmes élményeimről tudok nektek mesélni. Bár, néhány visszaemlékezést azért megejthetek, ha szeretnétek. De most koncentráljunk ide, hiszen elég erősen viszketnek az ujjaim, hogy végre be tudjam nektek mutatni az egyik legnagyobb kedvencemet, a Starbuck-ot. Néhány éve a Francia filmnapokon láttam ezt a hatalmas erejű filmet, amúgy is szokásom, hogy nem nézek utána a filmnek, maximum a film rendezőjének érdeklődöm utána a neten, de ugye a Francia filmnapok pontosan arról szól, hogy általában tök ismeretlen filmesek hihetetlenül igényes munkáit válogatják ki nekünk. Úgyhogy ez a film akkorát ütött, mint a busz eleje. Én nem hittem el, napokig a hatása alatt voltam. Nem mesélem el a film egész történetét, csak néhány olyan elemet, ami egyből felkelti a figyelmeteket. A film egy negyven éves pasasról szól, aki 20 évesen megélhetési gondok miatt rendszeresen járt spermabankba. És annyira jó “anyagot adott le”, hogy szinte mindenkinél az ő spermáját használták fel, így lehet az, hogy van több száz gyereke, akik ugyebár a titoktartás miatt nem tudhatják, hogy kik az apjuk. Ez még egy magamfajta gyerekcentrikus embert is sokkolna, pláne egy olyan pasast, aki egy igazi nihilista, és ráadásul megbízhatatlan. Hogy hogyan alakulnak a történések, nem mesélek róla, mert valóban olyan film, amit látni kell. De nézzük meg, hogy alakul David megszokott élete, miután kiderül számára, hogy ő Starbuck. Vegyünk alapul egy csupa szív pasast, akinek tartozásai vannak, a rendőr barátnőjét nem viheti fel a lakására, mert ott termeszti a füvet, aki valahogy még azt is elbénázza, hogy a focimezzel időben odaérjen. Az élete rendszertelen, minden a nyakába zúdul, erre most még ez a “gyerekper” is. Ám milyen a sors…mit hoz ki belőlünk egy olyan hír, ami azt súgja a füledbe, hogy nem hazudhatsz magadnak tovább? David rákap az őrangyal szerepre. Bár nem fedheti fel kilétét, de ott segít ahol tud. A saját gyerekeinek, akik azt sem tudják, hogy ő az, akit a film végére a fél Világ keres. Észre vehetjük, hogy a rendszertelenséget mennyire kicsi hajszál választja el a rendszerességtől, hogy igazából az embernek nincs másra szüksége, mint elfogadásra, arra, hogy őt is elfogadják, és persze szeretetre. Ha ez a három dolog megvan, az élet teljes. David-nek a három közül csak kettő adatott meg; ő elfogad mindenkit, ő szeret, és szeretetre méltó, de őt szinte senki nem fogadja el, és a film pontosan erre helyezi a hangsúlyt. Hogy megugorja-e a szintet Starbuck, azt mindenki döntse el a film megnézése után. Egy biztos, ezt a filmet mindenkinek látnia kell. És itt most jöhetnék a rendezéssel, nem, nem olyan jó a rendezés, jöhetnék a képi világgal, ott is vannak apróbb hibák, a forgatókönyv sem penge éles, de a történet…a történet az minden. Ennek a filmnek a legnagyobb ereje az alap története. Zseniális sztori. Egyébként, ha már elfogadás, a jó sztori simán feledtet velünk minden apróbb hibát, úgyhogy, ha azt kérdezné tőlem valaki, hogy kiknek ajánlom ezt a filmet, azt mondanám, azoknak az embereknek, akik még vesznek levegőt, nemtől, kortól függetlenül. Egy kicsit más ember száll majd ki a karosszékből a film megnézése után, mert az üzenete a szeretet és az elfogadás, és mindez cukorszirup nélkül. (Aki szeretné megnézni ezt a filmet, a játszóházban elkérheti tőlem, csak hozzon pendrive-ot.). A film plakátja:

letöltés

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.