Category Archives: Egyéb

ÁGI ÚTJA A RINGATÓIG, AVAGY BLOG A ZENE SZERETETÉRŐL

Nagyon sok szülő szeretné, ha gyermeke minél több minden tapasztalatot magára venne. Sokan a sportolás felé, más a képzőművészetek felé irányítják gyerekeiket, de van, aki zenélni íratja be csemetéjét, hogy minél érzékibb kapcsolatot ápoljon a zene kultúrájával. Ebben a blogban Ági fog nekünk mesélni arról, hogy miért is jó zenélni tanulni, hogy ő honnan kezdte, hogyan fejlesztette magát csellistává, és végül, hogyan találta meg azt az irányt, melynek kifutóját mi élvezhetjük, hiszen nekünk tart, minket tanít Ringatózni. Ismerjük meg hát a művész mögött az embert. Ági kedveskedik nekünk minden bejegyzés végén egy kis nótácskával, altatóval, dalocskával, amit mi is bátran énekelhetünk otthon, a kocsiban, vagy bárhol, ahol nem szégyelljük. 

Blog1

Wittmann-Mandulás Ági vagyok, zenetanár, csellista, Ringató foglalkozásvezető és anyuka. Mindhez úgy érzem, hogy erős hivatást érzek. Egyik megtámogatja a másikat persze, hiszen a Ringatót a kislányom miatt kezdtem el, tanítani pedig a csellózás miatt. A Ringatós módszertanom segít a csellóórákban, míg a kislányom a gitárra is rámondja még, hogy cselló, mert neki ez a természetes. A finom száraz vörösborok hazájából, Szekszárdról származom és érdekes módon a Ringató „mozgalom” Gállné Gróh Ilivel is Szekszárdon kezdődött. A módszertani tanfolyamon Ili mesélte, hogy igazából az anyukák kérték meg, hogy tartson óvodás kor alatti gyermekeiknek foglalkozást, így indult el ez az egész csoda. Én 2014 szeptemberében végeztem a módszertani tanfolyamot és azóta is úgy érzem, olyasmibe kezdtem bele, ami rám várt, nekem való. Igen, hogy jó helyen vagyok, azt csinálom, amit nekem találtak ki. Ezt ritkán érzi az ember az életében. Nagyon sokat tanulok én is a foglalkozásokon, az emberekről, kisgyermekekről és persze a zenéről, ami számomra nagyon központi szerepet tölt be egészen gyermekkorom óta. Mert a Ringató művészeti nevelés, ízlésformáló a picik számára és ezt nem lehet elég korán elkezdeni.

 

És a mai dalocska Ági gazdag tárházából:

Citera pengi, körbe, járjad

Katica, Böske szedd a lábad

Lobog a rózsa, rezeda bokra

Tavaszi lázban rezeg a szoknya.

(Garai: Táncdal)

 

Blog2

Gyermekkoromban már az óvodában kiderült, hogy jó énekhangom és hallásom van. Így a Garay János I. sz. Általános Iskola ének-zene tagozatára jelentkeztem, és felvettek. Akkoriban ez az iskola a kisváros egyik legjobb iskolája volt, fantasztikus énektanárokkal, akik a Kodály-módszer szellemében tanítottak. Az első osztályban furulyáztunk énekórán és hamarosan senkinek sem volt gond a szolmizálás. A mai napig szinte minden dallamot, dalt le tudok szolmizálni. Ami számomra még életre szóló élmény volt az általános iskolában, az a kóruséneklés. A közös éneklés öröme örökre belém ivódott. A Ringatón is ezt a közös éneklés szeretem igazán. Mert igen, azt szeretném elérni, hogy merjenek énekelni az anyukák. Nem kell nagy előképzettség, sőt, még jó hang, tökéletes hallás sem ahhoz, hogy gyermekünknek énekeljünk. Mert a gyermeknek az édesanyja hangja a legszebb, bármilyen is ez. Én meg vagyok győződve, hogy az éneklés a gyermeknek a lélek simogatása, egy különleges kommunikáció.

 

Egy szép altató Ágitól

 

Takaród hadd igazítsam,

Puha párnád kisimítsam,

Legyen álmod kerek erdő,

Madaras rét, bokor ernyő.

/Weöres Sándor/

Mai névnapok

Isten éltesse a mai névnaposokat. Bár, nem égbe kiáltó, hogy valakit felköszöntsünk neve napján, hiszen ez is csak egy nap a sok közül, ám van, aki többre tartja ezt a napot, mert szeret ünnepelni, vagy, mert szereti, ha őt ünneplik, esetleg nem kap elég odafigyelést, és ilyenkor éli meg azt, hogy egy kicsit nagyobb fókuszú nagyítólencse alatt ácsorog. Nem mondom, hogy elutasítom, ha felköszöntenek, de szerintem a helyén kezelem, viszont egy biztos, az sokkal rosszabb, ha egy másik, általam kedvelt embert elfelejtek felköszönteni, és neki rosszul esik, míg, ha ő nem teszi meg ezt a gesztust, én csak vállrándítok. Nem üzenni szeretnék ezekkel a sorokkal, hanem kiküszöbölni a hibát, talán így legalább én nem fejeltem el, és talán lesz olyan ember, aki ugyanígy vélekedik, és segít neki ez a napi egy helyzetjelentés…

 

május 22

“Júlia nem akar a Földön járni…” És mennyire igaz, mennyire jogos a kijelentés. Bármennyi Júliát is ismertem, és egyet igazán ismerhettem, hiszen az első igazi szerelmem is Júlia, mind a Föld fölött járkált. Egy csomó kisgyereket neveznek el most is Júliának, aminek csak örülni lehet, hiszen ez a név csodálatos. Ragyogó, ahogy azt a jelentése is mondja. Júliák, Julik, Julcsik és Julcsikák, az Isten éltessen titeket.

És itt van Rita, aki egyben szenyoRita. Sokáig ez volt a kedvenc lánynevem.De jó nekem, hm?, hogy ennyi időm van ilyen baromságokon gondolkodni. Persze, ez még fiatalabb koromban, amikor még máson sem járt az eszem, mint lányokon, és álmodoztam is rendesen…de ez most nem téma. Rita. Hogy meg lehet pörgetni az elejét, milyen szépen hangzik utána az a kiengedős “ita”, mint egy vers, mely önmagában él és létezik. Most néztem utána, és megmosolyogtam. Igazából a Rita név egy rövidítés, az olasz Margherita szóból rövidítettük le, mi lusta magyarok. És akkor a Margit? Na, majd kielemezzük a Margitokat a saját napjukon. Egy biztos, a mi gyöngyházas Ritáinknak sok szeretettel kívánunk boldog névnapot.

A ma született bárányka

Hajt a kíváncsiság, hogy a szülinapodon melyik híresség, vagy hírhedt gazember született még? Úgy érzed, tudnál azonosulni azzal a figurával, ha kiderülne, hogy egy napon születtetek? Esetleg, úgy gondolod, hogy hatást is gyakorolna egy-egy napodra? Voila.

május 22.

laurenceolivierhamlethh0_1

“Lenni, vagy nem lenni”. Tette fel a kérdést a most képzeletben elénk álló férfiú vagy milliószor. A Világ leghíresebb Shakespeare színésze ma ünnepelne, és gondolom, valami szomorkás verset szavalna magának konyakkal a kezében, a kandalló tüzébe bámulva. Vagy épp szikrázó meglepetésbulit tartott volna második felesége, ki mellett végül megállapodott. Sir Laurence Olivier-t köszönthetjük ma. Ez az ember az egyik tanúbizonysága annak, hogy, ha a szüleink ránk erőltetnek egy szakmát, attól még lehetünk benne sikeresek. Sir Laurence eredetileg Indiába akart menni, expedíciókat, kalandokat keresve, ám apja erről hallani sem akart, őt a színpadra állította, és igaza lett az öregnek. Néhány éven belül Shakespeare szerepek sora várt az akkor még tejfeles szájú színészre, és hamar betört a filmszakmába is, ahol szintén a neves író munkáit játszotta, tehát mondhatjuk, ennyire senki nem azonosulhat egy íróval. Angol színész létére Hollywood-ban is elismerték, ami ma már nem olyan meglepő, de nem volt ez így az ’50-es évek tájékán, a Hamlet feldolgozásáért egyből két Oscar-díjat is kiérdemelt, a legjobb film, és a legjobb alakítás díját. Ez abban az időben páratlan volt, ilyen magasságokba valóban csak néhányan, maximum Orson Welles juthatott volna, ám őt még a szakma sem ismerte el, csupán a közönség. A ‘-70-es években egészen másféle filmszerepeket kapott, itt inkább kisebb, epizódszerepekre hívták át a tengeren túlra, de azokat lenyűgöző profizmussal szolgáltatta vászonra. Azonban a színpadon, az óceán ezen oldalán fantasztikus eredményeket ért el. Egész fiatalon ő lett az angol Nemzeti színház, bocsánat, az újjá épülő Nemzeti színház első igazgatója. És milyen fiatalon kiérdemelte a lovagi címet, már 1947-ben, 40 évesen. Ez is páratlan. Közben két feleséget, és egy 20 évig tartó szeretői viszonyt habzsolt be, és, mint tudjuk, szerelmes volt Marilyn Monroe-ba is. Egyben megegyezhetünk az egész Világgal, páratlan zseni volt, akinek azért oly nagyon nem kellett megküzdenie sikereiért.

 

Naomi Campbell

model-naomi-camp

Páratlan, amit ez a nő elért a ’80-as években. Az addig ismeretlen fogalom, egy csapásra, az ő – és még három másik modell – kénye kedvére egyszerűen berobbant a divatszakmába – szupermodell. De ízlelgessük egy kicsit ezt a szót. Nem elég, hogy modell, hogy ruhákat vesz fel, és megmutatja a vásárlóközönségnek, ő valamit hozzátesz. Ehhez nyilván kell egy közös munka, kell egy tervező, aki olyan ruhát tervez, ami szinte csak ezeken a szupermodelleken áll jól, de rajtuk fantasztikusan, kell egy fotós, aki elég extravagáns, elég hanyag ahhoz, hogy profi legyen a divatszakmában, és kell egy modell, aki kicsit több. hogy mivel? Ki vagyok én, hogy ezt tudjam, egy biztos, több. Eredetileg hárman voltak szupermodellek: Christy Turlington, Linda Evangelista, és Naomi Campbell. Aztán hozzájuk csapódott még a páratlan szépségű Cindy Crawford, Tatjana Patitz, és a legvégén már Claudia Schiffer is. Ők hatan voltak a “szupermodellek”(és ez a kifejezés velük is szűnt meg, ma már nincs ilyen). A legismertebb, legkeresettebb modellek, akik ezáltal bármit megtehettek. Mondjuk, ezzel nem mindegyikük élt vissza, nem hallunk durva pletykákat Cindy Crawford-ról, vagy Evangelistáról, ám Naomi Campbell kitett magáért. Állítólag olyan cudarul bánt a háttéremberekkel, hogy rengetegen elutasították a vele való munkát, és a többi szupermodell járt utána, hogy értékelhető munkát kaphasson. Hisztirohamaiból élt a bulvárvilág, szinte minden napra jutott valami, amitől mindenki a falnak ment, kivéve a paparazzo-kat. Mára azért lenyugodott, pedig még nincs is nagymamakorban. De nem merem elárulni, hanyadik életévét töltötte be, mert idejön, és felpofoz. Viszont, itt egy videó(amiért remélem idejön és szájon csókol :) ), mely megmutatja ezt a páratlan tehetséget, hogyan vonul fel, s alá a világot jelentő deszkacsíkon:

Heti favorit

Azt tudnotok kell rólam, hogy én nagy rajongó vagyok. Nem egy dolog az, amiért én rajongani tudok, hanem mindig más. Persze, van, amiért ősidők óta, és örökkön rogyok térdre, és hajolok meg a földig, ezeket a dolgokat nem is ide gyűjtögetem, itt másról lesz szó. Ez a rovat azokért a rajongott dolgokért lesz felelős, ami az adott héten telít el engem a rajongás bűvös érzésével. Ez időszakos, általában a következő héten már nem is érdekel annyira, de a kisagyamban, a tudatalattimban helyet bérel magának, míg a fejem felett nem kezd el nőni majd a pázsit. 

 

Második rész

Woody Allen, mikor már épp elég geg-et mutatott meg a Világnak, és most már inkább a komolyabb témák felé fordult volna, ráébredt, ha két dolgot összekever, mint, ahogy a vaníliapuding keveredik a csokival, folyamatos örvényben, amíg át nem alakul az a két szín, és íz valami tökéletes harmóniává, úgy tudja keverni a viccet, az öniróniát a pszichoanalízissel. Így született meg Alvy Singer karaktere, melyet olyan jól ismerhetünk, hogy szinte minden filmjéből, majdnem mindig ugyanaz a karakter köszön vissza ránk a képernyőről. De akkor mitől olyan nagy szám? Hát attól, hogy ezt előtte senki nem csinálta, azóta pedig senki nem tudta ilyen zseniálisan. De ezért még nem osztanak Oscart, ehhez kell egy ellenpár. Kell egy hihetetlenül hanyag, egy nagyon laza karakter, aki nem annyira intellektuális, de roppant érzékeny, és maximális érzelmi intelligenciával van megáldva, tehát, pont Woody, vagyis Alvy Singer ellentéte, akit a csodás Diane Keaton játszott el úgy, ahogy rajta kívül senki más nem tudta volna eljátszani. Most mondjam azt, hogy ez azért működhetett olyan jól, mert az életet írta meg? Ezt biztosan nem állíthatom, de az tuti, hogy Woody gyakran csen az életből, az ismerősi karaktereiből, és ezt még el is árulja, gondoljunk csak az Agyament Harry című filmjében tett tanúbizonyságot, ahol azért kerüli el rengeteg barátja, mert nem akar a könyve egyik szereplője lenni, ám, a Manhattan című filmben pedig pont felháborítja, hogy a volt felesége őt egészen pontos szereplőként használja. Viszont, mondhatjuk, Woody Allen a lélek nagy ismerője. Folyamatosan, szerintem gyerekkorától jár pszichoanalízisre, amit fel is használ munkásságában, és folyamatos analízisben tartja saját magát és környezetét is. Van egy filmje, a Bűnök és vétkek(egyébként e film megnézése után döntöttem el, hogy ő lesz az első “favorit”). Ez valami elképesztő. Akinek nincs meg, hozzám lehet jönni pendrive-val, én bárkinek odaadom, mert ebben aztán benne van az, amit Dosztojevszkij drámájából, a Bűn és bűnhődésből nem értünk, mert nem tudjuk a saját életünkhöz kötni. Nem fogom leírni, hogy miről szól, de van benne bűn, vétek, de a bűnhődéssel másképpen bánik, másképp mutatja be. Ám, ha valaki mégse erre vágyik, nem azt akarja megtudni, hogy az ember mit lép akkor, ha esetleg belekeveredik valami piszkos ügyletbe, hiszen az átlag ember általában nem keveredik ilyen helyzetekbe, ám mindenkinek vannak válságos időszakai a párkapcsolatában, házasságában. Woody-nak van egy filmje, szintén dráma, amely olyan pontos képet ad egy-egy ilyen lelki folyamatról, egy-egy házastársi problémáról, hogy az valami gyönyörűség. minden kérdést úgy feszít fel, hogy semmi nem marad árnyékban. Egy baráti társaságról, házastársi barátokról szól a történet, melyben az egyik házaspár eldönti; külön fognak élni, nem válnak el, csak mindenki a saját vágya után megy egy kicsit. Ez a másik házaspárt teljesen felháborítja, nyilván ők is magukra ismertek. Majd, ezzel, In medias res, bele is csöppenünk a történetbe, és megnézzük, mi történik a két házaspárral, melyikre, hogyan hat a választásuk, illetve a másik házaspár választása. Van egy filmes műsor, amit én mániákusan szoktam hallgatni, leginkább főzés közben, ez a műsor A hét mesterlövésze. Sajnos, már nem él a műsor, de a neten fenn van minden rész(akit érdekel). Ezt a filmes műsort a Puzsér Róbert hozza haza nekünk, és legtöbbször filmeket elemeznek, szednek darabjaira, az éppen aktuális műsorvezető társával. Már mindegyik adást hallottam, van amit többször is, mert nem csak a filmekről beszélnek, közben analizálnak is, visszavezetnek, reflektálnak az életre, a saját életutukra is, és mindezt kendőzetlenül. Ha megnézek egy filmet, általában megkeresem azt A hét mesterlövésze blogos oldalán is, majd meghallgatom, csupán érdekesség gyanánt, és mert érdekel a két műsorközlő véleménye. Szeretném elmondani, és alázatosan bevallani, én az életben nem tudok olyan bölcsen és körültekintően egy filmről sem beszélni, mint a Puzsér. Így, most szeretném nektek bemutatni, mit gondol a filmről, mit gondol a filmbeli kapcsolatokról, és úgy általában a házasság intézményéről, valamint az emberi kapcsolatokról e film kapcsán Puzsér Róbert, és műsorvezető társa. Remélem, nem haragszik meg a Puzsér, hogy csak úgy az ő tollával ékeskedem. Hallgassátok meg, ha bármi házastársi kérdésre nem tudtok választ kapni, ebben benne van minden, és elég velősen:

 Sajnos a youtube-on nem találtam meg a videót, de ha rákattintotok erre a szövegre beugrik egy oldal, és csak “play-t” kell nyomni, pont a szöveg elején beszélgetnek erről a filmről egy kis bevezető után. Ám, jó tanácsként, szerintem előbb érdemes megnézni a filmet, de nem feltétel, viszont, aki szeretné, szintén jelentkezzen nálam, nekem egyfajta misszióm, hogy mindenki nézzen értékes, tartalmas és jó filmeket. 

Mai névnapok

Isten éltesse a mai névnaposokat. Bár, nem égbe kiáltó, hogy valakit felköszöntsünk neve napján, hiszen ez is csak egy nap a sok közül, ám van, aki többre tartja ezt a napot, mert szeret ünnepelni, vagy, mert szereti, ha őt ünneplik, esetleg nem kap elég odafigyelést, és ilyenkor éli meg azt, hogy egy kicsit nagyobb fókuszú nagyítólencse alatt ácsorog. Nem mondom, hogy elutasítom, ha felköszöntenek, de szerintem a helyén kezelem, viszont egy biztos, az sokkal rosszabb, ha egy másik, általam kedvelt embert elfelejtek felköszönteni, és neki rosszul esik, míg, ha ő nem teszi meg ezt a gesztust, én csak vállrándítok. Nem üzenni szeretnék ezekkel a sorokkal, hanem kiküszöbölni a hibát, talán így legalább én nem fejeltem el, és talán lesz olyan ember, aki ugyanígy vélekedik, és segít neki ez a napi egy helyzetjelentés…

május 21

Muszáj valamivel kitöltenem a sorokat, mert fogalmam sincs, mit írjak a Konstantinokhoz, ugyanis se nem ismerek senkit, aki Konstantin, se nem tudok írni semmit, ami bármennyire is köthető olyan emberhez, akit Konstantinnak neveztek el szülei. Azt meg mégse akarom leírni vázlatosan, hogy mit jelent a neve, meg, hogy honnan eredeztethető, akkor nem is lenne kedvem már holnap ide ülni, és megírni nektek a következő név megalkotott véleményét. Amúgy is ostobaság, hiszen, ha utána nézünk, hát látjuk, hogy a Konstantin azt jelenti;szilárd, és meg is van, miért nem nevezzük a gyerekünket Konstantinnak, mert ott van helyette a Szilárd, ami sokkal szebb név, mondjuk, ez is attól függ, melyik szögből nézzük. Azért, ha valaki ismer Konstantint, adja át neki üdvözletem.

A ma született bárányka

Hajt a kíváncsiság, hogy a szülinapodon melyik híresség, vagy hírhedt gazember született még? Úgy érzed, tudnál azonosulni azzal a figurával, ha kiderülne, hogy egy napon születtetek? Esetleg, úgy gondolod, hogy hatást is gyakorolna egy-egy napodra? Voila.

 

május 21

Charles Aznavour

ZZZ010582-PP

A II.Világháború után, a franciák ugyanolyan szegénységben éltek, mint a többi nép Európában. Mindenhol énekkel, tánccal próbáltak enyhíteni saját szenvedésein, és persze, hol, melyik népcsoport, milyen zenei múlttal, a franciák a maguk sanzonjukkal enyhítették bánatukat. És persze, finom vörösborral, és sok szerelemmel. Nemrég olvastam egy regényt, amely a két Világháború között játszódik Párizsban, és ott a gyerekek az iskolába, az uzsi mellé simán vittek két deci bort. Ugye, mennyire más kultúra? De vissza a sanzonok világába, ugyanis ebből a miliőből emelkedett ki egy vézna kisfiú, a francia nép megújulásának egyik zászlós hajóskapitánya, Charles Aznavour. Az 50-es években, mikor már csak az emberek lelkében volt jelen a háború szörnyűsége, a franciák elkezdték a maguk kultúrájával meghódítani a Világot. Persze, nem csak a zenei piacon, a filmek, természetesen, a festészet, és úgy általában, a művészet kényes piacán. A Francia újhullámosok lázadói, az addigi kötött filmezést porrá zúzva alkották meg filmjeiket úgy, ahogy ma készül egy amatőr filmes szárnypróbálgatása, csak hihetetlen stílussal, és érzékiséggel nyúltak egy-egy témához. És persze, az is kellett, hogy egy generáció, pont azokban az években “őrüljön meg”, és lázadjon fel minden ellen, amiben határfalak vannak. Ezek a filmesek(főleg Godard, és Truffaut), szívesen vonták be munkáikba azokat az énekeseket, akik szintén akkor reformálták meg a zenei világot sanzonjaikkal. Így lehetett Charles Aznavour a Francia újhullám, a sanzon zenei ágazat, és később, mindenféle Világszervezet egyik zászlóvivője. Még ma is aktív, a Unesco egyik utazó nagykövete, 91 éves, Isten éltesse. Mi pedig hallgassunk meg tőle egy dalt:

 

Zwack Péter

4.0.1

Az ember, akit mindenki úgy ismer, amikor feljön a víz felszínére, “szopottgombóc” fejjel. Az ember, akinek családi szeszfőzdéjéből, a Világ minden táján fogyasztott ital lett, mely egyet jelent minden individuummal, melynek a neve már önmagában egy unicum. A szilvás változatot még én is megiszom, ám, hogy gyógyító ereje lenne…nem is tudom, nekem ez egy kicsit hamiskás. Szerintem, túl sok mindenre mondják már, hogy gyógyító ereje van. Persze, tudom, tudom, kis mennyiségben gyógyszer, nagy mennyiségben orvosság, de azért mégis. Na, majd megkérdezem, a mi kis természetgyógyászunkat, a Markó Lacit. Visszatérve, Zwack Péterre, azért ő nem kis dolgot csinált. Nem lehet könnyű átvenni egy dübörgő céget, melyet apánk futtatott fel. Az van olyan nehéz, mint felfuttatni. Elmondom, szerintem mi kell hozzá. Első sorban egy jó cég, ehhez jön egy jó cégvezető, aki alázatos, aki méltó tanító csemetéinek, aki, mondhatjuk, egy unikum. Kell hozzá egy elhivatott gyerek, nagyon szigorú nevelés, de úgy, hogy közben a szabadságában ne korlátozzák, és folyamatos kommunikáció, és beavatás az üzleti életbe. Zwack Péternek ez mind megvolt. Az apja híres szeszkészítő volt, akire csak felnézni lehet erkölcsössége miatt, nagyon szigorú nevelést kapott, és külföldön fejezhette be tanulmányait, és nem erőltették rá a cég vezetését, szépen, az árnyékból lassan, lassan előbújva vette át a cég irányítását. Zwack úr azonban nem csak a hagyományokat vitte tovább, munkásságában politikai pályán is volt, mint egy jó iránymutató a rendszerváltás után, volt nagykövet Washingtonban, és segítette a vállalkozókat is, mely végül gyümölcsöző lett, hiszen 2002-ben ő lett az év vállalkozója. 3 éve hunyt el, és bátran mondhatjuk, nagy veszteség a Világnak, de munkássága a mai napig él.

Mindennapok a játszóházban

Ez a bejegyzés azokról a gyerekekről szól, akik csak úgy meglepnek engem, és eljönnek hozzám egy kis játékra. Általában hívatlanul, váratlanul érkeznek, és maradnak, amíg folyik a játék. Imádni való cuki pofák, és nagy vagányok játszanak ilyenkor velem, a jó öreg Balázs bácsival.

 

Régi cimborám, Liliána lepett meg ezen a szép, szerdai napon, míg anyukája találkozót szervezett meg valakivel. Évente csak néhány alkalommal találkozom Liliánával, de azok mindig emlékezetes pillanatok. Ma beöltözőset játszottunk, kicsit golfoztunk, kártyáztunk(elnyerte a zsebpénzem), baseball-oztunk azzal a kalapáccsal, ami üvegtörés hangot ad ki, egyszóval jól elvoltunk. Liliána azt üzeni, akik ezt olvassák, “a Balázs bácsi jófej és jól lehet fejbe kólintani”. Jót szórakoztunk, és még selfie-ztünk is egyet, ezzel kedveskedem nektek ma.

DSCF2785

Színes internet

Mert mindenki ismer jó sztorikat, és el is mesélik nekem, aztán én meg tovább juttatom nektek. Érdekes hely a játszóház. Azon felül, hogy minden náció képviselteti magát, nagyon érdekes emberek jönnek ott össze, akik érdekes történeteket mesélnek. Van, hogy a nagyvilágból, van, hogy a saját életükből. Most megpróbálom a személyes dolgokat objektivizálni, hogy ne legyenek benne felismerhető elemek az egyén számára, magyarul, hogy ne ismerjen se magára, se más őrá egy-egy történetben, esetleg, hogy az a valaki mesélte már ugyanezt a históriát. És megpróbálom hűen visszaadni azt a sok sztorit, amit meséltek nekem, amivel színesítették az én életem, és én megpróbálom színesíteni az internetet, és a ti életeteket.

 

Nevetve elaludni

Nemrég egy nénike mesélte a mamám falujában, hogy gyerekkorában az a hiedelem járta, hogy a nevetés segít elaludni. Gondoltam, ennek utánajárok. És valóban. Ugyanis, nevetés közben egy picit leesik a vércukorszint, amitől aztán előbb elnyom minket az álom. De, hogy ennek hatása meddig él, nem tudom, de azt tudom, hogy miért vagyok szkeptikus ezzel kapcsolatban. Én, ha jókat röhögök, jó sztorikat hallok, még utána percekig, sőt, van, hogy egy órát azok a jó poénok mászkálnak a fejemben. Még, ha fejbe kólintanak sem tudok tőlük elaludni. Csak úgy cikáznak a fejemben a gondolatok, számlálhatatlanul, mintha bárányokat számolnék. Egyébként, nekem az sem jött be. Szerintem, a jó altató a szeretkezés, vagy egy pohár bor. De valaki az olvasásra esküszik, én azonban ezt is cáfolom, mert, ha jó a könyv, még reggel is kiszáradt szemekkel vagyok képes a könyv fölött görnyedni. Azonban, úgy néz ki, a népi hiedelem is, és az internet is azt mondja, lefekvés előtt egy jó poén, egy kis csikizés, és nincs az a dög meleg, ami ébren tudna tartani.

3264069-130527161612

 

 

Tartósabb szépség

Kevesen gondolnák, de rokoni ágon még a szépségiparhoz is van közöm. drága, jó anyám manikűrrel, műköröm építéssel foglalkozik. Egyszer ő mesélte (nem nekem) valami utazás alkalmával, hogy, ha azt szeretnénk, hogy a körömlakk tovább megmaradjon a körmünkön, és nem szeretnénk, hogy letöredezzen, hogy repedezzen néhány nap után, akkor a lakkozás előtt egy vattapamacsot mártogassunk ecetbe, és kenjük be vele körmeinket, majd csak utána kenjük rá a lakkréteget. Bevallom, én nem próbáltam, de úgy néz ki, ez a nap már csak ilyen, népi hiedelmek, praktikák jutottak eszembe, melyeknek végül utána is néztem, bár, ebben a lakkozásban megbízom a hozzáértőben, de, ha nem tenném, többé nem kapnék palacsintát, azt hiszem. Egyszer érdemes kipróbálni, de inkább nőknek, és maximum bowling játékosoknak.

lakkokf1

Heti favorit

Azt tudnotok kell rólam, hogy én nagy rajongó vagyok. Nem egy dolog az, amiért én rajongani tudok, hanem mindig más. Persze, van, amiért ősidők óta, és örökkön rogyok térdre, és hajolok meg a földig, ezeket a dolgokat nem is ide gyűjtögetem, itt másról lesz szó. Ez a rovat azokért a rajongott dolgokért lesz felelős, ami az adott héten telít el engem a rajongás bűvös érzésével. Ez időszakos, általában a következő héten már nem is érdekel annyira, de a kisagyamban, a tudatalattimban helyet bérel magának, míg a fejem felett nem kezd el nőni majd a pázsit. 

 

ezen a héten én egy nagyon furcsa, de a huszadik/huszonegyedik században meghatározó alakja volt ő a művészetnek, a Világ fordulásának, és persze az én halandó és néha maradi személyemnek. Nagy szavak ezek, de valóban, erről az emberről mindenki formál véleményt, és általában ketté osztja az emberek táborát, van, aki rajongással fordul e felé a komikus felé, van, aki rá se bír nézni. Persze, sokat tett ezért ő, ha csak az életútjára, a bulvár életére gondolunk. Ez a személy Woody Allen.

images

A rovat első számában arról fogok mesélni nektek, hogy miért pont őt választottam, miért ő debütálja ezt a rovatot. Mint mondtam az előbb, nekem, hogy egy valakiért/valamiért maximum egy hétig tudjak rajongani, először is, teret kell kapnia a szabadidőmben. Nos, egészen elgyengült estémben, nem tudtam magammal mit kezdeni, és a számos dvd lemezeim előtt ültem, azon töprengve, vajon, hogyan töltsem az estém. Ismeritek azt az érzést, amikor kitalálsz valamit, majd megvétózod, valami belső erő azt mondja, mégse “ezt” válaszd, keress tovább, majd, mikor rátaláltál, ahhoz sincs kedved, és a következőnél is, meg a következőnél is ez a belső indíttatásod. Aztán a végén nem csinálsz semmit, és bosszús vagy magadra. Nekem ilyenkor általában valami nagy kedvenc filmrendezőm egyik munkáját vagyok kénytelen megnézni, mert bennük én sosem csalódom. Persze, itt is jön a dilemma, vajon, melyiküket válasszam. A tuti tipp; Woody Allen. Aztán, persze az első másodpercben, ahogy a fekete háttér előtt megjelennek az első fehérrel festett betűk, ahogy elindul valami Woody-ra abszolút jellemző swing, vagy jazz zene, én már tudom, jól választottam, és dőlök hátra karosszékemben, majd a film végén úgy állok fel, hogy imádom ezt a faszit, és persze, onnantól meghatározza szinte minden estém(nehéz lehet velem és a mániáimmal együtt élni). Argóval kifejezve magam, rácuppanok, mint a pióca. Ez volt az egyik ok, amiért őt választottam. A másik ok egy igazi főhajtás. Volt egy barátom, igaz barátom volt ő nekem, nemrég hunyt el. Mindketten óriási film őrültek lévén,  számtalan estét, éjszakát beszélgettünk át filmekről, rendezőkről, kedvencekről, színészekről, operatőrökről. Sajnos, nemrég tragikus körülmények között elhunyt, de elmondhatom, ő az egyik legnagyobb zseni, akivel valaha találkoztam. Egy kicsit, ezzel az első résszel Pingiczer Csabi barátomnak szeretnék kedveskedni, és vezekelni, feldolgozni magamban az ő halálát.

Mindig is azt mondtam, akik megkérdezték, hogyan lettem bohóc, hogy négy ember, négy bohóc karakter volt rám óriási hatással; az egyikük Federico Fellini bohóckarakterei a filmjeiben, a másikuk Groucho Marx, természetesen Roberto Benigni, és a magyar kiválóság, Alfonzó, meg persze az öreg Woody. Fellini bohóckarakterei az alapot biztosították az én “bohócházamnak”, Groucho Marx a nagy, és csipkelődő szájával, a pofátlanságával hatott rám, Benigni és Alfonzó a személyükből fakadó bohóc énnel fertőzött meg, akiket ha csak meglátok, már fülig ér a szám, és Woody a hihetetlen geg mennyiségével, valamint az intellektusával nyűgözött le, és hatott rám. Ezekből a karakterekből épül fel a Svihák Oszi. És, ha ismeritek ezeket a karaktereket, tudhatjátok, egyikük sem öltözött be bohócnak életében szinte sosem, hát ezért nem festem ki magam, ezért nem hordok 5 számmal nagyobb cipőt, és ezért nem vagyok az a bohóc, amitől általában a kisgyerekek félnek. De maradjunk Woody-nál, mert egyszerűen nem bírom abba hagyni az írást. Woody karaktere, ahogy ő felépítette önmagát, elképesztő. Eleinte csupán szövegíró volt, és vagy önmagának, vagy más stand up-osoknak írt ő gegeket, rövid jeleneteket, amivel New York éjszakai világát színesítette. Az ő humora inkább intellektuális, és önironikus. De itt van néhány példa: “Mondhatnám, hogy a szüleim nem szerettek. A kádban általában hajszárítóval és rádióval játszottam.” “Amikor születtem az orvos kijött a váróterembe, és így szólt apámhoz: Amit tudtunk, mindent megtettünk, de mégis kinyomta magát”. “Évekig nem szóltam a feleségemhez. Nem akartam félbeszakítani.”

Elképesztő zsenialitással találja meg a hangot a közönséggel, valósággal berobban a new york-i arisztokrata világ köztudatába, de ez még semmi, ez még csak New York. Gyakorlatilag egyfolytában ír, megállás nélkül dönti magából a vicces jeleneteket, majd persze – mivel a gyerekkorát a moziban töltötte -, a filmek írása felé fordul. Ekkor születik meg az a karakter, akit ma is ismerünk. Egyrészt, hat rám az ő lelkesedése, a munkához(a nemes munkához) való hozzáállása, egyrészt az, ahogy hozzányúl a filmekhez, a szöveghez, egyes témához. Teljesen egyedi, messziről felismerhető, és összetéveszthetetlen. És nem csak a vicces filmjeit említhetjük ugyanezen a skálán, hiszen a komor, a komoly filmjei is ugyanolyan erejű, és valóságos alkotások, mint a viccesek. Szinte kiszámíthatatlan, mikor, mit húz elő zsákjából. De, hogy ne csak beszéljek, a korai filmjeiből kiválasztok egyet, egy apró jelenetet(én akárhányszor látom, hülyére röhögöm magam), és a többit holnap tárom elétek:

Életem az életem után

Már a megismerkedés is egészen kalandos volt Ginával(dzs-vel), hát még ahogy felajánlotta, szívesen elmesélné nekem, valamint az én kis olvasó közönségemnek a maga tragikus, ám számára éppoly tanulságos történetét(melyben szerepet kap  a portrérajzolás is, aminek itt nézhettek utána). Ez a lány megjárta a poklot, de nemhogy felállt belőle, még úgy is vette, mint az élet velejárója, mint, ahogy mi tudomásul veszünk egy idegesítő pattanást. Én könnyes szemmel fogadtam el az ajánlatát, mellyel talán másokba önt hitet az élet nevű társasjátékot játszva. Betegsége megtanította Ginát, hogyan éljen teljes életet, és remélem, mindenki hasznát veszi, és tanul belőle valamit. Íme Gina élete. 

 

Hepa micsoda?

1.

Üdv, ez az első publikus írásom a nézeteimről, véleményemről, tapasztalataimról, vagy egyáltalán önmagamról, ezért az illemnek megfelelően és azért, hogy a későbbi írásokat jobban értsétek, szeretném bemutatkozással kezdeni. Gina vagyok (ejtve dzs-vel, igen, ennyi rigolyám nekem is van), egy jelenleg 24 éves, vidéken született és nevelkedett, majd 15 évesen ,,világnak,, indult lány. A történetem lényegében 11 évesen kezdődött. Igazi határban csavargó, vidéki, szalmabálákon ugráló és homokozóban békákat vadászó eleven gyerekek voltunk. Fogalmunk sem volt sem a facebook-ról, de még a betárcsázós internet is később fertőzött csak meg bennünket, és a tv-ben kora este vetített Fókusz is hidegen hagyott. (Amúgy is értelmetlen című műsor volt, emlékszem, szívem szerint átneveztem volna Kókusznak, az legalább értelmes szó és finom is, gondoltam akkor.) Szóval elmondhatom, hogy tiszta (magyarán nyakig sáros), valódi, és nagyon szép gyerekkort élhettem meg. Ám 11 éves koromra elfogyott a lendületem. Sokszor fáradt voltam, nehezebb volt kimenni a többiekkel játszani, és betegség érzet kerített hatalmába. Mivel ezeket leszámítva semmi kézzel fogható dolog nem utalt betegségre, gyártanom kellett némi bizonyítékot, hogy higgyenek nekem. Elég volt a fürdőszobáig mennem érte a meleg víz alá dugva a lázmérőt, majd bemutatni az eredményt, ám a szüleim sem a falvédőről másztak le… Gondolták, bedobják a kis színésznőt a vízbe (egyébként is komoly terveim voltak Hollywoddal és Leonardo diCaprióval), és kértek egy vérvételt a gyermekorvosnál. Akkora szám volt, hogy nem hátrálhattam meg, ezért összeszorított kezekkel és krokodilkönnyezve-parázva sétáltam be a rendelőbe Anyukám kíséretében, majd megtörtént aminek meg kellett történnie. Annyira izgultam, aztán annyival nagyobb megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy hamar eltelt egy vagy két nap is talán, mígnem a következő napon jött az eredmény, Anya értem jött az iskolába, és séta közben mondta, hogy teszünk egy kitérőt a boltba, mert holnap már kórházban leszek. A hármas májenzim értékeim az egekben voltak, a papírjaim alapján csúnya alkoholista is lehettem volna, márpedig 11 évesen (tudom, van kivétel a nagyvilágban, de…) nálam ez nem volt helytálló. Bekerültem a győri Petz Aladár kórházba, ahol egy ideig Hepatitis C gyanújával kezeltek. Még karantént is kaptam, meg aggódó szülőket, sajnálkozást, még több aggodalmat, könnyeket, vérvétel után vérvételt, aztán lehangoló eredményeket. Emlékszem, az utcára nézett az ablakom, alatta rajzolgattam, pályázatra is készültem. 11 éves fej, nem nagy kor, de ahhoz elég, hogy felfogja az ember: baj van. Gondolkoztam már rajta, hogy vajon akkor is ennyire tisztán tudtam, hogy lehet, már nincs is olyan sok hátra, vagy ez utólagos magyarázat az akkori vágyaimra, de az ablakon kinézve, az utca zaját hallgatva összeszedtem, mit tennék még, ha tehetnék. Készült egy bakancslistám (csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják). Innen jött a motorozás iránti szerelmem. Annyiszor hallottam a főúton elzúgó motorokat… én is akartam. Kimotorozni a világból is, minden baj elől, de leginkább ki a kórházból. Uralni egy erővel teli fém testet, és sebességet, vezetést érezni. Ha tovább élhetnék még, biztosan motoroznék, és persze megnézném, mi a helyzet a világ különböző. Ezután a Hepa C-s beletörődés után nem sokkal az orvosok hoztak egy jellemzően jó, és egy rossz hírt. Kezdem a jóval, téves volt a diagnózis, nem Hepatitisről van szó, a fekete leves pedig az, hogy fogalmuk sincs, mivel állunk szemben. Majdnem egy év telt el ebben a bizonytalanságban, mígnem az Apukám az asztalra csapott, elege lett a tétlenkedésből és a kérdőjelekből. Ezek a helyzetek sosem a gyereknek a legrosszabbak, hanem a szülőknek, akik tudják, hogy baj van, de azt nem, hogyan segíthetnének. Így kerültem fel a budapesti gyermek klinikára, ahol májbiopsziát végeztek. Itt történt, hogy a biopsziára hordágyon tolva a liftben beállt hozzánk egy pap, teljes felszerelésben, bibliával. Kirázott a hideg és eltört a mécses. Jött elköszönni! Ennyi volt. Azt hiszem felfokozott érzelmi állapotban lehettem :D. A pap kiszállt, engem pedig tovább toltak, majd szép álmokat kívántak, én pedig szépen. A mintavétel eredménye egész hamar megérkezett, ha jól emlékszem akkoriban Bécsben elemezték ki, majd Szőnyi doktor úr irodájában verset szavaltam, amit a doktor úr mosolyogva meghallgatott, és belekezdett az Ő meséjébe, csakhogy ez a mondóka a szüleimnek szólt. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy Wilson kóros vagyok. Ez egy réz anyagcsere betegség (lebutítottan fogalmazva, de szerintem egy átlagos embernek máshogy nem hogy latin, egyenesen kínai lenne). 12 éves koromra elkezdtek kezelni Wilsonra, gyógyszert kaptam, amit minden nap 3 alkalommal kellett bevennem. Úgy kezdtem neki a folytatásnak, mint egy időmilliomos. Kedves Nav, aki akkor még Apeh néven voltál a szeretet tárgya, kérlek most jobban figyelj a nagy halakra. A kórházi szobám ablaka alatt megálmodtam, most pedig eljött az ideje, hogy cselekedetté formáljam az akaratom dinamikáját, azaz, hogy elkezdjek motorozni. Már csak motor, némi felszerelés meg persze jogsi kell hozzá, de sebaj, még vagy másfél év mire egyáltalán kresz könyvet vehetek a kezembe, plusz mire iskolapadba is ülhetek a legközelebbi autós suliban. Addigra összeszedek annyi anyagit, amennyire szükségem lesz. Hogy miből? 12 évesen ez jó kérdés. Szerencsére már az oviban is rajzoltam, gondoltam majd eladogatom a rajzaimat. Akkoriban nyilván nem a tehetségemért, hanem a cuki pofimért fizettek a Család ismerősei pár száz forintokat, de ez kitartóan és minden egyes rajzzal fejlődve, később a koleszban félrerakott zsebpénzemmel kiegészítve elégnek bizonyult ahhoz, hogy megvegyem apránként a felszerelést, végül a romet kadettemet és a kölcsön bukót leváltsam életem első, saját vételű 125-ös MZ ETZ-jére! 16 évesen boldog motoros voltam! vagyis majdnem… pár egészségügyi dolgot leszámítva, de úgy megtáltosodtak az ujjaim alatt a karakterek, hogy azt hiszem a folytatás a következő blogbejegyzés privilégiuma lesz. :)

1 35 36 37 38 39 40