Életem az életem után

Már a megismerkedés is egészen kalandos volt Ginával(dzs-vel), hát még ahogy felajánlotta, szívesen elmesélné nekem, valamint az én kis olvasó közönségemnek a maga tragikus, ám számára éppoly tanulságos történetét(melyben szerepet kap  a portrérajzolás is, aminek itt nézhettek utána). Ez a lány megjárta a poklot, de nemhogy felállt belőle, még úgy is vette, mint az élet velejárója, mint, ahogy mi tudomásul veszünk egy idegesítő pattanást. Én könnyes szemmel fogadtam el az ajánlatát, mellyel talán másokba önt hitet az élet nevű társasjátékot játszva. Betegsége megtanította Ginát, hogyan éljen teljes életet, és remélem, mindenki hasznát veszi, és tanul belőle valamit. Íme Gina élete. 

 

Hepa micsoda?

1.

Üdv, ez az első publikus írásom a nézeteimről, véleményemről, tapasztalataimról, vagy egyáltalán önmagamról, ezért az illemnek megfelelően és azért, hogy a későbbi írásokat jobban értsétek, szeretném bemutatkozással kezdeni. Gina vagyok (ejtve dzs-vel, igen, ennyi rigolyám nekem is van), egy jelenleg 24 éves, vidéken született és nevelkedett, majd 15 évesen ,,világnak,, indult lány. A történetem lényegében 11 évesen kezdődött. Igazi határban csavargó, vidéki, szalmabálákon ugráló és homokozóban békákat vadászó eleven gyerekek voltunk. Fogalmunk sem volt sem a facebook-ról, de még a betárcsázós internet is később fertőzött csak meg bennünket, és a tv-ben kora este vetített Fókusz is hidegen hagyott. (Amúgy is értelmetlen című műsor volt, emlékszem, szívem szerint átneveztem volna Kókusznak, az legalább értelmes szó és finom is, gondoltam akkor.) Szóval elmondhatom, hogy tiszta (magyarán nyakig sáros), valódi, és nagyon szép gyerekkort élhettem meg. Ám 11 éves koromra elfogyott a lendületem. Sokszor fáradt voltam, nehezebb volt kimenni a többiekkel játszani, és betegség érzet kerített hatalmába. Mivel ezeket leszámítva semmi kézzel fogható dolog nem utalt betegségre, gyártanom kellett némi bizonyítékot, hogy higgyenek nekem. Elég volt a fürdőszobáig mennem érte a meleg víz alá dugva a lázmérőt, majd bemutatni az eredményt, ám a szüleim sem a falvédőről másztak le… Gondolták, bedobják a kis színésznőt a vízbe (egyébként is komoly terveim voltak Hollywoddal és Leonardo diCaprióval), és kértek egy vérvételt a gyermekorvosnál. Akkora szám volt, hogy nem hátrálhattam meg, ezért összeszorított kezekkel és krokodilkönnyezve-parázva sétáltam be a rendelőbe Anyukám kíséretében, majd megtörtént aminek meg kellett történnie. Annyira izgultam, aztán annyival nagyobb megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy hamar eltelt egy vagy két nap is talán, mígnem a következő napon jött az eredmény, Anya értem jött az iskolába, és séta közben mondta, hogy teszünk egy kitérőt a boltba, mert holnap már kórházban leszek. A hármas májenzim értékeim az egekben voltak, a papírjaim alapján csúnya alkoholista is lehettem volna, márpedig 11 évesen (tudom, van kivétel a nagyvilágban, de…) nálam ez nem volt helytálló. Bekerültem a győri Petz Aladár kórházba, ahol egy ideig Hepatitis C gyanújával kezeltek. Még karantént is kaptam, meg aggódó szülőket, sajnálkozást, még több aggodalmat, könnyeket, vérvétel után vérvételt, aztán lehangoló eredményeket. Emlékszem, az utcára nézett az ablakom, alatta rajzolgattam, pályázatra is készültem. 11 éves fej, nem nagy kor, de ahhoz elég, hogy felfogja az ember: baj van. Gondolkoztam már rajta, hogy vajon akkor is ennyire tisztán tudtam, hogy lehet, már nincs is olyan sok hátra, vagy ez utólagos magyarázat az akkori vágyaimra, de az ablakon kinézve, az utca zaját hallgatva összeszedtem, mit tennék még, ha tehetnék. Készült egy bakancslistám (csak akkor még nem tudtam, hogy így hívják). Innen jött a motorozás iránti szerelmem. Annyiszor hallottam a főúton elzúgó motorokat… én is akartam. Kimotorozni a világból is, minden baj elől, de leginkább ki a kórházból. Uralni egy erővel teli fém testet, és sebességet, vezetést érezni. Ha tovább élhetnék még, biztosan motoroznék, és persze megnézném, mi a helyzet a világ különböző. Ezután a Hepa C-s beletörődés után nem sokkal az orvosok hoztak egy jellemzően jó, és egy rossz hírt. Kezdem a jóval, téves volt a diagnózis, nem Hepatitisről van szó, a fekete leves pedig az, hogy fogalmuk sincs, mivel állunk szemben. Majdnem egy év telt el ebben a bizonytalanságban, mígnem az Apukám az asztalra csapott, elege lett a tétlenkedésből és a kérdőjelekből. Ezek a helyzetek sosem a gyereknek a legrosszabbak, hanem a szülőknek, akik tudják, hogy baj van, de azt nem, hogyan segíthetnének. Így kerültem fel a budapesti gyermek klinikára, ahol májbiopsziát végeztek. Itt történt, hogy a biopsziára hordágyon tolva a liftben beállt hozzánk egy pap, teljes felszerelésben, bibliával. Kirázott a hideg és eltört a mécses. Jött elköszönni! Ennyi volt. Azt hiszem felfokozott érzelmi állapotban lehettem :D. A pap kiszállt, engem pedig tovább toltak, majd szép álmokat kívántak, én pedig szépen. A mintavétel eredménye egész hamar megérkezett, ha jól emlékszem akkoriban Bécsben elemezték ki, majd Szőnyi doktor úr irodájában verset szavaltam, amit a doktor úr mosolyogva meghallgatott, és belekezdett az Ő meséjébe, csakhogy ez a mondóka a szüleimnek szólt. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy Wilson kóros vagyok. Ez egy réz anyagcsere betegség (lebutítottan fogalmazva, de szerintem egy átlagos embernek máshogy nem hogy latin, egyenesen kínai lenne). 12 éves koromra elkezdtek kezelni Wilsonra, gyógyszert kaptam, amit minden nap 3 alkalommal kellett bevennem. Úgy kezdtem neki a folytatásnak, mint egy időmilliomos. Kedves Nav, aki akkor még Apeh néven voltál a szeretet tárgya, kérlek most jobban figyelj a nagy halakra. A kórházi szobám ablaka alatt megálmodtam, most pedig eljött az ideje, hogy cselekedetté formáljam az akaratom dinamikáját, azaz, hogy elkezdjek motorozni. Már csak motor, némi felszerelés meg persze jogsi kell hozzá, de sebaj, még vagy másfél év mire egyáltalán kresz könyvet vehetek a kezembe, plusz mire iskolapadba is ülhetek a legközelebbi autós suliban. Addigra összeszedek annyi anyagit, amennyire szükségem lesz. Hogy miből? 12 évesen ez jó kérdés. Szerencsére már az oviban is rajzoltam, gondoltam majd eladogatom a rajzaimat. Akkoriban nyilván nem a tehetségemért, hanem a cuki pofimért fizettek a Család ismerősei pár száz forintokat, de ez kitartóan és minden egyes rajzzal fejlődve, később a koleszban félrerakott zsebpénzemmel kiegészítve elégnek bizonyult ahhoz, hogy megvegyem apránként a felszerelést, végül a romet kadettemet és a kölcsön bukót leváltsam életem első, saját vételű 125-ös MZ ETZ-jére! 16 évesen boldog motoros voltam! vagyis majdnem… pár egészségügyi dolgot leszámítva, de úgy megtáltosodtak az ujjaim alatt a karakterek, hogy azt hiszem a folytatás a következő blogbejegyzés privilégiuma lesz. :)

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.