Énmagam

IMG_8170-300x187 IMG_8253-300x200

 

Tudjátok mi az érdekes? Hogy van nekem egy játszóházam, és nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki. Van egy elméletem, mely szerint édesapám a felhők fölött figyel, és vigyáz rám, olyan, mintha néha az élet nevű társasjátékban, így viccelné meg a többieket; “odanézzetek”, majd, amikor a többiek “odanéznek”, fogja a bábut, ami mintha én lennék, és odarakja valami elé, vagy rárakja a bábut valami szerencsekártyára, majd én a “szobabútor” helyett egy játszóházat kapok. Ha hiszitek, ha nem, mintha az egész életem úgy alakult volna, hogy a végén(vagy inkább a közepén) legyen egy játszóházam. De, ha valaki tíz évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy én kibérelek egy helyet, és felfuttatom, hát, szerintem kiröhögtem volna. Mert, bár jó volt az életem, színészkedtem a Kszelnél, épp önmegvalósítottam, úgy éreztem, enyém a bolygó, írtam, filmeztem, mindenféle tevékenységet folytattam, de, hogy ez oda fut ki, hogy végül bohóc leszek…nos, bizton állíthatom, soha nem gondoltam volna. És, persze így visszatekintve, komoly bölcsességgel, és elég kevés hajjal, micsoda egy szorongó, félelmekkel teli, de botrányos fickó voltam én. Majd szép lassan, ahogy a játszóház tükröt tartott nekem, jött az életembe a szépség, az a megmagyarázhatatlan érzés, hogy hazaértem. Olyan volt, mintha az az énem, ami kívül esik a játszóházon, egyszer csak nem is az én igazi énem lenne. Mintha az a szorongó, feszengő, lesarkított elvekkel teli pasas csak az én tükörmásom lenne, és, ami a játszóházban van, az az igazi, a félelmektől, szorongásoktól mentes, tiszta lelkű ember képe. Miután belépek az ajtón, és felporszívózok, majd elnyúlok a székemen, és várom az első gyereket, mintha átalakulnék. Persze nem szuperhőssé, csak, mintha lemállana rólam az a sok szorongás(aztán most már a játszóházon kívül is). Nem örökre, csak arra a néhány órára, amit ott töltök. De, hogy micsoda szerencsés alkat vagyok én. Vagy tényleg arról lehet szó, hogy, apukám figyel, és terel? Nagyon sok elméletet végig futtattam már a rendszeremen, és nincs is konkrét magyarázat, viszont, marad a hit, a hit apámban, a hit magamban, a hit a munkámban, és a hit a gyerekekben. Mert, ha mosolygós gyereket látok, nekem is görbül a szám, ha szorongó gyerekkel találkozom, mintha magam akarnám megmenteni a saját gyermeki énem, máris leülök hozzá, és megvárom, míg a bizalom átjárja, és felém fordul az első szavával. Egy biztos, kedves barátom, és most nehogy azt hidd rólam, hogy előbújt belőlem a politikus, hiszen, itt mélyebb dolgokról van szó, és persze, nem is olyan fontos, hogy hazudnom kéne. Az, hogy én milyen ember lettem, hogy milyen felnőtt, épp annyira köszönhető neked, mint magamnak. Az, hogy ilyen kifelé forduló munkám van, sokat segített az énemnek, és sokat segít még most is. Csak most már muszáj volt egy lépcsőt fellépnem, és megalkotni ezt a honlapot, elkezdeni önállóan programokat szervezni, mert amit meg szeretnék valósítani, ahhoz ez kell. Nem nagy dolgok ám, és ezek mind köthetőek az eddigi életemhez. Csak épp ráébredtem, micsoda begyöpösödött lennék, ha továbbra is azt várnám, hogy jöjjön egy kiadó, és azt mondja(amit anno a KIKA főigazgatója mondott); “hallottunk magáról”. Majd fogja, kiadja a fiókban tárolt könyvem, és persze egyből előfizet még egyre, nem, ezért nekem kell tenni, de nem a hagyományos, megszokott módon. Mert mi különbség van, ha az ember megalkot egy ilyen honlapot, vagy ír egy regényt. Mindegyikbe csak magát viszi bele, legyen az a könyv bármennyi szereplős is, nem? És itt tudok alkotni, tudok “játszani”, mert az élet játék. Most épp azt játszom, hogy honlapot szerkesztek, előtte meg épp azt játszottam, hogy novellákat írok. Azelőtt meg, hogy filmrendező vagyok, még azelőtt, hogy színész, és ezek közben játszottam focibírósat is, meg egy csomó minden mást. Most, megpróbálom, kicsit pironkodva, és, hogy ne vádolhassanak az emberek nárcizmussal, ezt az egészet összefogni, és persze alkotni tovább. Bár, nem gondoltam ezt előre, legyen, hát ez az oldala ennek a honlapnak az az oldal, ami egy kicsit rólam szól: Bors Balázsról. Nem a Balázs bácsiról, nem a Svihák Oszkárról, nem a bogaramról, ahogy a nagyim hív, hanem rólam. Mind a harmincegynehány évemről, amit itt, a Föld nevű bolygón, azon belül is, imádott városomban, Győrben éltem, és tevékenykedtem.

 

Az első, amit a szemetek elé tárok, egy videó. Ez a videó nagyon különleges számomra, hiszen a kvintesszenciája a totális személyiségemnek, ami a játszóház óta munkál bennem. Nem profi munka, de elég jó szervezéssel sikerült egy kedd délután(a szabadnapom), kocsi nélkül(pont akkor romlott el), három ismeretlen, és fél tucat ismerős, teljesen amatőr emberrel leforgatni ezt a két perces, szerintem közérdekű közleményt. Ez egy pályázatra készült, amit a Népesedési kerekasztal írt ki, és még valami díjazása is volt, meg is nyertem a filmmel, amivel nagyjából csak én nem vagyok elégedett, de az az igazság, hogy szinte csak a család, és a közvetlen ismerősök látták, szóval, nem mérvadó a jó vélemény. Bár, sikerült vele nyerni…szóval, nem is tudom, nekem azért ennél magasabb a mércém. Mégis, ez az első, amit ide biggyesztek, hiszen valóban, elég jó szervezéssel, kevés utómunkával, és nagy szeretettel készült, és a lényeg a téma: Családban élni jó. Ezzel a témával írták ki a pályázatot, és ez akkor, 2014-ben nagyon komoly hatással volt rám, mert valóban jó családban élni! És ahogy a film címe is mutatja, meg ahogy az az asztal, körkörös, minden mindenre hat, a déditől az újszülöttig. Amúgy az egyik szereplő a saját nagyim.

 

 

 

A minap, egy szülinapi buli alkalmával egy apuka lépett elém. Fondorlatos mosolyával kezdett bele sztorijába. A sztori egy régi időről szólt, melyben ő is egy szereplő, és én magam is egy szereplő vagyok. Egy képet emlegetett, amit valaki csinált, annyira nem is figyeltem oda, túlságosan a bulira koncentráltam, már amennyire túlságosan koncentrálhat egy ember a munkájára. Azt mondja nekem ez a pasas, hogy azon a képen ő a Táp-Győrzámoly meccsen futkározott, és próbált gólt elérni, én meg egyből felfigyeltem…és már mondtam is szinkronban, …én meg voltam a játékvezető. Egyből elfogott a nosztalgia, és néhány emlékben meg is emlékeztünk a meccsről, valamint arról, hogy milyen szépek is voltak azok a régi szép idők. Ám nem tudtam én ezzel foglalkozni, mégse lehetek én a főszereplő egy gyerekbulin. Ám mikor hazaértem, egy kép fogadott az interneten, amit néhányan láthattatok is. Három ilyen kép készült, és mindegyiken ez a pasas és én vagyunk láthatóak. Futás, ácsorgás közben ott virítunk saját mezünkben, ellentétes szerepkörben. És én úgy éreztem, holmi magyarázattal tartozom nektek ezért. Mert, ti nem tudhattátok ezt rólam. Nagyon komoly 9 évig fújtam a sípot itt-ott, de leginkább a környező falvakban. Ismernek engem Ásványrárótól Bőnyig, meg Sokorópátkától Nagybajcsig, és persze Szerecsenytől Bakonyszentlászlóig is. Sokak számára ez nagyon keveset mond, és még többen legyintenek, méghogy megye 2, méghogy megye 3, ám nekünk, akik ugyanazon a szinten, minden héten odaálltunk a két csapat közé, majd úgy fújtuk meg a sípot, mintha azt mondtuk volna vele, hogy “essetek egymásnak”, mi meg ott álltunk közöttük, és sűrű izzadtsággal tartottuk a két csapat közötti feszültséget a vállunkon. De persze volt, hogy a játék úgy folyt, mint a méz a bödönből, ment a labda, szinte ki sem ment az oldalvonalon, folyamatos volt a játék, ilyenkor zsonglőrnek kellett lenni. És persze résen minden nagy színész előtt. Volt aki a szájával színészkedett, és folyamatosan beszélt. Tudta mikor kell dicsérni, elmarasztalni, tudta azt is, mikor lehet odaállni és számon kérni, tudta, mikor kell partnernek lenni, nekem meg azt kellett tudnom, hogy ő mikor milyen szerepet játszik el. Irányítani egy olyan társalgást, melyben két személyiség és zsiványság feszül egymásnak. Persze belőlük nem csak egy volt, minden csapatban legalább egy, de inkább több. Dörzsölt fickók, akik ismerik a játék minden elemét. Aztán voltak a kemény játékosok, akik csak mentek és mentek, hajtottak míg le nem fújtam, aztán, ha lefújtam kettéharaptak. És voltak a nagy  reklamálók, ők egy külön faj. Őket tudni kell magunk mellé állítani, vagy eleve elfojtani, esetleg egyáltalán nem venni róluk tudomást. Ahány féle ilyesfajta játékos, annyi féle megoldás. A kapus a legjobb, ők csak magukkal, a maguk teljesítményével vannak elfoglalva. Persze, csak addig, míg nem ítélsz ellenük, vagy valami ordító dolgot. Mert ez is előfordul. Ordas közhely, de tényleg emberek vagyunk, és néha tévedünk. Ráadásul én elég korán, 16 évesen kezdtem el, akkor még egy-egy érzelmi hullámvölgy rendesen elvett a teljesítményemből. Vannak nagyon élvezetes emlékeim, és vannak kedvenc csapataim(persze mindennemű részlehajlás nélkül). Első komoly meccsemet, azaz rögtön az első meccsemet Bácsán, egy szomszédvár rangadón lengettem(ezzel illetik a partjelzőket), fogalmam sincs milyen eredménnyel. Olyan rossz nem lehettem, mert nem ettek meg. Nagyon szerettem azt a csapatot, főleg az ifiknek vezetni. Ügyes, briliáns játékot játszottak, sokpasszos támadásokkal. Nagyon szerettem például Mezőörsre járni, ők egyáltalán nem reklamáltak, és minden bírót barátsággal fogadott Benedek bácsi. Nem szerettem viszont Nyúlra járni, ők pont ellenkezőleg, állandóan reklamáltak, viszont emellett legalább szép focit játszottak, de én egyszerűen, valami rejtélyes ok miatt, sosem tudtam olyan igazán jól fújni nekik. A tápiak pályáján is nagyon szerettem, valamint Ikrényben. Az egyiket azért szerettem mert nagyon szűk volt, a másikat azért mert hatalmas. Kajárpécen is hatalmas a pálya, nagyon szerettem befutni minden méterét(ez azért annyira nem volt igaz mindig). Ott vezettem a legkomolyabb rangadót, egy igazi szomszéd vár derbit; a Kajárpéc-Felpéc meccset, melyen 1-1 sárga lapot osztottam, 1-1 gól esett, és rengeteg helyzet, de piros lap egyáltalán nem. Olyan szépen lehoztuk mi 25-en a meccset, hogy öröm volt nézni. Utána a két falu együtt itta a kajárpéci borokat. 25 év alatt sok minden megtörtént velem nagyon sok faluban. Most már csak a jóra emlékszem, és hiszem, hogy hatalmas hatással volt az életemre. Arra, hogy egy-egy konfliktushelyzetet hogyan oldok meg a gyerekeknél. Tudom, mikor kell egy kicsit határozottabban rászólni valakire, és tudom, mikor hogyan kell vigasztalni. Ezeknek a dolgoknak komoly közük van egymáshoz. A focipályán sem mindegy egy-egy helyzetnél, milyen erősen, vagy épp milyen hosszan fújom meg a sípot, a nagy szabálytalanságnál hosszan és határozottan, hogy érezze mindenki, mi lesz az ítélet, fel tudjanak készülni egy esetleges sárga vagy piros lapra, a kicsi szabálytalanságnál röviden, kicsit, hogy fel se merüljön senkiben, hogy egyáltalán bennem felmerülhetett is a figyelmeztetés ennél a helyzetnél. Az, hogy hogyan kell levezényelni  valamit, az élmény, hogy valamit végigviszek, és nincs az, hogy, amikor már nem izgalmas én is csak hesszelek, a meccs 90 percig tart, a buli 3 órás, ha előbb kifulladok, tuti a végén történik valami, amire senki nem számít. 25 évesen, amikor a legjobban élveztem, addigra Tuba Józsi bácsi(az egyik legnagyobb tisztelője vagyok) szerencsémre eltiltott a partjelzéstől(az nem nekem való, ott elkalandoztam néha, néztem a meccset, mikor én vezetem, én vagyok a főbíró, ott ilyenre nincs lehetőség, mert a része vagy az eseményeknek, a partvonal mellett föl-alá futkározó ember igazából az első sor a nézők között, illetve a mínusz egyedik). Szóval, 25 évesen, mikor a legjobban ment, történt valami. Valami olyasmi, ami nem hozzám köthető, de a játékvezetéshez. Egy olyan elnökség lett hatalmon, aki engem a legkevésbé sem tisztelt, így én sem tisztelhettem őket, végül otthagytam őket, azzal a reménnyel, hogy majd visszatérek, ha lesz egy puccs. Lett is, csak én addigra már a ti Balázs bácsitok voltam. remélem, örültök neki, hogy végül veletek futkározom a ti bulitokban, és nem apukátokkal a vasárnapi meccsen. És azt hiszem, már egy kicsit sokan ismernek, hogy azt ne kapjam vissza a szurkolóktól. Mert arról is tudnék mesélni, csak szétfolyna a gépeteken a “tinta” a sok nyomdafestéket nem tűrő szótól, viszont a foci kultúrájában azt hírlik, hogy az a szurkoló épp ezért veszi meg a jegyet. Mi játékvezetők meg azt mondtuk – és mondják gondolom ma is -, az a kedves szurkoló valószínűleg otthon olyan nyuszi, hogy a sarokban ücsörög a maga kunkori farkincáján. De megmutatom nektek, melyik képeket is küldte át apuka, milyen voltam én 11 éve, mikor síppal a számban szaladgáltam fel és alá.

22386_722291171212676_768207548862994960_n 10622873_722291311212662_6383898922756316733_n 11150781_722291384545988_4802666056497001300_n

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.