élmény-adomány

Kedves Emberek. Tudom, nem nagy betűvel kell írni, de, aki ide kattint erre a fülre, ő immár olyan Ember, akinek nagy kezdőbetűvel kell írni a titulusát. Mert, onnantól nem csak hordja azt a bőrdarabot, melyet a húshoz inak kötnek, és a vér csörgedezik a rétegek között, hanem van elképzelése, hogy valamit szeretne is kezdeni vele. Valamit tenni olyan emberekért, akiknek kicsit sanyarúbb sors jutott. És te, kedves Ember, aki válaszút elé álltál, hogy most mit is tegyél, megmutatom a helyes utat, vezetlek, és fogom a kezed, ugyanis én eldöntöttem, ezen honlap ezen fülecskéje arra lesz hivatva, hogy pénzbeli adományok helyett valami mással kedveskedjünk az erre szorulóknak. Valami morális, valami kis töltet, ami pluszt ad az élet nevű társasjáték véghezviteléhez. 

2.rész

Lurkó Alapítvány

1688392_704851886212372_829264064_n

Hetedszer törlöm ki az első mondatot, mert annyira nehéz erről az egészről objektíven írni…az ember írná az élményeit, hiszen tele vagyok én is olyan dolgokkal, amik építették a személyiségem azáltal, hogy a kórházba járok immár egy éve a Lurkó Alapítvánnyal, hogy segítsek önkéntesen és kicsit önkényesen azokon a gyerekeken, akik benn fekszenek valamiért a Győri Gyerekosztályokon. De én nem élményt gyűjteni járok oda, épp ezért is nehéz erről beszélni, mert legszívesebben, az ösztöneimtől vezérelve, hatalmas lendülettel és lelkesedéssel kezdenék bele egy ilyen bejegyzésbe, de nem lehet. A társadalmi normák, és a sok emlék, amik nem egyszer valóban nehézzé tették a lét elviselését, ám imára indították el a gondolataimat, meggátolják, hogy elsöprő lendületbe jöjjek, inkább leülök, kicsit öregurasan, a lelkem csomagolom csak ki, a beszédmódomat olyasmivé alakítom, amit legtöbbször a tűz köré képzelünk el egy hosszú, forró nyári estén, hiszen ez a mód az, amit a legjobban át tudok élni, ha a kedves Lurkós nénikre gondolok, akik bevettek magukhoz engem is, aki a kórházban csak Oszi névre hallgatok.

Hogy miért bújok ki pont ezen a helyen a jól megszokott, és sokak által kedvelt Balázs bácsi névből? Nos, szerintem tudjátok, hogy bohócként mégse lehetek Balázs bácsi bohóc, bár szerintem a gyerekeknek így is megfelelnék. Eszem ágában sincs kimázolni magam, sem bohóc orrot ölteni, mert tapasztalataim, és a sok sok beszélgetés által, tudom, hogy viszonylag sokan tartanak a bohócoktól, hogy sokan nem szimpatizálnak velünk. A gyerekek egy része is tart a bohócoktól, ahogy a Mikulástól is, mert olyan hatalmas, és fura látvány a csöppségeknek. A bohóc pedig ki van kenve, elnagyoltak a mozdulataik, és annyira szokatlan dolgokat tesz, ami bizony sok kisgyereket inkább megijeszt. Nos, én sok mindent szeretnék, de gyerekeket ijesztgetni, azt nem. Egyébként is, szerintem egy bohóc nem csak a külső jegyektől bohóc, bár aki ezt a munkát választja, akaratlanul is át fog alakulni az életstílusa is, ez garantálható. Egy idő után nagyon fogja szeretni a bő gatyákat, a színes ingeket, a nyakkendőt, esetleg a tróglit, a kalapot, parókát. Nem iszonnyal viszonyul ahhoz, ha nevetség tárgya lesz, mert rájön, hogy amikor orra bukik, épp a járást figurázza ki, amikor beleakad a faágba, akkor meg saját magát, nem fél magán nevetni, de másokon nevetni sem, csak akkor gyorsan kell tudni futni. Érdekes dologra jöttem rá egy gyerek által, akivel pont a minap találkoztam benn a kórházban. Egy kamasz gyerekkel beszélgettünk, ő nagyon nem szereti a bohócokat…na nem ezért került kórházba, ám viszketést váltanak ki a közelében lévő bohócok. Nagyjából 15 perc után derült ki a számára, hogy én is ebben a munkakörben ülök az ágya mellett…majd nagyjából kiegyeztünk, érvek érvekre hatottak, hogy az tuti, hogy aki bohócnak megy, az nem tudta megélni egyáltalán a gyerekkorát, és azért ezt meg lehet neki bocsájtani, és persze, igen, velem is ez történt, de ebben a történetben most nem én vagyok a lényeg, hanem egy olyan szervezet, akinek ez a kissé nagyképű bohóc, a Svihák Oszkár is a tagja, amivel bizony nagyon meg kellett küzdenie, hiszen ő magányos farkas, nem tud nagyon másokkal egy “karámban” létezni, dolgozni, de úgy látszik, van az a cél és szervezet, akinek kedvéért még Oszkár is beáll a sorba, és megállja, vagy legalábbis meg próbálja állni, hogy egyénieskedjen…

Lurkó Alapítvány. Szerintem, Győrben nem nagyon van olyan ember, aki ne ismerné ezt a fogalmat. Nem is csoda, hiszen nagyon sok munka van abban, hogy mindenkinek legyen egy véleménye erről, még akkor is, ha úgy általában a kórházról, az egészségügyről, esetleg a nővérekről, orvosokról nem is alkot jó véleményt, a Lurkósokról, az ő elhivatott és szeretetteljes munkájukról én még rosszat nem hallottam soha. Betti, az Alapítvány megálmodója és megalkotója a mai napig fáradhatatlanul dolgozik azért, hogy ne legyen a kórházban olyan gyerek, akinek ne jusson egy jó szó, egy mosoly, egy ölelés, egy puszi a buksira, egy bölcs és ráérő hallgatóság, egy segítség, ha kell valami, egy mese az esti elalváshoz, egy közös játék a játszószobában, egy kávészünet apának és anyának, hogy ki tudjon nyújtózni.

Ha írnom kéne róla, nem is, ha csak fel kéne sorolnom, hogy Betti és az összes Lurkós néni, bácsi mi mindent csinált már a kórházban, a kórházért, a gyerekekkel, a gyerekekért, hetekig kellene gyűjtenem az anyagot, napokig tartana felsorolni mindent, de így vagyok azzal is, hogy kik is vannak a Lurkó csapatban. Sajnos, mindenre nincs idő, hely, sőt, talán a kozmoszban sincs elég tér, hogy kitöltsük azzal a rengeteg dologgal, amit megtettek ezek az asszonyok, lányok, urak olyan emberekért, akiket személyesen nem is ismernek, de szemezgessünk kicsit.

15193696_1149896078439295_1060241347997382960_n

Ma már el sem tudjuk képzelni a kórházat a nélkül az embléma nélkül, amit fehér pólókon látni, kedves nénik hordanak, és szinte bárhol felfedezhetőek az épületen belül. Találkoztam én már Lurkóssal a véradó irodában, a sürgősségin, amint pakolta a kockákat, a gyerekkönyveket, tudok róla, hogy mennek fel a pszichiátriára a hatodik emeletre, hogy a Zrínyi utcai kórházban van rengeteg dolog elpakolva, amit idénybeli tevékenységeikhez túrnak fel, például, amikor a cukorbeteg kisgyerekeknek csinálnak külön programot, nyári tábort, vagy a túlterhelt orvosok gyerekeinek kell nyári program, de persze legtöbbször a Gyerekosztályon, a Gyereksebészeten és az Ambulancián találkozunk velük. Szinte mindig van ezen a három osztályon olyan ember, aki a Lurkó matricáját hordja a pólóján, és éppen ceruzát farag a gondolataiba merülve, vagy előkészíti a terepet a kreatív foglalkozáshoz, vagy épp társasjátékot játszik, számolja a puzzle darabokat, mossa le a mások által felajánlott játékokat, segít megkeresni a tüdőosztályt, társaság, ha sokat kell várni a szűrővizsgálatoknál, eltévedt, pánikoló betegeket irányít útba, sőt el is kíséri őket, mert könnyű eltévedni a kórházban, velem is történt hasonló eset és talán a saját példa még jobb eszköz, hogy az ember ráébredjen, mennyire fontosak is vagyunk mi Lurkósok közösen.

Egy kislányt képzeljünk el fejsérüléssel. Ugye, ez az a sérülés, ami után kötelező mindenféle vizsgálatot végre hajtani, ezért napokig is eltarthat, mire mindent meg tudnak nézni, nincs-e nagy baj; a látás,az agyi működések, stb. A kislánnyal ott volt az anyukája, és épp én mentem be hozzájuk, hogy kicsit eltereljem a gondolataikat, hogy megpróbáljak mosolyt varázsolni az arcokra. Sikerült is, ám épp időben érkezett a nővér, akinek a kislány szemébe kellett cseppenteni, természetesen a 3-4 éves kislány nagyon nem szerette volna, ellenállt minden erejével. Én az anyukát nyugtattam, aki a sírástól roppant majdnem össze. A nővérek leküldték a kislányt a szemészetre, mondtam, hogy mindenképp vele megyek, megmutatom, merre van, pedig nekem sem volt fogalmam róla, de tudtam, hogy az út során alkalmam nyílik elfújni azt a ködös, rossz élményt, amit az előbb élt át a kislány. Belebújt az anyukájába, nem tudtuk beleültetni a tolókocsiba, ugye ő még csak nem is nagyon mozoghatott volna, ezért kellett a tolókocsi. Kitaláltam hát, hogy az osztályról kiérve(persze jól rádolgoztam, hogy úgy tűnjön, épp megmentem őket a veszélyes karmok elől…a drámai hatás mindig is a kedvenc szórakozásom volt, ám itt ez több volt, mint szórakozás), üljön bele az anyuka a tolókocsiba, az ő ölébe bújjon a kislány, és én fogom őket tolni. Persze ők nem is sejthették, hogy én nem tudom az utat…itt jött hát egy kis improvizálás, bohóckodás, ha úgy jobban tetszik. Mivel tudom, hogy mások mennyire szeretik nézni az esetlenkedésemet, erre is rájátszottam rendesen. Minden embertől megkérdeztem, merre lehet a szemészet, persze bohócból és gyomorból jött a kérdés…az idő fogyott, mert még időpontunk is volt, így bele kellett húznunk. Az anyuka biztonságos ölelésében bízva, kicsit ralliztunk a tolókocsival, majd, mint aki teljesen eltévedt, hirtelen irányt váltottunk, és megindultunk tolatva, közben dőlt belőlem a vicceskedés. Ahogy a kislány nevetni kezdett, egy lapáttal rádobtam, és már nínóztunk is, vigyázva azért a mások és a saját testi épségünkre. Mire odaértünk a szemészhez, a kislány mosolygott. Egy kis várakozás, vicces versekkel és egy kis bűvészkedéssel átitatva, és már jöhetett is az orvos, aki mit sem sejtett arról, hogy bő negyed órája ez a kislány olyan zárkózott volt, hogy senki nem tudott hozzá férkőzni…hát, ennek az orvosnak sikerült, egy perc alatt megvizsgálta a nevetgélő kislányt, és indulhatott a rodeó vissza az osztályra.

De ez csupán egy példa. Ott van Kati néni, aki minden nap hatalmas csatákat vív a pszichiátriai betegekkel, akiket dohányozni visz le, akikkel kézműves foglalkozásokat tart, akiknek Kati néni a mindennapi jó szó, egy bölcs irányítótorony, ami a ténylegesen eltévelyedett kamaszoknak, felnőtteknek egy igazodási pont. Vagy például Piroska néni, akivel egy olyan dolog történt, amit én is elakadt lélegzettel néztem végig. Történt ugyanis, hogy bementem egy kórterembe, ahol egy olyan fiú feküdt, aki 3 napja semmit nem ehetett, persze nagyon szenvedett ettől. Csak vizet ihatott, el tudjuk képzelni, milyen kín ez. Én már órák óta benn voltam nála, tereltem a gondolatait, ami nem könnyű ebben a helyzetben, a szomszéd ágyon feküdt egy félvér kisbaba, a bélrendszere ki volt vezetve oldalra, anyukája magyar, apukája afrikai, már nem emlékszem, hogy melyik országból jött hozzánk családot alapítani. Tört magyarsággal, némi angollal beszélgettünk pár szót, de a kisbabán én nem tudtam hogyan segíteni, a koplaló fiú pedig nagyon szenvedett, vele társasoztam órákig, amikor is megjött Piroska néni a maga 150 centijével, 45 kilójával, hatalmas szemüvegével, cinkos, de kissé cinikus mosolyával. Belépett a kórterembe, pedig nem nagyon szokott olyan lenni, hogy egy helyen két Lurkós is benn van, úgy látszik, ahogy engem sem, hát őt sem hatja meg néhány szabály – gondoltam, és rögtön szimpatikus lett nekem. Odament a kisbabához, és nézett az anyukára, apukára. Apuka felé fordult, és magyarul megkérdezte, honnan jött. Én válaszoltam apuka helyett, mert hirtelen nem értette a magyar zsargont. Kérdezte Piroska néni, hogy milyen nyelven beszélnek a hazájában, a férfi válaszolt; franciául. Erre Piroska néni hirtelen átváltott franciára. A pasi meg azt sem tudta hol van, hogy fiú-e vagy lány, zavarában hebegett-habogott, de Piroska néni csak nem hagyta békén, tovább kérdezte franciául, és rövid időn belül kialakult egy beszélgetés. Mi meg, a többiek csak néztünk tátott szájjal. Piroska néni darab időn belül elment, az apuka meg leült a sarokba a székre, és el volt hűlve. Majd kis idő után megszólalt ismét magyarul; hét éve ebben az országban él, mint hívő keresztény. Ő integrálódott, megtanulta a nyelvünket, tanulja a kultúránkat, de a magyaron kívül az elmúlt hét évben maximum angolul szólalt meg, ez volt az egyetlen kivétel, ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor az anyanyelvén beszélhetett, amit én el sem tudok képzelni, annyira erősen kötődöm az anyanyelvemhez, amit soha senki nem vehet el tőlem. De ez egy nagyon méltó példa arra, hogy a Lurkós ott segít, ahol tud, ha nem tud a gyereken segíteni, az a néhány humánus szó, mondat a szülőnek, erőt tud adni. Az apuka nagyon el volt érzékenyülve, mi pedig lassan összegereblyéztük az állunkat, és az élet folyt tovább.

Nagyon sokan kérdezik tőlem, hogy hogy bírom azt látni, nézni, ahogy más gyerekek szenvednek, hogyan tudom túltenni magam ezeken az eseteken. Nagyon kell vigyáznom ilyenkor a válasszal, hogy nehogy rám süssék az érzéketlenség stigmáját. Mert nem érzéketlenségről, hanem hitvallásról, küldetéstudatról van szó. Nem mondom, hogy nem volt olyan eset, amikor én is kijöttem, mert a könnyeimmel küszködtem, sőt, konkrétan volt is egy eset, amikor én bőgtem, amíg a 13 éves kisfiú arról mesélt, hogy a leukémiájából hogyan gyógyult ki hét év alatt, de az igazság egy kicsit mélyebben van ennél, megpróbálom kibontani teljesen. Nagyon sokféle gyerekkel és betegséggel találkoztam már, amióta Lurkós vagyok. Vannak, akiknek kisebb sérülés és vizsgálatok miatt kell benn feküdniük, mint az előbb bemutatott esetben, vannak, aki befulladnak, esetleg a torkuk fáj, magas láz, lázgörcsök miatt vannak benn. Ők általában azok a gyerekek, akik még, vagy már elég virgoncak, és nehezen viselik a fekvést. Az ő esetükben tényleg úgy szórakoztatok, ahogy azt egy rendezvényen szoktam, hogy még bőven kitartson az élmény a távozásom után is. Vannak, akiknek nagyon nagyon komoly betegségük van, ilyenkor kevésbé van szó szórakoztatásról, őket sajnos a mínusz tizedikről kell felhozni a nulladikra, és már akkor nagyon nagy eredményt értünk el, ilyenkor szó sem lehet vicceskedésről, nagyon komolyan kell venni a gyereket is, a szülőt is és a betegséget is, mint például a leukémiás fiúnál, de ez is személyfüggő. Vannak a kamaszok, akiknek inkább pszichés problémáik vannak, az elfojtásaikból, a szülőkkkel való konfliktusokból eredeztethető a dolog, velük inkább egy kiadós beszélgetés, rávezetés a problémáikra az, ami a legjobban szolgál, de minden egyes tárgyalt esetben a modell az az, hogy mi járunk teremről teremre, csak akkor hagyunk ott egy gyereket, ha már tényleg nem tudunk segíteni semmiben. Mi szolgálatot végzünk, és a betegség ezekben az esetekben nem viszonyul a saját életünkhöz, hanem csupán ahhoz a pár perchez, pár órához, amit ott töltünk velük, azonban, amikor kijövünk egy kórteremből és átmegyünk egy másikba, a köztes idő kevés, hogy felfogjuk annak azt, hogy akár velünk is megtörténhet bármelyik eset, így a sajnálkozást még csak elő sem vesszük a lelkünkből, hanem már a következő kisgyerekre koncentrálunk, hogy miben tudunk a szolgálatukra lenni. Az persze igaz, hogy a kórházból kilépve, a “friss” levegőn előjön az emberből nagyon sok érzelem, de ez már a privát szféra, hogy ki hogyan dolgoz fel magában lelki vívódásokat, odabenn azonban humánum vagy nem humánum, félre kell tenni az érzelmeket, mert azzal a legtöbb esetben nem segítünk, sőt ellenkezőleg…

Hogy miből él az Alapítvány? Én magam sem tudom, és nem is szeretnék ilyen szinten belefolyni a dolgokba. Azt tudom, hogy nagyon sok felajánlást kapunk, vannak tárgyi felajánlások;játékok a legtöbbször, ruhák, amiket rászoruló családok kapnak meg Bettiéktől(ez is óriási munka, megszervezni, eljuttatni), de felajánlottak már tv-t, x-boxot, és természetesen pénzt is, amihez én is idelinkelem a honlapot, mert az adó százalék is nagy támogatás, én azonban most, ezen a fórumon az élmény adományának átadását hirdetem, mert élményt adományozni mindig nagyon nemes. De kik is mennek el Lurkósnak? Én is csupán egy bizonyos százalékukat ismerem a néniknek, de azt hiszem, a legtöbben nyugdíjas néniként járnak be a kórházba, mert szükségük van az emberek közelségére, nem szeretnének négy fal között élni, kell nekik az élmény, a nemes munka, az, hogy segíthessenek, én nagyon szeretem mindnyájukat, igazi szeretetcsomagok. Találkozom olyan emberekkel is Lurkós pólóban, akinek a gyerkőce feküdt benn valamelyik osztályon, és az anyuka szeretné visszaadni azt a törődést, amit az ő gyermekének is adtunk, ők is nagyon szerethető altruista emberek, persze kevés szabadidővel, vannak középiskolások, akiknek meg kell legyen az órájuk, szerethető srácok, hiszen mehetnének máshova is, de járnak be simán önkéntesek is, akik ezzel a tettükkel szeretnék a gyerekeket és önmagukat is megajándékozni, mert bár hihetetlen, minket is sokszor feltölt energiával egy-egy olyan élmény, amikor a hálát a szemek káprázata jelenti, vannak, akik szinte a fél életüket benn töltik, és szerves részei az Alapítvány háttérmunkájának, ők a legnagyobb hősök a szememben, gondolom, nem kell ecsetelnem, hogy miért. Nagyon kevés férfi van azonban, én is csak 3-4-ről tudok, amit kevésbé értek, hogy miért tolódik el ennyire a nők irányába ez a tevékenység, de talán ez a felvetés az iskolákban és az óvodákban is ugyanilyen jogos lenne, pedig kimutatott tény, hogy altruista nem csak nő lehet, csak erről kezdünk kicsit elfeledkezni ebben a nagyon gyors világban.

Láthatja hát a kedves olvasó, hogy Lurkós bárki lehet, akinek van valamennyi szabadideje, aki szereti a gyerekeket, vagy csak vágya, hogy segíthessen másokon, de nem tudja, hogyan is kell ennek nekiállni. Én tehát, a Svihák Oszi mindenkit csak támogatni tudok, hogy legalább egyszer próbálja ki, mert minden segítő kéz és szív azt szolgálja, hogy mi emberek, magyarok jobban élhessünk, jobbak lehessünk, hogy ne feledkezzünk bele abba, hogy milyen jó dolgunk is van, hiszen ha tetszik, ha nem, a bolygó felső 15-20 százalékához tartozunk, és bármennyire is rosszul esik hallani, igenis tartozunk ezért a sorsunknak, hiszen születhettünk volna Afrikába, Indiába, de még Kínába is, és akkor aztán nem lenne ennyi luxus az életünkben. Ha egy kicsit az ember kikapcsolja a gépeket a környezetében, körbenéz, majd elindítja a gépeket, és ismét körbenéz, láthatja, milyen szerencsés…de legyen ez egy másik bejegyzés témája, én ezzel a mostanival szeretném rávilágítani a figyelmet arra a közösségre, akik izzadságot, türelmet nem sajnálva, minden nap tesznek valamit azokért az emberekért, akikkel együtt szívjuk ezt a levegő nevű láthatatlan csodát. Remélem, sokakhoz eljut ez az írás, olyanokhoz is, akik kedvet kapnak társulni közösségünkbe, mert velünk mindig itt van például Timi, aki süti a sütiket a csapatnak, mindig itt van velünk Kata, Cili, Judit és a többiek, akiknek egymásra is van elég idejük, hogy meghallgassák a másikat, mert a mi lelkünk is ugyanolyan fontos, de minden hónapban egyszer összeülünk beszélgetni, fejlődni, átrágni a történéseket, igazi közösségi csapat a mienk, amihez öröm tartozni, ha tehát szeretne a kedves olvasó élményt adományozni, és viszont kapni, keresse fel a kórházban a gyerekosztályt, onnantól pedig gördülékenyen fog menni a dolog, mert mindig gördülékeny, ha Lurkós kézbe kerül az elintézni való.

 

 

 

1. rész.

Dzsina

Már a honlap születése óta gondolkodom, hogy mi is legyen az első bejegyzés. Eszembe jutott egy dolog, még akkor, mikor hazafelé autóztam a kórházból, amikor benn voltam a beteg gyerekeknél, tele voltam fénnyel és szeretettel, de nem erre térek most ki. Van egy kedves ember, ki remélem, majd egyszer a barátom is lesz, hogy befogad abba a társaságba, akik azzal a címmel dicsekedhetnek, hogy fontosak számára. Egy fiatal hölgy ő, ki egy súlyos betegséggel szenved elég rég óta. Ez a lány olyan életerővel van megáldva, ami páratlan, de súlyos terhe néha megkezdi az állóképességét. Ő az a lány, kinek a blogját ezen a honlapon olvastátok el immár 102-en. Életem az életem után címre hallgat a blog, és az egyik legsikeresebb, amit itt közzé tettem ezalatt a bő három hét alatt. Elég sokan kattintottatok, ugye? Én is meglepődtem, mikor néztem a nézettséget. Úgy látom, szeretitek ennek a csupa szív lánynak az élettörténetét. Én minden héten újraolvasom, imádom a stílusát is, és a történet pedig megrázó. Csupán egyszer találkoztam Ginával, és nekem elhihetitek, ennek a lánynak az egész személyében több élet van, mint bárki másban, akit ismerek. Elég, ha csak a rajzaira kukkantotok. Hát, most mikor hazaértem, egy levél fogadott itthon, mely levél az enyémet követte. A levelemre reagálva biztatott, hogy a honlap, amit átküldött nekem, az adjukossze.hu dologban segít nekem, kitalálunk majd valamit. A levél egy részletét, mely engem teljesen megrázott bemásolom nektek, majd elmondom, hogy miért:

“Szia Balázs,

Bocsi a megkésett valaszert, annyira padlóra kerültem egészségügyileg hogy józanabb pillanataimban az eutanázia melletti kampanyszovegemen érveltem, a jó ég tudja miért történik ez megint. Holnap pesten leszek a kórházban de ha tudok agyalok és otletelek”

 

Engem teljesen lesokkolt ez a levél. Arra gondoltam, valahogy, valami mentális energiaátvitellel lehetne Ginának segíteni, pénzre tudom, hogy nincs szüksége. Gondoltam mindenre, videoblogra, kézzel írott kedvenc versre, kézzel írott levélre, de ezeket összefűzve és jól megrágva amellett döntöttem, hogy, ha mindenki küld neki egy képeslapot, melyben valami jókívánságot, energiát ad, és fogalmaz meg Ginának, szerintem még meg is nevettethetnénk. Hiszen, mikor a postás beállít száz képeslappal, az elég vicces. Ez adhat neki egy lökést a gyógyuláshoz, és szerintem, mi járunk a legjobban. Én holnap le is slattyogok a postára reggel, és kiválasztom a legszebbet, le is fényképezem majd nektek. Egy kis szervezés mondjuk még kell, mert nem tudom, hogy melyik kórházban fekszik, még várok a válaszlevelére, amiben megírhatja, de amúgy nem sejt semmit. Amint megtudom, hogy melyik kórházban fekszik, telefonálok párat, hogy meg is tudjam, mi a pontos cím, és ti lesztek az elsők, akiknek elárulom, utána lehet a jókívánságokat küldeni. Egyet kérek, írjátok oda, hogy a Balázs bácsi barátai vagytok, hogy egyszer csak összeálljon neki a kép. Én nagyon megnézném azt az arcot. Remélem, elküldi utólag fotón.

Köszönöm!

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.