Mesedélután-Hámor Vilmos

Úgy gondoltam, ha már a következő program ilyen szépen csábítja az embereket, és így megmozgat minden fejet, hát én is kedveskedek egy ajándékkal. Illetve rögtön három ajándékkal, amit nem egyszerre fogok nektek megmutatni. Én azt gondolom, hogy manapság sajnos már sokkal inkább fel kell hívni az emberek figyelmét arra, hogy olvasni milyen jó, hogy teljesen más élmény, mint a filmek, filmsorozatok. Hogy amit elolvasol az csak a tiéd, és sikernek élem meg azt, hogy már most ilyen nagy az érdeklődés arra a programra, mellyel szeretnénk kettős vonallal aláhúzni azt, hogy a könyveket, az olvasást már kicsi korban meg kell ismertetni az olvasó közönséggel. Ne hagyjuk, hogy ez a réteg is eltűnjön a Föld bolygó színéről, mi igenis többen vagyunk, és el tudjuk mondani, hogy miért jó, és miért “kötelező” az olvasás.

mesedélután

Kedves gyerekek. Szeretném, ha megismernétek egy barátomat, akivel szinte szomszédok vagyunk, akivel szinte minden gyerek találkozott már legalább egyszer, akinek a könyvei szinte minden győri háztartás könyvespolcán megtalálhatók, és, aki bájával és humorával minden embert le tud venni a lábáról kortól és nemtől függetlenül. Szóval, mindenkinek bemutatom a Mesedélután egyik főszereplőjét, Hámor Vilmost, aki nektek majd a Pepitatestű Gombóc kalandjai című mesekönyvéből fog felolvasni március 19-én, délután 4 órától.

Vilivel mi tegeződő viszonyban vagyunk, hiszen már elég rég óta ismerjük egymást, és, mivel szinte szomszédok vagyunk, az én lakásomon tartottuk meg ezt a kis ízelítő beszélgetést. Egyébként, ezt egy láthatatlan zárójelben ide is írom, ő volt az az újságíró, aki megírta rólam azt a cikket, amit oly sokan láttatok a Kisalföld napilapban.

Természetesen, aki ismeri Hámor Vilmost, tudja, hogy nem kell őt nyaggatni, hogy magáról meséljen, egy gyors kérdés után bele is vágott életének történéseibe.

A gimnáziumot Győrben végeztem, a Révai Miklós Gimnáziumban, és azzal büszkélkedhetek, hogy nekem volt a legtöbb gimis osztálytársam talán az egész Világon, de persze nem azért, mert olyan rossz tanuló voltam, hanem, mert estin szereztem meg az érettségit, hiszen közben megszületett az első gyermekem, valamint dolgoztam is az iskola mellett a nyomdában. Eleinte kifutófiúként vittem a pékekhez a kis papirosokat, amiket a kenyerekre raknak rá, valamint az éttermekbe a pincéreknek a felíró cédulákat. Ámulatba ejtett a pincérek munkája, az eleganciája, így hirtelen felindulásból beleszerettem ebbe a munkába. Ám gyorsan alakult az életem alakulása, a nyomdában már komolyabb munkakörben is számoltak velem, a nyomdagépek mellett, ami szintén ámulatba ejtett, így nem is tértem át más hivatásra, maradtam az újságok mellett. Persze, közben sok barátot szereztem, akik egy-egy cikkem, és novellám hatására biztattak, hogy írjak a helyi újságba rendületlenül, ami szerencsére nem is okozott nekem egyáltalán gondot. Ekkor még csak a gimnáziumi harmadik osztályt jártam, és az akkori főszerkesztő, azzal a feltétellel, hogy minél előbb szerezzek érettségit, állandó munkát ajánlott a lapnál, ezzel egyből kellő motivációt is adott a jövőmet illetően, hiszen két éven belül le is tettem az érettségit, és munkába álltam a Kisalföld újságnál, ahol abban az időben indult útjára a mosonmagyaróvári mellék, amit én írhattam, én szerkeszthettem nagy örömömre.

pepitatestű

 

A kérésemre Vili szerényen elmesélte, hogy nagyon sokat tett ő ezért a városért, például az akkor újonnan épült városrész első homokozóját, a lokálpatrióta barátokkal karöltve álmodhatta meg, majd persze avatta is fel. Ott alkotta meg azt a játékfolyamot, amit azóta is több gyerekkel, illetve felnőttel, sőt nyugdíjassal végig játszott a hallgatóság, illetve a játékban részt vevők nagy megelégedésére. Ezeket a játékokat ma már a József Attila Művelődési Házban tartja leginkább, de folyamatosan járja a környéket, nem csak ezekkel a játékos kvízekkel, hanem a folyamatosan megjelenő könyveivel, írásaival. Majd az élete alakulása után rátértünk az egyik kedvenc témájára, a gyerekekre. Rokonlelkek vagyunk Vilivel, hiszen ő is imádja a gyerekeket, nagyon szeret nekik előadni, meghallgatni, elkápráztatni őket, és ezt minden megerőltetés nélkül, csupán a személyiségének az empatikusabb felét megvillogtatva, ám ezt a kellő bájjal és a sajátságos humorával megfűszerezve. Természetesen szót ejtettünk a mikuláskodásról is, hiszen Vili évtizedek óta járja Győr óvodáit, lakásait Mikulásnak öltözve, de meséljen erről inkább ő maga…

Először 1972-ben a feleségem piros kabátját, és a saját kézzel varrt szakállát felvéve mentem óvodáról óvodára, mint Mikulás. Egy szemüveget vettem fel mellé, hogy ne ismerjenek meg, de ettől meg megijedtek a gyerekek. Persze, azóta már saját ruhám van, és rengeteg helyre hívnak. Egy jó sztorim van, ezt elmesélem neked. Nemrég egy játszóházban voltam én a Mikulás. Minden kisgyerek, aki ott ünnepelt, hozott a Télapónak valami kis ajándékot, egy rajzot, levelet, amit csak tudott alkotni a kis keze ügyességével. Egy félénk kislány viszont nem hozott semmit, majd megkérdeztem, hogy, “hát, te nem hoztál semmit a Télapónak?”, erre ő a zsebéből elővette a cumiját, amit otthon az anyukájával megbeszélt, hogy neki az már nem kell, és ő akkor most, ebben a pillanatban leszokik a cumijáról. Persze, én inkább a vicceskedő Mikulás vagyok sok sok bölcsességgel, így egy kis történetet improvizálva elküldtem a kis Luca cumiját Hóanyónak az Északi sarkra. De ezt majd a nemsokára megjelenő mesekönyvemben tudják majd elolvasni a kedves gyerekek.

Persze, dobtam is vissza a labdát, hiszen az ilyen alkalmak lehetőséget adnak arra, hogy ne csak a már megjelent mesekönyvről, hanem a készülődő, vagy már megírt történetekről is beszélhessünk.    

Érdekes történet ez, hiszen az előző könyvet én elég régen, még a Kisalföld újságban jelentettem meg, mint folytatásos teleregényt. Az újságnál,az asztalommal szemben ült Ámon László barátom, akit azóta sajnos az életét vesztette, ő szorgalmazta, hogy megjelenjen könyv formájában is a Pepitatestű Gombóc története, és kicsit ő is ihlette ezt az új mesekönyvet, amit épp most is írok, és aminek a címe; Csodacsákó lesz. Ebben a történetben két kisgyerek, Pille és Pitykó furfangos kalandjait ismerhetjük meg, akik egyszer csak Győrben barangolva egy elhagyatott viskóba botlanak. Ebben a viskóban találnak egy régi újságpapírból készült csákót, amit ha a fejünkre teszünk, valóra válik egy álmunk. A két testvér hazaviszi a csodacsákót, és mókás-furfangos kalandokba keverednek, ám egyszer csak a csákó elveszik. De persze, a sztori ezzel nem ér véget, hiszen a történet oda fut ki, hogy nem kell ahhoz csodacsákó, hogy az álmok valóra váljanak, csupán az álmaink nyomába kell eredni, és a megvalósulásig hinni benne. Ebben a mesekönyvben bontottam én ki a kis Lucának a cumis történetét, de most erről ennyit, majd ha megjelenik a könyv, meglátja mindenki, hogy is alakul Lucának, Pillének, Pitykének a története az összes, a könyvben szereplő hősével. 

Utolsó kérdésemre, miszerint mit üzenne a mai kor gyermekeinek, nagyon frappáns választ adott az író. Bevallom őszintén, nekem ezzel a már megszerzett tiszteletet még jobban sikerült megszilárdítania önmaga felé, hiszen ebből az egyetlen mondatból csak úgy süt az ő életfilozófiája.

Sose felejtsétek el, hogy egy száj akkor szép, ha fölfelé görbül.

IMG_20160311_104221

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.