Category Archives: Egyéb

MikulásJóga

Kedves szülők, kedves gyerekek!

Tudjátok-e, mi az a MikulásJóga?

Bevallom, én sem tudtam, amíg Éva néni fel nem világosított róla.

Ő Éva néni:

47311672_1940594689349492_5454535198072897536_n

Természetesen, nem arról van szó, hogy Mikulások jógáznak, bár szívesen megnézném azt is, biztosan nagyon vicces lenne…

santa-claus-doing-yoga-isolated-vector-14190393

És nem is arról van szó, hogy van egy olyan jógapozitúra, amit a Mikulásról neveztek el.

8d4c57f4d99da83a91fbb282ac0a85a3-719-768x465

 

Éva néni, ez a céltudatos cuki hölgy, januártól tartani fog a játszóházban gyerekjógát, kismama jógát, és kikapcsolódásképp szülőknek is tart jógaórát, mi pedig addig játszunk csemetéitekkel. A foglalkozások keddenként, délutáni időpontokban lesznek.
( Néhány beszédes képet találtok majd Éva néni foglalkozásairól az “alaksorban”.)

 

Ám, addig sem unatkozunk, a maradék decemberi keddeken:

december 4-éndecember 11-én, december 18-ándélután 5 órától

Ingyenes bemutató órákat tart Éva néni! Gyertek minél többen, mert ezt vétek kihagyni. 

 

A MikulásJóga tehát csak egyetlen dolgot takarhat; december 4-én Éva néni Mikulás sapkában fog órát tartani, és bár ingyenes a belépő, az első alkalomra illik nektek is Mikulás sapkában lennetek, a következő órákon persze nem kell a sapka…csupán angyalszárny :).

Add tovább!

Balázs bácsi

46939924_451091848750748_866762616951799808_n 46997092_123463251893052_1378550907058257920_n 47062124_303263073627806_9164102488897355776_n 47086762_426400147899158_3532546039011606528_n

Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

3.rész

Már egy hete csak a babára gondolok.
Eredetileg nem szerettem volna megírni életem legfelemelőbb sztoriját, hiszen, minden szülő tudja, hogy milyen az, amikor a nő több órát vajúdik, fordul, nyög, keresi a kényelmes pozíciót, fel sem fogja az idő múlását, a férfi tehetetlenül ül az asszony fejénél, csak egy dologgal tud segíteni, ha nyugalmat áraszt magából, vagy tartja a karját tördelni, pokoli munka, ám a végén jön az eksztázis. Másodsorban, azért sem szerettem volna megírni, mert ez azért mégis a legbensőbb, legszemélyesebb, intim, családi dolog, ám nálunk annyira máshogy történt minden, mint amire felkészített több száz anyuka a játszóházban, hogy hallgatok a szülésznőnkre, aki azt javasolta, mindenkinek mondjuk el a mi esetünket, hogy ne csak a rossz minták éljenek a kollektív tudatban. Ugyanis, a mi esetünk, bár valamennyire egyedi, mégis olyan élmény, ami megéri, hogy kicsit messzebb toljuk az intimitás határait, talán majd Jakab is megbocsátja ezt nekünk, hogy élete első sztoriját ország-világ elé tárom.

Kedd. A szobafestő épp hogy befejezte a gyerekszoba kifestését, az egész lakás romokban hevert, olyan vájatokon közlekedtünk, mintha kísérleti egerek lennénk, a festéssel még hátra volt a hálószoba, szóval, úgy feküdtünk le aludni este 8 órakor Szandival, hogy holnap még nagyobb munka vár ránk. Igen, ránk, nem csak rám, hiszen Szandi nagyon aktív kismama volt, szinte semennyit nem pihent, többször is szólnom kellett neki, hogy kicsit kevesebbet pörögjön. A helyzet közben úgy alakult, hogy nagyon hasznos volt a korai alvás, hiszen fél 1-kor azzal ébresztett, hogy fájásai vannak. Persze, rendesen alvó pasas vagyok, mondtam neki, hogy semmiféle előjele nem volt(a hasán kívül), aludjon csak, ezek az úgynevezett jósló fájások. Szandi nem, én persze azonnal vissza is aludtam, ezért újra keltegetett, hogy szerinte ezek nem jósló fájások, mérjük az időket. Én mértem és írtam, valóban 5 perces fájások voltak, hívtuk a szülésznőt, akit felkértünk, mondta, hogy nyugodtan feküdjünk vissza aludni, nem lehet, hogy ha ilyen tisztán tudunk fogalmazni, és még mérni is, ez még biztos nem “az”, zuhanyozzon le Szandi, és majd meglátjuk, enyhülnek a fájások. Hát, a zuhanyig nem jutottunk el, mert elkezdett vérezni Szandi. Na, ennek a fele sem tréfa, hívtam azonnal a mentőket, akik kisvártatva meg is érkeztek, ekkor már alig tudta tartani magát a feleségem. Nagyjából húsz perc volt mire lejutottunk az ötödikről, és felpörögtek az események. A mentőautóban szétküldtem pár üzenetet, hogy “szülünk”, ekkor volt 3:18, szabadhegyiek lévén, közel a kórház, 2 perc alatt benn voltunk, fel a lifttel a harmadikra, be az osztályra, és engem le is pattintottak a várakozóba az apaszettemmel együtt, ám amint leültem, még elgondolkodni sem volt időm, hogy innentől hány órán keresztül fogom tartani a karom, hogy szorítsa Szandi, és, hogy hányszor kell elmondanom, hogy “minden rendben lesz”, már jött is a nővér, hogy menjek, hát mentem. Egy folyosó, 10 méter, gyors öltözés, és már léptem is be, nem túl nagy lendülettel, hiszen, ebben a helyzetben én vagyok a potyautas. Ekkor láttam, hogy Szandi szét van nyílva, a köldökzsinór lóg ki, nézem, a hasán a fiam…ez meg hogy lehet? “Hát doktornő, hol vannak a beígért sokkhatások, hol vannak a múló órák, a nagy nyögések, ordítások?” Végül 3:35-re kinn volt a gyerekünk, Jakab, úgyhogy, ahogy odaértem Szandihoz, hogy megcsókoljam, már a kezembe is nyomták a bömbölő kisfiam, hogy akkor mehetek, sétálgathatok vele, majd hozzam vissza lemérni.
Szóval, ez volt a sztori, amit mindenkinek el kell mesélnünk, hogy még több magyar gyerek születhessen, hiszen állítólag sokan nem vállalnak gyereket a szüléstől való félelem miatt, hát vannak extrém esetek, mi azok vagyunk…
Azóta sokan kérdezik a Szanditól is, hogy nem rosszabb-e így, mert nem kellett megküzdenie, nem volt eufória…véleményem szerint, ez így még nagyobb eufória, olyan, amit egy életen át mesél majd a kisfiunk. Ráadásul, mivel, ha az anya szenved, a gyerek is szenved, meg lett kímélve nagyon sok szenvedéstől ez a drága kis angyal, sőt, ha azt is hozzáteszem, hogy óriási bohóc már most, hiszen ezzel az érkezéssel főleg engem rendesen megviccelt, egyszer csak ott volt éééés táráááám, mint egy bűvésztrükk.

Másnap reggel haza, befejezni a festést, a visszapakolást, megvenni az elmaradt, szükséges dolgokat, szólni mindenkinek, szervizelni a családot…nyugtáztam magamban az első nap, elég fárasztó apának lenni… 😉

Azóta eltelt egy hét, és tényleg már egy hete csak a babára gondolok…ám, szép lassan kezd visszaállni sok minden a régi kerékvágásba, egy dolog nagyon nem, mint egy profi sportoló, annyit foglalkozom a regenerálódással, pihenéssel. Sok anyuka és apuka elmeséli az élményeit azóta, amióta megszületett Jakab, van, aki olyan élményeket mesél, hogy a férje sosem kel fel, nem sokat, vagy inkább semmit sem segít, anyukára marad minden teher, van, aki azt meséli, ugyanúgy éjszakázik anyukával, sokat segít, én is ezek közé a friss apukák közé tartozom, nagyon komoly belső energiák nyíltak meg bennem azóta, nem is tudtam ezek létezéséről.
A gyerekszobában van egy matrac, valamelyikünk mindig ott alszik, ő az, aki felkel, ha nyöszörög a gyermek, visszatakarja, ha nagyon elcsúszik a takaró. Ami persze, ha a Szandi alszik ott, akkor sokszor azt jelenti, hogy én szinte az egész éjszakát át tudom aludni, bár, volt, hogy “félidőben” cseréltünk, mert én már kialudtam magam hajnali négyre, én sétálgattam a nagyon éber kisgyerekkel egy órát. Amikor a Szandi alszik a saját ágyunkban, és én vagyok a matracon, akkor persze ő alszik 3-4 órákat, én kelek fel visszatakarni a fiam, őrizem az álmát, Szandinak ez pihentető, pláne, hogy ebéd után szokott szunyókálni kicsit, aminek én is örülök, hiszen, talán épp ezért, semmi feszültség nincs itthon, a teljes béke és nyugalom vesz körül minket. Talán egy kicsit több házimunka marad nekem, de sokat éltem egyedül, nincsenek ezekkel a dolgokkal problémáim. Szóval, majdnem minden a régi, de azért abba a nyugodt, békés lakásba megérkezni, ahol egy alvó csecsemő fogad…maga az álom, minden napi stressz vagy feszültség eltűnik még a küszöbön, és marad a tiszta szeretet, amit immár hárman élünk meg. Nagyon szeretni való gyermekünk van, bár, tudom, nem mindig minden lesz zökkenőmentes a későbbiekben, hiszen a gyereknek még mindig az az egyik dolga, hogy a határait tologassa, ezt már jól megtanultam a játszóházban.
Istennek hála csodásan megtanult enni a kisfiunk, és jó az ízlése is, imádja a “csodás” énekhangomat, ami csak olyankor csuklik el, amikor épp belealszom a sokadszor ismételt “don’t worry, be happy”-be, szóval, nálunk tényleg minden hepi.
Elképesztő mennyiségű szeretetet és törődést kapunk tőletek, kedves barátok, ismerősök, nagyon sokan állítotok meg az utcán, mindenkinek van legalább egy jó szava, és jókívánsága felénk, nem tudom elégszer megköszönni. A szülésznő kérésére kérlek, meséljétek el ti is hezitáló ismerőseiteknek az esetünket, hogy minél több magyar gyerek születhessen ebbe a csodás anyanyelvű országba, vajúdással együtt 3 óra, amúgy, az “aktus” maximum 5 perc volt. Békesség!

Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

2. rész

 

Még mindig szülés előtt…de apró gyomorgörccsel.

Előfizettem egy magazinra még pár hete. Még tavasszal vásároltam meg az első kiadványt, és roppant mód megtetszett. Amúgy is elég kevesen foglalkoznak Magyarországon a lelkük fejlesztésével, pláne a gyerekek lelkének fejlődés lélektanával. Persze, lehet ezzel vitatkozni, hogy mostanra már nem olyan kevesen, hiszen tele vannak a TedX előadások, és mindenki tudja, ki az a Vekerdy, de azért, ha benézünk a színfalak mögé, láthatjuk, sajnos sokkal többen vannak azok az emberek, akik csak élnek bele a nagyvilágba. Azt hiszem, talán ezért örültem annyira, hogy van egy ilyen újság, ami negyedévente épp elég gondolkodni valót ajánl a magamfajta fejlődni vágyóknak, bár a példányszám nagyon csekély. De most már jöjjön a leleplezés pillanata, a magazin neve Gyereklélek. Csak néhány helyen láttam kirakva sajnos, én előfizettem rá, és az első részt be is vittem a játszóházba, aki esetleg szeretne belelapozni, keresse nálunk. Hihetetlen jó cikkeket olvastam, de van egy olyan, ami nagyon durván beleégett az agyamba. A harmadik kiadás előszava. Először nem is figyeltem fel rá, már a végére értem a folyóiratnak, akkor olvastam el újra az előszót is. Egy pasiról szól az írás, akit csak “Z”-ként ismerünk meg. Csupán úgy van bemutatva problémája “Z”-nek, hogy párszor egyedül felejtették gyerekkorában az üres lakásban. Eddig semmi extra, természetesen magamra ismertem, de ezzel biztos, hogy nem vagyok egyedül. “Z” azért felnőtt rendesen, szép nagy ember lett, már a harmincas éveit is letudta, jó pár kapcsolattal a háta mögött, amelyekből mindig úgy szállt ki, hogy nem ő volt a hibás…természetesen. Szégyenli azt a néhány könnycseppet, amit elhullajtott felnőtt korában, és elutasítja a pszichológiát, mondván, csak a gyengék tekintgetnek visszafelé, a szüleivel pokróc, a nőkkel is, elköteleződni nem akar, felelősséget maximum a munkahelyén vállal, és iszonyú erősen hisz abban a tézisben, hogy gyereket nemzeni, erre a világra…nem érdemes.

Nagyon nehéz beismernem, pláne egy picit nagyobb nyilvánosság előtt, de rendesen magamra ismertem a történetben…annyiban azonban mégsem, hogy én már elköteleződtem, és az utód is lassan megérkezik. Ez tehát jelentheti azt, hogy “Z” is egyszer eljut erre a szintre, vagy épp jelentheti azt is, hogy “Z”, ha egyszer ezen a szinten lesz, ugyanolyan betojt tojás lesz, mint én most. Hiszen, ahogy egy óriásplakáton olvasható a belvárosban, “szülőnek lenni életre szóló kaland”. Milyen szép együttállás. Egy életre elnyújtva kapni a bándzsidzsámping húsz másodpercét.

De maradjunk még kicsit “Z” sztorijánál. Mert az elképzelése a mai ember számára bőven lehet ismerős…gyereket, erre a világra? Nem éri meg. A cikk szerint az elképzelés abból adódik, hogy “Z” biztosan nem hagyná egyedül a gyermekét egy üres szobában, ezt “Z” tudja a tudatával. Annyira azonban mégsem tudja, valószínűleg a tudatalattija jelez számára, hogy, amikor ott lenne a gyerekével négy fal között, nem követné-e el ugyanazt a hibát, amit vele elkövettek, és talán pontosan itt van a lényeg. Ismer mindenki legalább egy olyan embert, aki olyan jól tud elméletben gyereket nevelni…aztán ugyanazokat a hibákat követi el, amikről szónokolt, volt már, hogy én is megkaptam a magamét, hiszen zárás után már nekem sem kell a gyerekeket hazavinni, vacsiztatni, fürdetni, elaltatni, nem ismerem a problémákat, hogy hogyan illeszkedjen akadálymentesen a társadalomba(ovi, suli), még nem ismerem az okostelefonos, internetes akadályokat, a nemalvást, az ezzel járó stresszt, stb, ami teljesen igaz, bár meg tudnám most védeni magam, de maradjunk most még kicsit “Z”-nél, hiszen “Z” egy dolgot tud, de azt nagyon; nem túl bevállalós, kifogásokat keres, másokban tökéletesen látja a hibát, magába azonban nem néz, fel sem merül benne a probléma esetlegessége, pedig akkora benne a szégyenérzet, hogy szinte szabad szemmel látható.
Aztán meg igazából olyan dolog miatt szégyenkezik, ami nem is az ő hibája, de a gyerek mindig magát hibáztatja, ha valami gond van családon belül.

nagy_010591830020180001

Szóval, ott tartunk, hogy “Z” biztosan tudja, ő nem szeretne ilyen gyerekkort a majdani saját gyerekének, azaz nem bízik abban, hogy amit másokban lát hibákat, ő maga nem követné el majd újra és újra, és szerintem, biztosan tudja, hogy elkövetné, ezért inkább marad egyedül, vagy visszabújik a mamahotelbe, úgy gondolja, ott kevesebb a szorongás.

És egyébként, talán “Z”-nek igaza is van. “Z” ugyanis általában egyedül ül az autójában, tehát, ha belehajt az árokba, más nem sérülhet, csak ő, ez kisebb rizikó, kevesebb a szorongás, mintha feleség és gyerek van a fedélzeten. “Z”-nek nem volt még kórházban dolga, és “Z” jól alszik éjszaka, mindkét füle az alvásra koncentrál, “Z” csak magára költ, nem kell lemondania semmiről, és persze “Z” nyaralásai nem túlterhelőek, tényleg pihenni jár a Balatonhoz, “Z”-nek tehát egy kellő távolságból, mondhatjuk, hogy igaza van, valóban kevesebb a szorongása. Igen ám, de akkor mik ezek a nagy utak, a nagy kalandok, amikről szó van óriásplakátokon, magazinokban, könyvekben? Nekik miért megy jobban az elköteleződés? Nem csak terhekről van szó? A válasz egyértelműen; nem!
Mert bár, én tudom, hogy zárás után nem viszek haza gyereket, sem a velük járó problémát, és tudom, hogy nem nekem kell rohannom a gyerekkel orvoshoz, sem törődnöm letapadásokkal, nagy hisztikkel, sírásokkal, de én aztán tudom, hogy micsoda élménydús kalandokat lehet megélni gyerekekkel. Hogy észre vesznek olyan dolgokat, amik mellett egyébként simán elsétálnék, észre sem venném, és nemhogy észre veszik, meg is akarják mutatni, és még rá is világítanak, hogy ezek a kis apróságok, mennyi szépséget rejtenek magukban. Kaland, mert ő kérdez, te válaszolsz, ő tanulni vágyik, te tanítani vágysz, kaland, mert ő érez, és elmondja, te érzel, és nem akarod többé palástolni, rejtegetni. Kaland, mert másképp nézel bizonyos dolgokra, és rájössz, a tűrőhatárod észre sem vetted, már rég kitolódott, már megnézed a meséket, és bár felnőtt fejjel nézed, és már századszor, unod is rendesen, sőt kívülről fújod, de belül mégis tudod élvezni, mert oldalra nézel, és szenvedélyt látsz a gyereked szemében. Értékeled, ha tanulsz valami újat, mert felismered magadban az érzést, mert látod magad a gyerekben, amilyen lelkesedéssel vesz minden újdonságot, örülni tudsz, ha a gyereked eszik, de még annak is, ha egészségeset kakilt, örülni tudsz egy szabad órának, amikor te azt csinálhatsz, amit akarsz, eddig meg sokszor azt sem tudtad, mit kezdj a szabadidőddel. Kaland, mert valóban, egy tandemugrás érzelmi töltete van elnyújtva legalább 20 évre, de inkább a nagy örökre.

K-Bridge-Bungy

De akkor mi a konklúzió, mit vonhatunk le tanulságként? Egy biztos, a cikk rávilágít, hogy mennyire fontos az önismeret, a lelkünk feltárása, de a fejemben él egy kép, talán egy régi vicc volt, vagy valami magyar filmben láttam, már nem emlékszem pontosan, csak a jelenet maradt meg a fejemben; egy erdélyi házaspár ül a buszmegállóban, arra somfordál egy 20-as éveiben lévő szerelmes pár, szóba elegyednek, megkérdik a fiatalok az öregeket, mióta házasok, az idős bácsi válaszol büszkén, már több, mint 40 éve. A fiatalok arcára ráfagy a mosoly, megérzik az évek súlyát, és el sem tudják képzelni, hogy ők bő negyven évig gyűrjék egymást, természetesen jön a kérdés, mi a titkuk, mire az öreg; nincs szó titokról, ha már beleugrottunk, a legjobb tudásunk szerint végig is csináljuk. Elfogadás vagy beletörődés tulajdonképp? Hát mindkettő.
Kétességével együtt, valahogy, ez a gondolatmenet, elég komoly szorongásoldó számomra, amikor a semmiből rám tör “Z” tunyasága. Mindig segít, amikor csak feküdnék a kanapén, és sajnáltatnám magam, segít, amikor már a sokadik tízezrest fizettem ki babás dolgokért, a szobafestőnek, az orvosnak. Segít előrelendülni, átlendülni problémákon, mert tudom, hogy nemsokára kibújik a kisfiam kényelmes odújából, erre a színes és szerethető bolygóra. Várom a nagy kalandokat, és nagyon várom az érzést, hogy megtapasztaljam, milyen zárás után a játszóházból hazaérni, milyen az, amikor a saját fiam ugrik a nyakamba, és söpri le rólam a napi adag konfettit vagy csillámport, ölel és ölel, és el nem enged.
Nagyon sok problémát kell megoldanom egy-egy nyári táborban, millió gyerekkel találkoztam, és töltöttem együtt velük sok sok értékes időt, szóval, mára már nem félek a 0-24 és a 365/365 bűvös számaitól sem, várom, hogy az életem megújuljon, felfejlődjön. 35 vagyok, és ennek épp itt az ideje!

37768041_1933433920042653_4626361956037558272_n

Az első Apu gyerekszobáját rengetegen elolvastátok, hihetetlenül jól esik a szeretetetek és a törődésetek, és persze, ez egyfajta igényességet is megkövetel tőlem, nem írhatok bármi baromságot, ami jó, hiszen teher alatt nő a pálma. Talán épp ezért engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy “Z” történetét elétek tárjam, és valóban, mindenkinek ajánlom a Gyereklélek magazint, nagyon nehéz beszerezni Győrben, vadászni kell, de nálunk, a játszóházban bele lehet olvasni, mi addig kicsit szórakoztatjuk a gyermekeiteket. Mivel sokan érdeklődtök, tudom, nem csak filozofálgatásokra kell hogy épüljön ez a blog, nagyon sokan kérdeztek számos tényt, így most megosztom veletek, kedves olvasók, hogy nagyon szépen fejlődik a kisfiunk édesanyja, a csodás Színes Szandi méhében, az orvosunk ránézésre is megmondja, hogy fantasztikusan alakulnak a dolgaink, Szandi nagyon jól van, aktív kismama, bár mára már többet pihen, és kevesebbet lépcsőzik. Megálmodtuk, és beleszerettünk a Jakab névbe, így a kisfiunk Bors Jakabként éli majd világát csodálatos bolygónkon. Nagyjából lassan elkészül a gyerekszoba, a babakocsi a startmezőn és a szülésre még mindig Albert Nóri készít fel bennünket, akit szintén minden kismama figyelmébe ajánlok, nagyon aprólékos és türelmes Nóri, amiért nem tudunk elég hálásak lenni! Voltunk Pesten fotózáson, drága barátom fotós műtermében, a Little Grandma-ban, Eszter készített egy sorozatot, megosztunk veletek néhány képet, szerintem nagyon igényes munka, Eszter kihozta belőlünk a legjobbat.

Biztos vagyok benne, hogy ez a sok szeretet, és törődés, azok a megnyilvánulások, amiket napi szinten kapok jártamban-keltemben, velünk lesz a szülőszobán is, nagyon sok erő ez, amit ott fel is szeretnénk használni, érték minden, ami ott, abban a helyzetben, a szülőszobán átlendíti Szandit bizonyos holtpontokon. Lassan a felnőtté válás befejeződik, következő bejegyzésemmel immár a másik oldalon találkozunk, a Jedi oldalon.
Balázs

46451767_533433993796965_7179447390460444672_n 46305653_577040226083574_8886419538812338176_n 46337116_1901787956564817_3489562405745197056_n 46307720_2160820427516908_2055449327844720640_n

Apu gyerekszobája

Nagyon nagy dolog alakul az életemben. 35 éves koromra apává váltam. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erővel hat rám ez a dolog, pláne már így a legelején. Az apu gyerekszobája elnevezés elég nehezen született meg a fejemben, és némi magyarázatra szorul. Hiszen, apu gyerekszobája nem az apukám gyerekszobája. Ez a gyerekszoba a gyermekem apukájának a gyerekszobája, azaz a saját, csúcsra járatott gyerekszobám. Ez egy nagyon cuki kis játszóház Győr külvárosában. Az a hely, ahol mindig visszacsöppenek a gyerekkoromba. Mára már elég sokan tudják rólam, nem sikerült teljesen felnőnöm, persze egész jól elsajátítottam a felnőttes viselkedést, a polgári életemben pedig viszonylag jól boldogulok, ám a lelkem legmélyén én mindig is az a sérült kisgyerek maradok, aki imád vicceskedni, de csak a nagyi értékeli ezt, ezért sokszor szomorkodik vastag keretes szemüvege mögött. Viszont most, az apaság finoman rákényszerített némi tisztánlátásra; bizony a gyerekesség kevés. De, hogy hogyan is alakul ez nekem, nekünk, kiderül a továbbiakban. Így hát, jó vizsgálódást kívánok a bohóc család életében.

1. rész

Születés előtt

Polgári körökben tudva lévő, hogy a gyerek már az anyukája méhében élő ember, így bizony nyugodt lélekkel hivatkozom arra; én már apa vagyok! A szíve dobog, szépen nődögél drága feleségem méhében immár 7 hónapja. Zseniális érzés, ám a héten történt meg először az, hogy igazi feladatként éltem meg a gyerekvárást. Eddig csupán az a jóleső érzés volt bennem, amikor még nem a problémák, nem a pelenkaszag, nem a gyerekholmik szétszórva a lakásban határozzák meg a gyermekhez fűződő viszonyt, hanem a tiszta szeretet, a várakozás, az álmok, hogy milyen lesz az a sok kaland, sok tanítás, milyen lesz az a sok beszélgetés, azok a csodás pillantások, ölelések, a rengeteg együtt töltött idő, a várakozás az ovi előtt, az első szavak, a minden átadása, ami bennem van. Most még a gondoknak csupán az előszele van meg. A mindenki által kedvesen, de kicsit epésen megjegyzett, “még most aludj, amíg megteheted” megjegyzések, és persze, tudom, hogy igazuk van, de tegyük szívünkre a kezünket, melyikünk foglalkozott ezzel a kérdéssel előtte? Sem a feleségem, Szandi, sem én nem vagyunk jó alvók, szerintem biztos fájni fog a századik napon is felkelni, de sem eddig nem érdekelt ez a kérdés, sem pedig évekkel utána nem fog érdekelni, ezt csak átvészelni lehet úgyis.

szuletes muhely

Az előbb említettem, hogy igazi feladatként éltem meg a héten már a gyerekvállalást. Egy dúla járt nálunk, név szerint Albert Nóri, aki nagyon régi barátunk, és szülés-felkészülést tartott nekünk, ami egy bő 3 órás kőkemény tananyag-bevitel volt. Nagyon sok iszonyú jó információt kézhez kaptunk, és bizony kijózanított kicsit, most sokkal racionálisabban látom a folyamatokat, nem olyan álomszerű, talán ez a blog is ennek köszönhető. Valahogy úgy állok hozzá, mint egy komoly tanulmányhoz, ahol a vizsga rögtön éles helyzet és mély víz, hiszen a szülést, főleg a lelki részét sehogy sem lehet lemodellezni előre, bár, megnyugtató a tudat mindig, több milliárdan már megszülettünk emberek erre a bolygóra. Tehát tananyag, ez most az elmélet, amit Nóri belénk plántál, a gyakorlat nagyon kevés lesz, viszont már csak azok a fotók, ahol az apák a teljes tudatukkal és férfias erejükkel  csupán jelen voltak, és segítették az asszony dolgát, olyan önbizalommal töltöttek el, hogy biztos vagyok benne, a saját részemet, a “támasz” szerepét jól fogom tudni hozni, csak épp ez még kevés a gyerek megszületéséhez, ezen felül még van ezer tényező, de szerencsére Szandi is biztos magában, és nem fél, inkább rajta is azt a várakozást látom, hogy most már úgyis jönni fog, hát akkor már próbáljunk a legjobban kijönni belőle.

Sokan óvnak minket, vagy inkább féltenek, hiszen tényleg nagyon megváltoztatja az életet a gyerekvállalás, azonban, ahányan ezt mondták, valahogy mindig azt éreztem, csupán a maguk élethelyzetét élik meg újra és beszélik ki magukból, hiszen biztos nagyon nehéz az irodából vagy a kereskedelemből, de, hogy vendéglátást ne is említsem, otthon maradni, babázni, teljesen megváltozik a társaságod, a kommunikációd, szinte fel kell adnod évekre az addig elért pozíciód, karriered, azonban én úgy gondolom, nekünk könnyebb dolgunk lesz, hiszen mi elvihetjük a gyereket a munkahelyünkre, mikor valamelyikünk szeretné kialudni magát, vagy csak élvezni a csendet, a másik csupán fogja a csemetét, és viszi magával a játszóházba egy kis apa-fia, vagy anya-fia napra. Ezen felül, nekünk már rég beépült a baráti körbe sok családos ember, akik jó tanácsokkal és állandó gyerekbarátokkal látnak el minket. Talán nem nagyképűség már most kijelenteni, szinte biztos, hogy az én gyerekemnek lesz a legtöbb barátja a világon.

terhessegiteszt4

Természetesen, mióta tudjuk, hogy fiúgyermeket hordoz Szandi, azóta jár az eszünk a neveken, és még mindig nem tudjuk, hogy mi legyen. Vannak jelöltek, de végső elhatározás még nincs, az sem született még meg. Mi is azok a szülők vagyunk, akik kötik valamihez a nevet, ami az eszünkbe ötlik, így sok “játszóházas” név kihullott a rostán, mert nagyon sokat ismerünk belőle, és olyan sok arc ugrik be, amikor arra a névre gondolok, hogy Máté, vagy Bence, arcok, akik vagy jók, vagy rosszak, pillanatképek, ahogy játszunk, ahogy hatok rájuk egy-egy délután, így az első százas lista eleve kizárt volt, maradtak az old school, ám annál jobban hangzó nevek, de talán nem is árulok el többet erről, hiszen semmi sem biztos még.

Ahogy említettem, érzem magamban a komolyságot, hiszen mióta játszóházban dolgozom komoly lelki fejlődésen mentem keresztül, és sokat tanultam magamról, a lelkemről, az önismeret pedig szinte elengedhetetlen a gyerekvállaláshoz, és nagyon jól tudom, ez életre szóló kaland, amihez kell, hogy a fókusz mindig a helyén legyen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy ennyi jó dolgot eltanulhattam nagyon jó anyáktól, nagyon jó apáktól, elleshettem fortélyokat, magamba szívhattam kedvességüket és empátiájukat, szeretetüket, ahogy a gyereküket nevelik. Nagyon szeretem a gyerekeket, de azért a saját gyerek, a saját vér az más, már most, pedig még csak egy falon keresztül kommunikálunk egymással, legtöbbször simogatással.

Balázs

 

 

Őszi Svihák tábor

Rendhagyó módon, ám a szokott módon táborozik Balázs bácsi sok sok ismerős, szeretetteljes gyermekkel, akarom mondani kicsi Svihákokkal. 

43123232_320561472079547_2678818437349769216_n

Összesen 3 teljes nap lesz a tábor, hiszen az őszi szünethez szerettük volna igazítani a programtervet. 

Most azonban, nem bonyolítjuk meg annyira az érkezést. Mivel csak három napról van szó, egy helyszínt találtunk ki új munkatársammal, Rebekával, ez pedig a Barátság park, onnan indul minden nap, minden reggel (már 7 órától). Csodálatos park, zárt, biztonságos és megannyi élmény és sport lehetőség várhat ránk a Barátság parkban.

Természetesen a tízórait, az ebédet és az uzsit a tábor rendezi és szervezi, ahogy a szórakoztató délelőtti és délutáni programokat is. Többen kérdezték telefonon, hogy kötelező-e mindhárom napra jelentkezni, természetesen nem, lehet egy-egy napra is elhozni a gyerkőcöt. Napi egy buszos utazás is benne van az árban, valahogy mégis el kell jutnunk a játszóházban. Esős napra is készülünk!

Az ár: 5000 ft /nap/Svihák

Az élet Virágos oldala

Már akkor feltűnt nekem, micsoda élet van ebben a nőben, amikor először megláttam. A játszóházba hozta be két csibész lánykáját. Az ő arcáról letörölhetetlen mosoly, de ez még nem jelent semmit, hiszen hétvégén sokan mosolyognak, pláne a családjuk körében. Ő viszont sugárzott. Beljebb hívtam, ő is játsszon velünk. Ha hiszitek, ha nem, öt perc múlva közösen énekeltünk. Ez számomra hihetetlenül meglepő, hiszen, általában, én vagyok az, aki ilyesmire invitál embereket, de abban a helyzetben Virágé volt a gyeplő. Pozitív hatása kiterjedt a játszóházra, és a második strófát már a gyerekekkel együtt énekeltük. Majd beszélgetni kezdtünk, ahogy széledtek szét körülöttünk a gyerekek. Ekkor jött elő, hogy írhatna blogot az Élet Virágos oldaláról. Halljuk hát Virágot. 

30.rész

A fiatalság titka

Nem igazán szokott foglalkoztatni a korom, hisz ellene tenni nem tudok és nem is akarok.
Az viszont annál inkább, hogy hogyan élem azt meg mentálisan és fizikailag.

Azt már tudjátok, hogy mindenem a mozgás, egy perpetum mobile vagyok.
A hétköznapok taposómalmából kiszabadulva, alig várom, hogy hétvége legyen, és együtt lehessek a családommal.
Ilyenkor ejtjük meg a szokásos nagy bevásárlást, rokonlátogatást, barátokat, barátnőket, mozit, játszóházat és a többi, és a többi.
Mindig olyan érzésem van, ha a hét csak hétvégéből állna akkor se volna elég, annyi mindent csinálnék.

Ez a hétvége is ugyanúgy kezdődött, mint általában: megejtettük a szokásos köröket, a lányok segítettek a lakást tisztává varázsolni, finomakat sütöttünk, főztünk, olvastunk, összebújtunk. Aztán arról beszélgettünk, hogy mennyire sajnáljuk azt a fűzfát amelyhez éveken át játszani, beszélgetni jártunk (vers is született róla), ugyanis kivágták.

Bár ez látszólag nem egy nagy dolog, nekünk az volt a “bázis”, egy titkos hely, ahol cinkosokká váltunk és átváltoztunk különféle fantáziafigurákká, megfeledkezve térről, időről, korunkról – önfeledten játszottunk.
Hiányzott a fa mindannyiunknak.
Elterveztem, hogy másnap reggeli után felkerekedünk és keresünk egy új fát magunknak.
A finom kalács és forró kakaó után elindultunk tehát két lányommal.
“Hová megyünk Anya?” – kérdezték kíváncsian de én csak annyit mondtam: “gesztenyét gyűjtünk őszi dekorációnak a lakásba..”
Ennek is nagyon örültek, mert az mindig jó móka. Oda is értünk, ahol nagyon sok gesztenyefa van, régi öreg fák, hatalmas törzsük épp megfelelő búvóhely a bújócskához..
Miután gyűjtöttünk pár sárgult levelet és gesztenyét felkiáltottam: ” Bújócskázzunk!”
A gyerekek persze rögtön benne voltak. Bogi már számolt is, mi meg Bibivel rohantunk a legvastagabb törzsű fa védelmébe.
Levegőt is alig vettünk…hallgattuk a száraz falevelek, gallyak roppanását Bogi nyomán.
Már egy ideje keresett minket, azt hittük feladja, de ebben a pillanatban egy hatalmas gesztenye szúrós kabátjával együtt a fejemre zuhant.
Önkéntelenül is feljajdultam, mert jól búbon talált… persze a neszre figyelmes lett Bogim, aki csak annyit mondott kedves gúnnyal: “köszi FA, hogy segítettél!”
Azzal odaugrott hozzánk és hatalmas nevetésbe törtünk ki.
A röpke sétának induló programból aztán egy kora délutánig tartó őrült hancúrozás lett és elárulom nektek, hogy megtaláltuk az új bázisunkat, az új fánkat. 😊
Nem emlékszem, mikor éreztem magam ennyire felszabadultnak, rengeteget nevettünk, teljesen kicserélődve, szinte megfiatalodva értem haza.
Köszönöm ezt a napot az Univerzumnak, a természetnek, a gyerekeimnek! Csodás volt!
Apropó..és egy fillérbe se került mindez. 😉

42803076_1682214041901692_9090735153172447232_n

Szülinapi élmények

Emlékezetes bulikról tesz tanúbizonyságot az alábbi oldal. Mert mégis így ismerte meg a győri családok nagy része a Balázs bácsit, hogy együtt bulizott vele. És el sem tudjátok képzelni, micsoda élmény volt ez neki. Nemcsak visszamehetett gyerekbe, anélkül, hogy bárki idiótának nézte, hanem, mint party moderátor, még az ő élménydús tekervényeit követve szórakozhattak jót a gyerekek. Azon gondolkodtam, hogy ömlesztve kaptok a képekből, de átgondoltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy minden buliból csak néhány kép, de mindegyik kicsit más időpontban játszódó, másféle karaktert bemutató, vagy más játékot halványan érzékeltető képecske fogja bemutatni, hogy is zajlik egy buli a játszóházban, a jó öreg Balázs bácsival. Íme…

 

Eszter

Eszter ünnepelt nálam, a játszóházban a minap. Csodálatos, napsütéses idő, vidám, jókedvű gyerekek, régi ismerősök kistesói, csak úgy ömlenek be a játszóházba a gyerekek, annyira sietnek, hogy a cipőjüket a küszöbre rúgják, nincs idő semmi másra, csak a játékra, minden adott tehát egy jó bulihoz. Úgy vetik bele magukat az élményhalmazba a kis öt évesek, mint a toronyugrók magukat a medencébe. Kitűnik közülük is Eszter, hiszen mindenki őt nézi, mindenki vele foglalkozik, csodálatos kislány. Mosolygós, szerény, nyitott, akárcsak az anyukája, aki aktívan végig élvezte és fotózta az egész szülinapot, megsüvegelendő. Eljött a bűvészkedés ideje, és kellett nekem egy kicsit apuka…hát apuka sehol, még a dolgozóban, vagy már tart felénk, és a dugóban ücsörög, ki tudja? Kicsit vártuk, de azért nem úgy, mint a Mick Jagger-t, azért a szemünk sarkából mindig kicsit odanéztünk az ajtóra, hátha. Már megettük a tortát is, apuka még mindig sehol. A várakozás már nagyon ott ült a levegőben, és egyszer csak kinyílt az ajtó. Eszter apukája ingben, vászonnadrágban, mint aki a munkahelyéről érkezett. És bár nem a Mick Jagger, de Mick Jagger a lába elé borulhat, hogy sírva kérje Eszter apukájától a receptet…hogyan is kell jó apának lenni? Ugyanis apuka beállt táncolni, hihetetlen vicces volt, aztán persze összecsipeszeltük, átölelték a gyerekek, aztán lebirkózták, és apuka nemhogy tűrt, élvezte!!! Jobban, mint én valaha. Aztán feltűrte az ingujját, és mehetett a kergetőzés, akkora nevetések, sikoltások voltak, belerezgett az épület. Az utolsó 45 percben többet mozgott, mint Kokó a ringben. Hihetetlen volt látni. Addigra már én is hátra léptem, engedtem utat a kitörő örömnek, hogy az ő drága kislánya 5 éves lett. Megemelem sokat tapasztalt kalapom, és mintára hívom az összes apukát, aki kicsit most magába nézett. Érkezni tudni kell! A flow-t tudni kell!
Eszter, nagyon nagy mázlista vagy! És a csipeszelős fotón látni is, hogy tudod te azt, ahogy ott apukádra nézel…csoda!

IMG_20180917_170123 IMG_20180917_170144 IMG_20180917_182744 IMG_20180917_182951

 

Az élet Virágos oldala

Már akkor feltűnt nekem, micsoda élet van ebben a nőben, amikor először megláttam. A játszóházba hozta be két csibész lánykáját. Az ő arcáról letörölhetetlen mosoly, de ez még nem jelent semmit, hiszen hétvégén sokan mosolyognak, pláne a családjuk körében. Ő viszont sugárzott. Beljebb hívtam, ő is játsszon velünk. Ha hiszitek, ha nem, öt perc múlva közösen énekeltünk. Ez számomra hihetetlenül meglepő, hiszen, általában, én vagyok az, aki ilyesmire invitál embereket, de abban a helyzetben Virágé volt a gyeplő. Pozitív hatása kiterjedt a játszóházra, és a második strófát már a gyerekekkel együtt énekeltük. Majd beszélgetni kezdtünk, ahogy széledtek szét körülöttünk a gyerekek. Ekkor jött elő, hogy írhatna blogot az Élet Virágos oldaláról. Halljuk hát Virágot. 

 

29.rész

Noé bárkája

Ha azzal az egyszerű mondattal kezdeném, hogy szeretem az állatokat, akkor nem teljesen tükrözné a valóságot, ugyanis rajongójuk vagyok, bolondulok értük.
Mióta az eszemet tudom, mindig voltak háziállatok körülöttem, de volt olyan időszak, amikor 40 állatkát gondoztam (kutya, macska, rágcsálók, madarak és hüllők), olyan volt a lakás, mint Noé bárkája.
Gyermekkoromban a pincénkben 10-13 cicát szedtem össze és etettem, babusgattam. Amikor leültem közéjük, rögtön megrohamoztak, a vállamra, hátamra, ölembe, ahová csak tudtak, felugrottak és doromboltak, nekem ez egy csoda volt.
Anyu persze nem tudott róla (vagy lehet, hogy mégis, 😅 csak hagyta, mert tudta, hogy ilyen vagyok.)
Kutyáinkkal szintén sokat foglalkoztam, különböző trükköket tanítottam nekik, szerettem velük beszélgetni is, kiváló hallgatóság voltak.
Megszállottként bújtam a róluk szóló könyveket, és kitéve-betéve tudtam a fajtajellemzőket.

Gyerekkoromban még nem volt internet, és nem jutottak el hozzánk az állatkínzásról szóló hírek sem. Felnőttként szembesültem ezekkel a borzalmakkal, és felfoghatatlan, hogyan lehet képes bárki is megcsonkítani, felgyújtani, élve elásni egy másik élőlényt.
Itt is mint a legtöbb esetben, a gyökerekhez kellene visszanyúlni, mert nem hiszem, hogy szeretetteljes környezetben nevelkedve, ilyen emberré válik valaki.

Kétgyermekes anyukaként tudom, a kölykök legtöbbször azt hallják meg amit akarnak, azonban van valami, amivel a legszelektívebb hallású gyermek is megfogható és tanítható.
Ez pedig nem más, mint a példamutatás!

Mindkét lányom rendkívüli érzékenységet mutat az állatok iránt, amitől repes a szívem.
Képesek volnának minden kóbor cicát, kutyát befogadni, ahogy én tettem annak idején, azonban, meg kell tanulniuk azt is, hogy néha az észnek is teret kell adni. Bármennyire szeretnénk, nem lehetünk Noé bárkája, de a tőlünk telhető legtöbbet így is megtehetjük.

Pár nappal ezelőtt egy csapzott kölyökkutya téblábolt a házunk előtt. Kimentem az utcára, hátha a közelben a gazdája, de nem láttam senkit.
A kutyus barátságosan csóválta a farkát, leült és nézett rám.
Leguggoltam hozzá, odaszaladt.
“Hát Te hogy kerülsz ide?” – kérdeztem.
Mire Ő válaszul megnyalta az arcom.
“Jajj, ne csináld ezt kérlek mert elgyengülök.. és befogadlak!” – sopánkodtam, de a kutyust ez nem érdekelte, csak bújt és nyalogatott tovább.
Felvettem az ölembe és álldogáltam vele egy ideig az utcán, hátha jön valaki és elviszi. De senki…
A kutyus majd lenyalta a bőrt a kezemről, olyan éhes lehetett.
Azon gondolkodtam, mi van a hűtőben amivel megetethetem, mert hogy tengerimalac és papagáj eleséggel nem lakna jól.
Van egy kis sonka… igaz vacsira vettem, de biztos nem bánják a gyerekek, ha mást kapnak enni, így hát bevittem megetetni.
Mikor beléptem az ajtón, a kicsik majd’ kiugrottak a bőrükből. 😄
“Meg kell etetni” – mondtam és a nagyobbik lányom már ugrott is tálkáért.
Miután jóllakott a kis éhenkórász, a lányok úgy játszottak vele, mintha mindig hozzánk tartozott volna.
Nekem pedig ki kellett találnom, mihez kezdjünk vele.
Ha van chipje, akkor talán a gazdi is meglesz.
Lefényképeztük és feltettük a netre, hátha ismerős valakinek.
A gyerekek meg csak azt hajtogatták: “Ugye nálunk maradhat Anya?”
“Először is mindent meg kell tennünk, hogy megtaláljuk a gazdáját. Lehet, hogy egy ugyanilyen kislány sír utána, mint ti vagytok. Képzeljétek, ha a mi kutyusunk tűnt volna el. Nem örülnétek ha valaki beállítana vele?”
Erre elhallgattak és szelíden simogatták a ki jószágot.

Aztán az ölembe vettem és elindultunk, az utcákat járva, hátha megtaláljuk a gazdáját. Egy néni szaladt szembe velünk egy nagy fekete kutyával, könnyes szemmel hogy végre megvan ez a kis tekergő, mert az unokája rá bízta, de a kerítés alatt kibújt.
Megnyugtattam a nénit, hogy a kutya jól van, megetettük, de eljött a pillanat, elbúcsúztunk kis barátunktól.
Hazafelé csendben, orrunkat lógatva jöttek mellettem a lányok, bevallom, picit nekem is hiányzott.
Ha nem lett volna meg a gazdi, akkor a tengerimalacaink és papagájunk mellé befogadtam volna.
Tudván, hogy egy terrier nem épp a rágcsálók barátja, összeszoktattam volna őket.

S hogy mit szólt volna mindehhez a férjem?
Amikor elmesélte, hogy egy fejlődési rendellenességgel született szívbeteg kutyust magához vett, különben elaltatták volna, tudtam hogy ő a nekem való társ 😊
A kutyusnak 1 évet sem jósoltak, de a férjem mellett 10 évet megélt. 😇

 

Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen váratlan eseményre is ugyanolyan szeretettel és pozitívan reagálna, mint én. 😊

Egész este a kutyusról beszélgettünk.. míg végül arra jutottunk, hogy hamarosan kertes házba költözünk és akkor majd befogadhatunk egy kutyust. 😊

41413790_2242014822493489_4422803127799906304_n

 

Az élet Virágos oldala

Már akkor feltűnt nekem, micsoda élet van ebben a nőben, amikor először megláttam. A játszóházba hozta be két csibész lánykáját. Az ő arcáról letörölhetetlen mosoly, de ez még nem jelent semmit, hiszen hétvégén sokan mosolyognak, pláne a családjuk körében. Ő viszont sugárzott. Beljebb hívtam, ő is játsszon velünk. Ha hiszitek, ha nem, öt perc múlva közösen énekeltünk. Ez számomra hihetetlenül meglepő, hiszen, általában, én vagyok az, aki ilyesmire invitál embereket, de abban a helyzetben Virágé volt a gyeplő. Pozitív hatása kiterjedt a játszóházra, és a második strófát már a gyerekekkel együtt énekeltük. Majd beszélgetni kezdtünk, ahogy széledtek szét körülöttünk a gyerekek. Ekkor jött elő, hogy írhatna blogot az Élet Virágos oldaláról. Halljuk hát Virágot. 

28.rész

Újrakezdeni sosem késő

A kínai asztrológia szerint 10 évente új sorsfeladatot kapunk.
Hogy kinél mikor van itt a forduló az a születésének idejétől függ.
Nálam a 9- esre végződő évszámaimnál (19, 29, 39) amit teljes mértékben meg tudok erősíteni.

Sokan félnek a változástól és görcsösen ragaszkodnak a rég “kinőtt” életükhöz, romboló jellegű kapcsolatukhoz, munkájukhoz.
Miközben dől belőlük a panasz és a sóvárgás egy jobb iránt, észre sem veszik hogy elillan az élet.

Sóhajtozva hallgatják társaikat akik ragyogó arccal az újról mesélnek.. ilyenkor fel-fellobban bennük a tenni akarás aztán alább hagy ahogy megannyiszor.

A ma embere magányos és szomorú.
Sokan kétségbe esve keresik párjukat.
Bíznak mert bízni akarnak..
Aztán jönnek a pofonok sorban.
Ki a hibás? Senki.
Arról van csupán szó, hogy a választott még vagy már nem azon az érzelmi szinten él, mint mi.
Mit tehetünk?
Felismerve a kudarcot menni kell tovább, nem szabad bennragadni egy számunkra méltatlan kapcsolatban!

2 éve – épp a fordulópontomhoz érve – volt bátorságom kilépni a társas magányból, mert rendületlenül hittem, hogy nem csak ennyi jár nekem.

Ahhoz, hogy megtaláljuk akit keresünk, az önismeret elengedhetetlen!
Tudnunk kell, mi az ami boldoggá tesz minket, mik az igényeink, mi az ami mindenképp szükséges, hogy elégedettek lehessünk, és mi az, ami fölött szemet tudunk hunyni, mert bizony lesz ilyen is(!)
Nem a tökéletest kell keresni, hanem aki tökéletesen passzol a saját tökéletlenségünkhöz! 😊

Hogy létezik-e szerelem első látásra?

Bevallom, nem hittem benne – amíg egyszer csak betoppant az életembe, és nem volt kérdés: IGEN-t mondtam. 😊

Soha nem késő új életet kezdeni, de a régi terheket le kell tenni, el kell engedni, különben nem jutunk messzire.
Az elengedés művészetéről talán egy másik alkalommal mesélek…meg lehet tanulni!
Természetesen ebben is a jóga volt segítségemre, mely megtanította, hogyan lehet a fájdalmat és terheket elengedni, és mosollyal az arcunkon, békével a lelkünkben továbblépni.

Sok erőt kívánok mindenkinek, aki mer változtatni az életén! 😇

40164729_1864303206951676_5983115324248031232_n

1 2 3 40