Énmagam

IMG_8170-300x187 IMG_8253-300x200

 

2010 szeptember elsején születtem, Győrben. Csodálatos nap volt, és én már rögtön a születésem pillanatában tudtam magamról mindent ami a fizikai szinteket érinti, tudtam a kezemről, a lábamról, a hasamról, a hátamról, tudtam, hogy a talpammal nyomom a földet, és tudtam, hogy a hajam is hullik, egyből láttam is a szememmel, ám nem tudtam születésem pillanatában, hogy milyen zseniális és csodálatos életérzésnek vagyok a kapujában, hogy nem csak a szememmel láthatok.
A játszóház megnyitott, az életem gyökeresen megváltozott és ki lehet jelenteni, megszületett Balázs bácsi. Ez a bohókás nagy gyerek, aki ha kell csapatvezér a gyerekek között, akinek van egy jó ötlete, ha kell álmok elhozója, mesék, képzelethalmazok vetítővászna, ha kell néző és hallgató, mert mindig van egy sztori, ha kell átölelő, szkanderozó, focizó, de ha kell lovacska vagy csúzli, aki a magasba repíti a gyerekeket, táncoslábú, bohóckodva, fejjel a falnak, mint egy nem annyira okos kos, versek kellenek a falra? Ám legyen, nyári táborban ének a Baross úton? Ám legyen, ruhástól a medencébe? Ám legyen, csak egy a lényeg; hatni egymásra! A gyerekek hassanak rám kreatívan, és én is rájuk kreatívan, játszva, progresszíven, ami a csövön kifér.
A jóból sosem elég…nem elég kapni a gyerekektől, nem elég az a kis idő, azok a szülinapi zsúrok, azok a játszós órák, kell még több kihívás. Ekkor botlottam bele a Lurkó Alapítványba. A kedves nénik között a magasságommal felhívva magamra a figyelmet járom a kórtermeket, és alázatosan, ám hatalmas szeretettel felvértezve vagyok bohóc vagy hallgatóság, bölcselkedő beszélgetőtárs, vagy társasjáték partner, meseolvasó esetleg teátrális Romhányi szavaló.
Ám még ez sem elég, a szomjam nem apad, kell még valami. Mivel gyermekkoromban elég közel került a sorsom az állami intézethez, és amúgy is már megismerkedtem korábban intézetis gyerekekkel a játszóházban, nem volt kérdés, hogy nekik is adok a szabadidőmből. Közben az életem és munkám része lett a Fonódó Szabad Művészeti Stúdió, ahol rendezvényeket szervezek fantasztikus emberek társaságában, Horváth Krisz barátommal és munkatársammal a műhelyet irányítgatjuk és én felelek a Fonódó idősebb rajongói jókedvéért is. De vissza a játszóházba. Ugyanis, idő közben munkatársam lett Svihák Zizi, alias Színes Szandi is, aki pompás kreatív foglalkozásokat tart, a bohóc énje roppant szórakoztató, az arcfestései mesések, a lufi állatai minden képzeletet felül múlóak, hogy a falfestéseiről ne is beszéljünk. Immár családi vállalkozásként szeljük a habokat, kézműves, bio vásznunkba csak úgy belekap a szél…

 

 

 

 

Egy kicsit a munkásságomról, múltamról

Az első dolog, amit a szemetek elé tárok, egy videó. Ez a videó nagyon különleges számomra, hiszen a kvintesszenciája a totális személyiségemnek, ami a játszóház óta munkál bennem. Nem profi munka, de elég jó szervezéssel sikerült egy kedd délután(a szabadnapom), kocsi nélkül(pont akkor romlott el), három ismeretlen, és fél tucat ismerős, teljesen amatőr emberrel leforgatni ezt a két perces, szerintem közérdekű közleményt. Ez egy pályázatra készült, amit a Népesedési kerekasztal írt ki, és még valami díjazása is volt, meg is nyertem a filmmel, amivel nagyjából csak én nem vagyok elégedett, de az az igazság, hogy szinte csak a család, és a közvetlen ismerősök látták, szóval, nem mérvadó a jó vélemény. Bár, sikerült vele nyerni…szóval, nem is tudom, nekem azért ennél magasabb a mércém. Mégis, ez az első, amit ide biggyesztek, hiszen valóban, elég jó szervezéssel, kevés utómunkával, és nagy szeretettel készült, és a lényeg a téma: Családban élni jó. Ezzel a témával írták ki a pályázatot, és ez akkor, 2014-ben nagyon komoly hatással volt rám, mert valóban jó családban élni! És ahogy a film címe is mutatja, meg ahogy az az asztal, körkörös, minden mindenre hat, a déditől az újszülöttig. Amúgy az egyik szereplő a saját nagyim.

 

 

 

A minap, egy szülinapi buli alkalmával egy apuka lépett elém. Fondorlatos mosolyával kezdett bele sztorijába. A sztori egy régi időről szólt, melyben ő is egy szereplő, és én magam is egy szereplő vagyok. Egy képet emlegetett, amit valaki csinált, annyira nem is figyeltem oda, túlságosan a bulira koncentráltam, már amennyire túlságosan koncentrálhat egy ember a munkájára. Azt mondja nekem ez a pasas, hogy azon a képen ő a Táp-Győrzámoly meccsen futkározott, és próbált gólt elérni, én meg egyből felfigyeltem…és már mondtam is szinkronban, …én meg voltam a játékvezető. Egyből elfogott a nosztalgia, és néhány emlékben meg is emlékeztünk a meccsről, valamint arról, hogy milyen szépek is voltak azok a régi szép idők. Ám nem tudtam én ezzel foglalkozni, mégse lehetek én a főszereplő egy gyerekbulin. Ám mikor hazaértem, egy kép fogadott az interneten, amit néhányan láthattatok is. Három ilyen kép készült, és mindegyiken ez a pasas és én vagyunk láthatóak. Futás, ácsorgás közben ott virítunk saját mezünkben, ellentétes szerepkörben. És én úgy éreztem, holmi magyarázattal tartozom nektek ezért. Mert, ti nem tudhattátok ezt rólam. Nagyon komoly 9 évig fújtam a sípot itt-ott, de leginkább a környező falvakban. Ismernek engem Ásványrárótól Bőnyig, meg Sokorópátkától Nagybajcsig, és persze Szerecsenytől Bakonyszentlászlóig is. Sokak számára ez nagyon keveset mond, és még többen legyintenek, méghogy megye 2, méghogy megye 3, ám nekünk, akik ugyanazon a szinten, minden héten odaálltunk a két csapat közé, majd úgy fújtuk meg a sípot, mintha azt mondtuk volna vele, hogy “essetek egymásnak”, mi meg ott álltunk közöttük, és sűrű izzadtsággal tartottuk a két csapat közötti feszültséget a vállunkon. De persze volt, hogy a játék úgy folyt, mint a méz a bödönből, ment a labda, szinte ki sem ment az oldalvonalon, folyamatos volt a játék, ilyenkor zsonglőrnek kellett lenni. És persze résen minden nagy színész előtt. Volt aki a szájával színészkedett, és folyamatosan beszélt. Tudta mikor kell dicsérni, elmarasztalni, tudta azt is, mikor lehet odaállni és számon kérni, tudta, mikor kell partnernek lenni, nekem meg azt kellett tudnom, hogy ő mikor milyen szerepet játszik el. Irányítani egy olyan társalgást, melyben két személyiség és zsiványság feszül egymásnak. Persze belőlük nem csak egy volt, minden csapatban legalább egy, de inkább több. Dörzsölt fickók, akik ismerik a játék minden elemét. Aztán voltak a kemény játékosok, akik csak mentek és mentek, hajtottak míg le nem fújtam, aztán, ha lefújtam kettéharaptak. És voltak a nagy  reklamálók, ők egy külön faj. Őket tudni kell magunk mellé állítani, vagy eleve elfojtani, esetleg egyáltalán nem venni róluk tudomást. Ahány féle ilyesfajta játékos, annyi féle megoldás. A kapus a legjobb, ők csak magukkal, a maguk teljesítményével vannak elfoglalva. Persze, csak addig, míg nem ítélsz ellenük, vagy valami ordító dolgot. Mert ez is előfordul. Ordas közhely, de tényleg emberek vagyunk, és néha tévedünk. Ráadásul én elég korán, 16 évesen kezdtem el, akkor még egy-egy érzelmi hullámvölgy rendesen elvett a teljesítményemből. Vannak nagyon élvezetes emlékeim, és vannak kedvenc csapataim(persze mindennemű részlehajlás nélkül). Első komoly meccsemet, azaz rögtön az első meccsemet Bácsán, egy szomszédvár rangadón lengettem(ezzel illetik a partjelzőket), fogalmam sincs milyen eredménnyel. Olyan rossz nem lehettem, mert nem ettek meg. Nagyon szerettem azt a csapatot, főleg az ifiknek vezetni. Ügyes, briliáns játékot játszottak, sokpasszos támadásokkal. Nagyon szerettem például Mezőörsre járni, ők egyáltalán nem reklamáltak, és minden bírót barátsággal fogadott Benedek bácsi. Nem szerettem viszont Nyúlra járni, ők pont ellenkezőleg, állandóan reklamáltak, viszont emellett legalább szép focit játszottak, de én egyszerűen, valami rejtélyes ok miatt, sosem tudtam olyan igazán jól fújni nekik. A tápiak pályáján is nagyon szerettem, valamint Ikrényben. Az egyiket azért szerettem mert nagyon szűk volt, a másikat azért mert hatalmas. Kajárpécen is hatalmas a pálya, nagyon szerettem befutni minden méterét(ez azért annyira nem volt igaz mindig). Ott vezettem a legkomolyabb rangadót, egy igazi szomszéd vár derbit; a Kajárpéc-Felpéc meccset, melyen 1-1 sárga lapot osztottam, 1-1 gól esett, és rengeteg helyzet, de piros lap egyáltalán nem. Olyan szépen lehoztuk mi 25-en a meccset, hogy öröm volt nézni. Utána a két falu együtt itta a kajárpéci borokat. 25 év alatt sok minden megtörtént velem nagyon sok faluban. Most már csak a jóra emlékszem, és hiszem, hogy hatalmas hatással volt az életemre. Arra, hogy egy-egy konfliktushelyzetet hogyan oldok meg a gyerekeknél. Tudom, mikor kell egy kicsit határozottabban rászólni valakire, és tudom, mikor hogyan kell vigasztalni. Ezeknek a dolgoknak komoly közük van egymáshoz. A focipályán sem mindegy egy-egy helyzetnél, milyen erősen, vagy épp milyen hosszan fújom meg a sípot, a nagy szabálytalanságnál hosszan és határozottan, hogy érezze mindenki, mi lesz az ítélet, fel tudjanak készülni egy esetleges sárga vagy piros lapra, a kicsi szabálytalanságnál röviden, kicsit, hogy fel se merüljön senkiben, hogy egyáltalán bennem felmerülhetett is a figyelmeztetés ennél a helyzetnél. Az, hogy hogyan kell levezényelni  valamit, az élmény, hogy valamit végigviszek, és nincs az, hogy, amikor már nem izgalmas én is csak hesszelek, a meccs 90 percig tart, a buli 3 órás, ha előbb kifulladok, tuti a végén történik valami, amire senki nem számít. 25 évesen, amikor a legjobban élveztem, addigra Tuba Józsi bácsi(az egyik legnagyobb tisztelője vagyok) szerencsémre eltiltott a partjelzéstől(az nem nekem való, ott elkalandoztam néha, néztem a meccset, mikor én vezetem, én vagyok a főbíró, ott ilyenre nincs lehetőség, mert a része vagy az eseményeknek, a partvonal mellett föl-alá futkározó ember igazából az első sor a nézők között, illetve a mínusz egyedik). Szóval, 25 évesen, mikor a legjobban ment, történt valami. Valami olyasmi, ami nem hozzám köthető, de a játékvezetéshez. Egy olyan elnökség lett hatalmon, aki engem a legkevésbé sem tisztelt, így én sem tisztelhettem őket, végül otthagytam őket, azzal a reménnyel, hogy majd visszatérek, ha lesz egy puccs. Lett is, csak én addigra már a ti Balázs bácsitok voltam. remélem, örültök neki, hogy végül veletek futkározom a ti bulitokban, és nem apukátokkal a vasárnapi meccsen. És azt hiszem, már egy kicsit sokan ismernek, hogy azt ne kapjam vissza a szurkolóktól. Mert arról is tudnék mesélni, csak szétfolyna a gépeteken a “tinta” a sok nyomdafestéket nem tűrő szótól, viszont a foci kultúrájában azt hírlik, hogy az a szurkoló épp ezért veszi meg a jegyet. Mi játékvezetők meg azt mondtuk – és mondják gondolom ma is -, az a kedves szurkoló valószínűleg otthon olyan nyuszi, hogy a sarokban ücsörög a maga kunkori farkincáján. De megmutatom nektek, melyik képeket is küldte át apuka, milyen voltam én 11 éve, mikor síppal a számban szaladgáltam fel és alá.

22386_722291171212676_768207548862994960_n 10622873_722291311212662_6383898922756316733_n 11150781_722291384545988_4802666056497001300_n

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.