Heti favorit

Azt tudnotok kell rólam, hogy én nagy rajongó vagyok. Nem egy dolog az, amiért én rajongani tudok, hanem mindig más. Persze, van, amiért ősidők óta, és örökkön rogyok térdre, és hajolok meg a földig, ezeket a dolgokat nem is ide gyűjtögetem, itt másról lesz szó. Ez a rovat azokért a rajongott dolgokért lesz felelős, ami az adott héten telít el engem a rajongás bűvös érzésével. Ez időszakos, általában a következő héten már nem is érdekel annyira, de a kisagyamban, a tudatalattimban helyet bérel magának, míg a fejem felett nem kezd el nőni majd a pázsit. 

 

ezen a héten én egy nagyon furcsa, de a huszadik/huszonegyedik században meghatározó alakja volt ő a művészetnek, a Világ fordulásának, és persze az én halandó és néha maradi személyemnek. Nagy szavak ezek, de valóban, erről az emberről mindenki formál véleményt, és általában ketté osztja az emberek táborát, van, aki rajongással fordul e felé a komikus felé, van, aki rá se bír nézni. Persze, sokat tett ezért ő, ha csak az életútjára, a bulvár életére gondolunk. Ez a személy Woody Allen.

images

A rovat első számában arról fogok mesélni nektek, hogy miért pont őt választottam, miért ő debütálja ezt a rovatot. Mint mondtam az előbb, nekem, hogy egy valakiért/valamiért maximum egy hétig tudjak rajongani, először is, teret kell kapnia a szabadidőmben. Nos, egészen elgyengült estémben, nem tudtam magammal mit kezdeni, és a számos dvd lemezeim előtt ültem, azon töprengve, vajon, hogyan töltsem az estém. Ismeritek azt az érzést, amikor kitalálsz valamit, majd megvétózod, valami belső erő azt mondja, mégse “ezt” válaszd, keress tovább, majd, mikor rátaláltál, ahhoz sincs kedved, és a következőnél is, meg a következőnél is ez a belső indíttatásod. Aztán a végén nem csinálsz semmit, és bosszús vagy magadra. Nekem ilyenkor általában valami nagy kedvenc filmrendezőm egyik munkáját vagyok kénytelen megnézni, mert bennük én sosem csalódom. Persze, itt is jön a dilemma, vajon, melyiküket válasszam. A tuti tipp; Woody Allen. Aztán, persze az első másodpercben, ahogy a fekete háttér előtt megjelennek az első fehérrel festett betűk, ahogy elindul valami Woody-ra abszolút jellemző swing, vagy jazz zene, én már tudom, jól választottam, és dőlök hátra karosszékemben, majd a film végén úgy állok fel, hogy imádom ezt a faszit, és persze, onnantól meghatározza szinte minden estém(nehéz lehet velem és a mániáimmal együtt élni). Argóval kifejezve magam, rácuppanok, mint a pióca. Ez volt az egyik ok, amiért őt választottam. A másik ok egy igazi főhajtás. Volt egy barátom, igaz barátom volt ő nekem, nemrég hunyt el. Mindketten óriási film őrültek lévén,  számtalan estét, éjszakát beszélgettünk át filmekről, rendezőkről, kedvencekről, színészekről, operatőrökről. Sajnos, nemrég tragikus körülmények között elhunyt, de elmondhatom, ő az egyik legnagyobb zseni, akivel valaha találkoztam. Egy kicsit, ezzel az első résszel Pingiczer Csabi barátomnak szeretnék kedveskedni, és vezekelni, feldolgozni magamban az ő halálát.

Mindig is azt mondtam, akik megkérdezték, hogyan lettem bohóc, hogy négy ember, négy bohóc karakter volt rám óriási hatással; az egyikük Federico Fellini bohóckarakterei a filmjeiben, a másikuk Groucho Marx, természetesen Roberto Benigni, és a magyar kiválóság, Alfonzó, meg persze az öreg Woody. Fellini bohóckarakterei az alapot biztosították az én “bohócházamnak”, Groucho Marx a nagy, és csipkelődő szájával, a pofátlanságával hatott rám, Benigni és Alfonzó a személyükből fakadó bohóc énnel fertőzött meg, akiket ha csak meglátok, már fülig ér a szám, és Woody a hihetetlen geg mennyiségével, valamint az intellektusával nyűgözött le, és hatott rám. Ezekből a karakterekből épül fel a Svihák Oszi. És, ha ismeritek ezeket a karaktereket, tudhatjátok, egyikük sem öltözött be bohócnak életében szinte sosem, hát ezért nem festem ki magam, ezért nem hordok 5 számmal nagyobb cipőt, és ezért nem vagyok az a bohóc, amitől általában a kisgyerekek félnek. De maradjunk Woody-nál, mert egyszerűen nem bírom abba hagyni az írást. Woody karaktere, ahogy ő felépítette önmagát, elképesztő. Eleinte csupán szövegíró volt, és vagy önmagának, vagy más stand up-osoknak írt ő gegeket, rövid jeleneteket, amivel New York éjszakai világát színesítette. Az ő humora inkább intellektuális, és önironikus. De itt van néhány példa: “Mondhatnám, hogy a szüleim nem szerettek. A kádban általában hajszárítóval és rádióval játszottam.” “Amikor születtem az orvos kijött a váróterembe, és így szólt apámhoz: Amit tudtunk, mindent megtettünk, de mégis kinyomta magát”. “Évekig nem szóltam a feleségemhez. Nem akartam félbeszakítani.”

Elképesztő zsenialitással találja meg a hangot a közönséggel, valósággal berobban a new york-i arisztokrata világ köztudatába, de ez még semmi, ez még csak New York. Gyakorlatilag egyfolytában ír, megállás nélkül dönti magából a vicces jeleneteket, majd persze – mivel a gyerekkorát a moziban töltötte -, a filmek írása felé fordul. Ekkor születik meg az a karakter, akit ma is ismerünk. Egyrészt, hat rám az ő lelkesedése, a munkához(a nemes munkához) való hozzáállása, egyrészt az, ahogy hozzányúl a filmekhez, a szöveghez, egyes témához. Teljesen egyedi, messziről felismerhető, és összetéveszthetetlen. És nem csak a vicces filmjeit említhetjük ugyanezen a skálán, hiszen a komor, a komoly filmjei is ugyanolyan erejű, és valóságos alkotások, mint a viccesek. Szinte kiszámíthatatlan, mikor, mit húz elő zsákjából. De, hogy ne csak beszéljek, a korai filmjeiből kiválasztok egyet, egy apró jelenetet(én akárhányszor látom, hülyére röhögöm magam), és a többit holnap tárom elétek:

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.