Svihák tábor ’17-élmények

Megkezdődött a harmadik Svihák tábor, az a bohócos élmény tábor, aminek a végkifejlete egy kis bohóckodás elég komoly publikum előtt. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ma még csak az első napot élhettük át, ami mindig kicsit döcögős, kicsit méregetős, egymáshoz szokós, de az emberek már csak ilyenek. Itt nem működik az In medias res, ez nem irodalomóra, itt kőkeményen személyiségek személyiségekkel találkoznak, és próbálnak egy hétig együtt működni, együtt mozogni, együtt lélegezni, mintha egy nagy tüdő lenne, ami mozog ha beszív, mozog, ha kifúj. Kétségem sincs, hogy ez a csapat is meg fogja ugorni ezt a lécet, és a hét végére az elválás olyan nehézkes lesz, mint a hétfői összeszokás.

A játszótéren kezdtünk az Ikva utca végében, a régi sulimmal szemben. Mire összejött a csapat, már ki is alakult néhány kisebb banda, akik elkezdték az ismerkedést, egy kis hintázás, egy kis libikóka, mászókázás, az alap dolgok megbeszélése, ki hova jár suliba, ki melyik csapatot szereti, ki hány éves, milyen felszerelésekkel rendelkezik, amolyan tipikus fiús, lányos beszélgetések, persze a kis 7-8 éves, még rendesen álmos fejekkel, szürkeállománnyal. A régi motorosok, a Máté, a Solya, a Bendegúz egyből jöttek a tavalyi élményekkel, majd rá is beszéltek azokra a játékokra, amiket annyira élveztek előző évben, de azért adnunk kellett az újdonságnak is, hiszen, nem a tavalyit akartuk reprodukálni teljesen, kellettek az újdonságok. Nevetős, sőt röhögős játékot húzott elő Gyöngyvér testvér a tarsolyából, a zálogért cserébe kellett megállni a nevetést, a kör végére rendes kupac gyűlt össze középen, ki a cipőjét, ki a táskáját rakta be. Egy kis foci, mert annyi kis ronáldó jött a táborba, hogy minden második mondat az volt, hogy “Balázs bácsi, mikor focizunk?”

Eljött az ebéd ideje, amit úgy csócsáltak magukba a kis táborlakók, hogy öröm volt nézni, mintha a nagyi sütötte volna a pizzaszeleteket. Gyalog mentünk a játszóházba, szép öregurasan, cammogva, minden bokornál megálltunk, de versenyt is futottunk a nagy zöld placcon, és persze, meghallgattunk minden sztorit, mi is meséltünk ezt-azt, de hagytuk, hogy az élmények vigyék a lábunkat a játszóház felé, ahol már elő volt készítve Színes Szandi arcfestő készlete. Terveinket félre söpörve, a gyerekek vették át az irányítást, kezünkből kivéve az ecsetet, egymást kezdték el festeni, mi pedig hagytuk, és utólag jöttünk rá, hogy milyen jól tettük, hiszen ez a mi táboros hetünket szolgálja, hiszen ezzel az élménnyel térnek haza, ahogy ez is kezdi összekovácsolni a csapatot. Persze, minket is összemázoltak, de túl szemérmesek vagyunk, hogy ezt is felrakjuk, pedig Bendegúz barátom kitett magáért. Így összegezve, csodálatos nap volt, de a nagyja még hátra van. A képek alul, ahogy szoktuk.

19679783_1507899315898341_2094194838_n 19691125_1507897382565201_650029813_n 19691277_1507897612565178_1888050149_n 19691359_1507898869231719_1825494907_n 19691474_1507897799231826_1807651949_n 19692163_1507897682565171_1977630351_n 19692221_1507898072565132_1336150861_n 19692237_1507897929231813_959680737_n 19692502_1507897902565149_1194197038_n 19756010_1507890275899245_1073063146_n 19758276_1507898105898462_1605839138_n 19758331_1507898005898472_413246680_n 19832856_1507898452565094_1512859520_n 19848972_1507898332565106_1595695225_n 19849148_1507898642565075_27002765_n 19858391_1507898925898380_1102881658_n 19873621_1507899399231666_221274609_n

Színes Szandi

Kedves egybegyűltek!

Színes Szandi ma (szerda) és szombaton szívószálakból készít karkötőt a gyerekekkel. Gyertek el a játszóházba és töltsünk el együtt pár kreatív percet. Ha nem tudtok eljönni, akkor szolgálok egy videóval, ahol megleshetitek, hogy milyen könnyedén lehet mutatós “ékszereket” gyártani 😉

 

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.25 

Élvezettel evés

Svihák Oszkár, nem kell megijedni, nem ment el gasztroenterológusnak, nem is áll szándékában más hivatást választani, mint szórakoztatni, közben szórakozni, mert így jól tud megfigyelni, és kiforgatni, visszafordítani azt a kedves és sokszor lenyűgöző társadalomnak. Akkor mi is ez az evés dolog itt? Mert azt láthatjuk, amikor a bohóc fellép, talán neki sem ártana leadni pár kilót, bár, neki nincs baja, és mindig amikor úgy dönt, közbejön egy-egy olyan sérülés, ami visszahúzza. Ez eddig ötből ötször így történt, talán ezért van, hogy a lelke “zsírtalanítása” sokkal fontosabb tényező az életében. A hogyan is kellene felnőni, ami természetesen együtt jár azzal, hogy nagyobb felelősséget vállal a testéért, a benne található zsírokért is.

De ha nem gasztro-tanácsokról van szó, akkor miről? Mint az előbb már érintettem, a bohóc megfigyel, eleinte csak néz, és elraktároz, majd a kellő mennyiségű adat eltárolásával, később túlcsordulásával kibuggyan belőle néhány mondat. Ez a kicsordulás ma történt meg, amikor az interneten olvastam egy cikket, hogy mennyire káros az, hogy éjszaka még gyorsan végig pörgetjük az okos telefonunkon a közösségi hírportálokat. Komoly depresszióhoz vezethet, de már régóta foglalkoznak ezzel toxikológusok, és be is illesztették a komoly függőségeket okozó táblázatukba, amely szerintem már kell, hogy foglalkozási pont legyen. Gondoltam meg is osztom ezt a legnagyobb közösségi hálón, csakhogy nem engedi ezt a tartalmat megjelenni. Ami ilyenkor, a nem tűrt tartalmaknál szokott lenni, jön egy elterelés, valami hiba csúszott a világhálóba, gyorsan elromlott valami. Persze, minden mást meg lehet osztani, és minden más működik az interneten, ez az egy dolog épp kivert pár biztosítékot. Az egyébként, az életben, a kommunikációban, az üzleti életben is használatos terelés (ahogy azt a Győrplusz médiában tapasztalhattam nemrég), felelősség-áthárítás, a mosom kezeim attitűd volt az, ami betelített egy poharat a fejemben.

De kanyarodjunk vissza a kajáláshoz; amit megfigyeltem, sokan étkeznek ma már úgy, hogy közben valamit néznek, ami a képernyőről elénk vetül. Ez egy régi szokás, a televízió hozta be az életünkbe, ez is egy függés, mert kényelmesebb a tálcát vinni a tv elé, mint a tv-t az asztalhoz, rengeteg kábelt kellene egyik helyről a másikra vinni, sok kellemetlenség, a tálca megoldja ezt a problémát. Ez itt még szerintem, a ló ezen oldala, amikor az élvezethez kapcsoljuk az evést, magyarul, nem érünk rá megszakítani a műsorfolyamot holmi vacsorázásért. Az irodai étkezésnél is ez van, pedig tudjuk már ezektől a gasztro-szakemberektől, hogy mennyire fontos lenne kikapcsolt aggyal, élvezve az ízeket elfogyasztani a csirkepörköltet nokedlivel. A bohóc véleménye, hogy, bár igaza van a szakembernek, ez még a ló ezen oldala, amikor a túlhajszolt, információcunami nem hagy nekünk időt.

Azonban, amit látok, hogy egyre többen etetik úgy a kisgyerekeiket, kisbabáikat, hogy eléjük tolnak egy “bogyóésbabócát”, hogy a gyerek, amikor eltátja a száját, és épp azt mondaná, hogy odanézz anya, gyorsan beletuszkolnak a szájába egy kis rizst husival. Mert nem eszik a gyerek. Ez a gyerek sose enne, ha ezt nem lépném meg, sok szülő mentegetőzik így. Nos, ebben is van pozitívum, mert legalább látja, hogy ez kicsit káros tevékenység, de egyből menti magát, hiszen ő csak az anyai tevékenységét látja el, nem hagyja, hogy éhen haljon a gyermeke. Két dolog van a fejemben egyből, amit a bohóc segedelmével elétek tárok, mert a bohóc szerencsére rengeteget foglalkozik ilyen-olyan módon a maga lelkével, és, mint rendes Magyarországon felnőtt bohócról van szó, aki még az előző rendszerben született, magán képviseli mindazt, amit a kortársai is magukon cipelnek. Szóval, a két dolog; az egyik jön a másikból, de ezt mindjárt megértitek. Amit sokan nem tudnak, bár egyre több emberhez jut el az információ, a kisgyerekeknek nagyjából akkora a gyomruk, mint egy kisebb alma. Ez fejlődik aztán egyre nagyobbá, amíg el nem éri a nagyobb almát a kamaszkorra, és felnőttkorra pedig a két almát is eléri a nagysága. Egy ilyen kicsi alma nagyságú gyomrot nagyon nagyon egyszerű megtölteni, ráadásul, egy kis csemegézés ebéd előtt, egy kis puffancs, csoki elszórva idő közben, és már nem is éhes a gyerek. de ennek a “nem éhes gyereknek” is ennie kell ebédkor, amikor minden normális ember eszik, de, hát az ő kommunikációja addig tart, hogy eltolja magától, játszadozik az étellel, amit a szülők még mindig nem tudnak hova tenni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy az éhségérzetük, ami mindenkinek a sajátja, azt mondja, hogy a hasam eléggé meg van töltve. Ez rendszertelenséget is jelenthet, de akár a felnőttek megtanítását is jelentheti arra, hogy a gyerek úgy néz ki, tudatosabban étkezik, mert előbb felismeri azt az érzést, hogy mi elég. Nem szorong, hogy azt, ami a tányéron van el kell fogyasztani. És ezzel az átvezetéssel át is térhetünk a másik okra.

Ugyanis, ami korban mi felnőttünk, ha nem is teljesen mi, de szüleink biztosan, a Kádár rendszer, olyan rendszer volt, akinek a huszadik században először, magyar emberként meg volt engedve, hogy az éléskamráját kinyissa, és nyíltan vállalja, hogy tele van. Az első olyan kor volt az elmúlt száz évben, ahol meg volt engedve, hogy végre megtömjék a magyarok a bendőjüket. Előtte még haszonállatot se tarthattak, az előtt meg nem volt mit enni, háború volt. Így, a Kádár János bácsi, amikor a nép kedvence lett, azzal lett a kedvence, hogy kinyitotta az élés kamrát, és a magyar kajálhatott. És kajált is. Olyannyira, hogy úgy 10-15 év alatt a magyar szülőknek annyira  beleépült a tudat alattijukba az étel és az evés, hogy már sokkal könnyebb volt a szeretetüket, törődésüket kimutatni egy finom háromfogásos ebéddel, a hazaküldött töltött káposztával, óriási adag süteményekkel. Aztán eljött a huszonegyedik század, amikor az én generációm felnő, vagy kezd felnőni, és nagyon sok helyen halljuk, hogy a szeretet-kimutatás így, meg a szeretet-kimutatás úgy. Mi meg csak állunk, leginkább a sütő és a gázlap előtt, hogy de én rendesen kimutatom a szeretetem, ház közben még izzadok is, amikor megfordítom a palacsintát a negyven fokban. De ilyenkor jön az intelem, hogy törődéssel, és érintéssel kellene kimutatni. Ekkor jön a szorongás, mert a legtöbben nem azt láttuk a szüleink viselkedésében, hogy a törődésüket időben, és hasznosan, vagy több érintéssel, öleléssel, puszikkal nyilvánították ki, így, a mi mintánk legtöbbször nem így épült be a tudatunk alatt lévő pincébe. Nem is tudunk hirtelen ezzel a szorongással mit kezdeni, mert érezzük, hogy az eddigiek nem jók, nem akarjuk úgy szeretni a gyerekünket, ahogy minket szerettek, de még kényelmetlen az újfajta, mert hogyan lennénk hozzá szokva, ha sokszor nem is tudjuk felfogni, felismerni, hogy mi a baj. Ez az az érzés, amikor szeretnénk megtömni a kisgyerekünk hasát, szeretnénk ha ugyanolyan jól lakna, mint amilyen jól laktunk mi gyerekkorunkban, mert akkor azt éreztük, hogy anya szeretett minket, és ezt a szeretetet szeretnénk mi tudat alatt átadni, de ez a generáció meg nem is érti már, és nem eszik. Ekkor nyúlunk az okos telefonért, és keressük a wifit, meg a “bogyóésbabócát”, hogy amíg tát, addig etetünk, és majd úgyis beindul a rágás magától. Ez majdnem olyan, mint amikor minket nagyon szerettek, legalábbis kimutatták, de közben érezzük, hogy nem helyes. Ahogy a Kádár-korszak előtti idők volt a ló egyik oldala, a sok koplalással, éhezéssel, nyomorral, a Kádár-korszak volt a másik oldal, a zsíros cupákokkal, kajával kimutatott szeretettel, ez a korszak próbál helyre billenni, fenn maradni a lovon, de ahogy látom, a mi generációnk még csak finomít, a következő generáció már megoldást is találhat. Remélem, nem az okos telefonok által.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy okos telefon ellenes vagyok, én nagyon sokszor szerettem az okos telefonom, mert hasznos volt a gps, az amikor gyorsan kellett megkeresni egy telefonszámot, kellett az internet, amikor valami újat akartam főzni, nem a megszokottat, nem a lapos telefonnal van bajom, csak azzal, amikor a könnyebbik út az, hogy előkapjuk, mert a szorongásunkat így a legkönnyebb oldani, mert megoldást nyújt.

A bohóc tehát nem sulykol megoldást, nem akar okosabbnak tűnni, ezért csak halványan megjegyzi, hogy szerinte nem az evéskor kellene felmérni azt, hogy mikor éhes a gyerek, hanem már napközben is oda kellene figyelni, hogy mikor evett az a gyerek, mit evett az a gyerek, mert akkor láthatjuk, ha ebédidőben nem éhes, akkor az miért is lehet. Az meg, ha nem éhes, nem megoldás, hogy megvárjuk, amikor tát, beletömjük, mert a tudatalattijába az az információ jut el, hogy bármi is van, bármi is az érzésem, amikor kong a harang, nekem enni kell, mert így tanultam meg gyerekkoromban, így tanítottak meg a szüleim, különben jön a szorongás nagyon nagyon rossz érzése, amit egyből oldhatok egy kis evéssel. Majd vacsorakor mi lesz az első, ha érezzük a szorongást? Nyitjuk a hűtőt. Pedig, csak azt kéne észre vennünk, hogy mitől is szorongunk? Ja, hogy szeretetre, törődésre, érintésre vágynánk? Egyetlen megoldás jut az eszünkbe, vagy kettő, de ez már majd egy következő bejegyzés lesz, hiszen a piálás is oldja a szorongást, de abba a helyzetbe a bohóc nem lát bele, mert azt kicsit intimebben csinálják az emberek, nem olyan nyíltan, mint a telefonnal, élvezeteket tömve etetést.

Az meg, hogy mi történhetett az internetemmel, miért nem tudom megosztani a kamaszokra nézve káros okos telefon függőségeket tartalmazó cikkeket…nos, mindenki láthatja, a szabadságérzetünk stokholmi...

Egyébként, hogy saját élményt is rakjak a történetbe, ez a felismerés, hogy kajával szeretett leginkább az anyám, segített, hogy lemenjen rólam néhány kiló felesleg, már csak több mozgás kellene és türelem…

Gyerkőc megőrzés

Hívhatjuk gyermek-megőrzésnek, váróteremnek, második lehetőségnek vagy nagyipótlónak, a játszóház bővül egy új szolgáltatással. Ezt fogom én nektek bemutatni egy kicsit bővebben.

Akik többször is jártak nálunk, tudják, hogy a játszóházat bögrésen lehet használni, ha valaki csak úgy arra téved, vagy az étteremben ebédel. Ez a bögre ott árválkodik az ajtófélfán, aki elmegy mellette és úgy gondolja, beledob. Ennek főképp lelki okai vannak, nem üzleti, nem tudjuk és nem is szeretnénk meghatározni a szabad játék árát, főleg, ha valaki a szüleivel jön be egy kis kikapcsolódásra.

Azonban ez most egy kicsit más!

IMG_20151230_164546

Ez most az előre megtervezett, a tudatos megőrzésről, szórakoztatásról szól.

Már eddig is igénybe vették azok a szülők a játszóházat, akik átugrottak a közeli bevásárlóközpontba nagy bevásárlást intézni, volt aki a szülői értekezlet alatt nem tudta másképp megoldani, vagy egy állásinterjúra kellett elrohannia, esetleg, be kellett ugorni valakit helyettesíteni, de a nagyszülők az ország másik felében vannak, volt aki csak úgy szeretett volna egy kicsit kikapcsolódni, pár órát házastársként eltölteni, szórakozni, és volt szülő, aki otthon, betegen lábadozott, és akadt, aki így, a mi segítségünkkel írta a diplomamunkáját.

Azt hiszem, hogy a legalkalmasabb ennek a szolgáltatásnak a tesztelésére a nyári szünet.

Nem szeretnénk plusz ötleteket adni, épp elég sok a bajuk néha a felnőtteknek, pláne, ha egy távoli nagyszülőre gondolunk. Épp ezért gondoltuk ki Színes Szandival, hogy kiterjesztjük a szolgáltatásunkat, és összehozzuk az ő kézműves, kreatív foglalkozását, a megőrzésre rászoruló gyerekek szabad programját, a nagy Balázs bácsis nevetéseket akár több órára is.

imádnivalók

 

Előre szólunk mindenkinek, nagyon fontos, aki ezt a szolgáltatást szeretné igénybe venni, előre kell egyeztetnie telefonon! Az elérhetőség: 0670-33-789-61

Ugyanis, ebben az esetben nekünk külön készülni kell, és előre tudnunk kell a hozzávetőleges időtartamot, hogy tudjunk számolni programokkal, unaloműző játékokkal.

Ilyenkor a szülők külön formanyomtatványt töltenek ki, amelyben kijelentik ,hogy erre megbíztak minket.

A szolgáltatásnak ebben az esetben fix díja van, ami óránként 600 ft-ot jelent.

A megőrzés, mint szolgáltatás igénybe vehető hétköznapokon, a keddi nap kivételével 12-19 óráig, szombaton 10-19 óráig, vasárnap pedig 10-17 óráig. Akár egész nap, akár csak néhány órára is.

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.24

A bohóc története gyerekeknek és szülőknek gyereknapra

Egy nagyon érdekes dolognak lehettem tanúja és tapasztalója a minap, gyereknap alkalmából. Győrsövényházán, a legnagyobb szeretetben léptem fel az iskolai rendezvényen, ahol úgy vártak pedagógusok és gyerekek, mintha legalább a Mikulás lennék. Megtisztelő és szeretetteljes volt ez a számomra, Svihák Oszkár tehát lehet mondani, hogy nagyon elérzékenyült. Lement a műsorom, és ott maradtam a tanár nénik által szervezett sorversenyeknél is, egy kicsit játszottam, bohóckodtam is, de leginkább segítettem, engem küldtek el, ha elgurult a labda, vagy össze kellett szedni a bójákat.

Az utolsó játék következett, amiben az volt a négy csapat feladata, hogy egymás kezét fogva – ami hét gyereknél tizennégy marok összesen -, el kellett futni a bójáig, ott a kirakott sportszőnyegre egyszerre, kéz a kézben le kellett ülni, úgy, hogy mindenki feneke érinti a szőnyeget, majd fel kellett állni, és visszafutni. A győztes persze a leggyorsabb, de külön pontozták azokat, akik össze tudtak dolgozni. Hm, gondoltam magamban, most tanultam valamit, majd a táborban milyen jó lesz egy ilyen közös csapatjátékot játszani, ahol a cél, hogy úgy tudjanak összedolgozni a gyerekek, hogy egymást segítsék. Akik elsők lettek, ők tökéletesen teljesítették a feladatot, mondhatni vita nélkül, ám a többiek, csalódottságukat nem rejtve véka alá, egymást kezdték el okolni, természetesen az ügyesek, a “menők” a gyengébb képességűeket, vagy a kövérebbeket, és lehet mondani, hogy megalázták őket. Egyből felismertem ezt a helyzetet, lévén, hogy én egy kövér, ügyetlen gyerek voltam, csámpás lábakkal és esztéká keretes szemüveggel. Rögtön elő is jött belőlem a szégyen, amit akkor éreztem, tehát, máris kikerültem az okuló és a megfigyelő szerepből, és együtt éreztem azokkal a gyerekekkel, akiket sértettek, megszégyenítettek. El is döntöttem magamban, hogy ez nem volt helyes így, tovább is léptem, szinte meg sem maradt bennem ez a játék így, pedig a megoldáshoz nagyon közel voltam, de a gyerekkori sérüléseim nemhogy elhalványították a megoldást, ködbe is veszett ott rögtön. Bevallom, nekem nagyon tanulnom kell a megszégyenítés elkerülését, ami így, hogy az iskolarendszerünk a még mindig a megszégyenítésre alapul, elég nehéz, mert se mintám, se kreativitásom ahhoz, hogy kifejlesszek gyorsan egy új alapelvet, de esküszöm, hogy törekszem rá, ezt talán többen tudják látni, mint amennyien vannak azok a gyerekek, akiket akarattalanul sikerült megalázó helyzetbe sodornom, ezzel mélyesztve azt az érzést bennük, amihez jól megágyaz sok “szakember”. Ezúton is elnézésüket kérem, remélem lesz rá mód, hogy a bocsánatukat szóban is kiérdemelhessem.

Elég fontos dolog ez, de nem ezért kezdtem bele én, a Svihák Oszi ebbe a történetbe, hanem mert estére az Isten elém tárta a megoldást. Hogy miért fogom Istenre ezt a nemes cselekedetet, mindjárt kiderül. Ugyanis, még aznap este, gyereknap előtt egy nappal, a hatalmas mágus Pál Feri egyik előadását láttam a youtube-on, amely előadásban elmesélt egy történetet. Táboroztattak többen gyerekeket. Egy bizonyos feladat volt, amiben a Pál Feriék egy hatalmas fának az egyik magas ágára kötöttek almákat. Csapatokra osztották a gyerekeket, és egymás vállára állva, piramist alkotva kellett levenni az almát. A leggyorsabb csapat kapott egy pontot, akik ügyesen összedolgoztak, kaptak egy plusz pontot. Eddig világos volt a történet, azonos a győrsövényházi tanítók feladatával, tehát, már tovább jutottak, mint én bármikor is, immár két csapat, és ez mindkettő ugyanazon a napon tárt elém egy igazságot. A történetet hallgatva, a másodperc tört része alatt felismertem, hogy itt van a megerősítés, mégis fogom ezt alkalmazni ezek után. Ám itt jött a csavar, és az a megoldás, ami engem kivezetett a szégyen ködébe elbújt, kullogót a napfénybe. Ugyanis Pál Feri atya elmondta azzal a hatalmas, és szeretetteljes mosolyával az arcán, hogy sok csapat, talán mindegyik többször is nekifutott a gyakorlatnak, hiszen nem olyan könnyű az, talán még felnőtt fejjel sem, hogy úgy dolgozzanak össze, hogy elsőre sikerüljön, és van olyan nagy cél az a plusz egy pont, hogy mindenki a leggyorsabb úton próbálja elérni az almát, ahhoz, hogy egy kapkodással kezdjenek bele a feladatba, ami eleve kudarc, és ilyenkor jönnek azok a mantrák, hogy “de béna vaaaagy”, meg, hogy “könnyebb lenne a dagi nélkül”. ÉS Pál Feri még mindig húzta a hallgató idegeit, de széles mosolya mögül előtört a bölcsesség. Ugyanis, kihirdette még a játék előtt, hogy nagyon sok pluszpontot kap az a csapat, akinek úgy sikerül levennie az almát összedolgozva, hogy közben egyszer sem bántja a másikat, sem fizikálisan, sem mentálisan, tehát nem szégyenít meg senkit. Ez rögtön egy olyan plusz feladat lett a gyerkőcöknek, ami arra késztette őket, hogy a gyengébb képességűeket, akik lehettek volna “bénák”, vagy kövérek, vagy vakok, vagy gagyik, megnézzék, hogy miben is jók, mi is lehet az ő erényük, hogyan lehet az ő képességeiket hasznosítani. Így lehet, hogy az Isten eltakarította Pál Feri segítségével azt a szégyenködöt, ami kivezetett egy olyan labirintusból, amiben köröztem már elég rég óta. Egy feladatom van hát, soha az életem, és a munkásságom során nem felejthetem el ezt az alapvetést, és úgy hozzam be az életembe, hogy mindig is hálás legyek érte Győrsövényházának, Pál Ferinek, de persze első sorban Istennek.

Ezzel a kis történettel, ami szerintem tanulságos lehet szülőnek, pedagógusnak szeretnék én boldog gyereknapot kívánni elsősorban minden olyan gyereknek, akit valaha megaláztak, és persze azoknak is, akik megaláztak másokat. Gondolkodjatok rajta, egyetlen egyszerű mondat az egész, amivel elkerülhetjük a szégyen érzését, mert attól még, hogy minket megszégyenítettek gyerekkorunkban (mert mindenkivel megtörtént), nem kell ezt továbbadni, egyszer csak meg fog szűnni ez az érzés, ha mindenki betartja, de legalábbis törekszik rá!

Egyetlen mondat ehhez még: az a mantra, hogy “te még ezt se tudod megcsinálni”, vagy a “sose lesz belőled semmi”, a “te még erre se vagy jó”, ugyanúgy megszégyenítő, gyereknap alkalmából, talán most megtehetjük, hogy elgondolkozunk ezen, és bocsánatot kérünk, majd nekikezdünk inkább annak a mantrának, hogy “te ezt hidd el, hogy meg tudod csinálni”, “belőled lesz valaki”, “te erre jó lehetsz, higgy magadban”, mert így lehet építeni, rombolni mindenki tud, de nem érdemes! Boldog gyereknapot, számot vetünk egy év múlva, én is, ti is!

Színes Szandi

Hoztam pár képet a múlt heti programról, ahol parafadugóból csináltunk hajót avagy tutajt. A járművet fel is avattuk, vízre tettük és kijelenthetem, hogy a ladik nem süllyedt el, úszott a habokban :)

18678758_1465062856848654_1631188443_n 18716408_1465063293515277_1006328246_n 18643590_1465063366848603_1321691816_n 18643677_1465062283515378_93738583_n 18643695_1465062570182016_1380927974_n 18643830_1465062386848701_660517812_n

 

 

Következzen az e heti program.

Maradunk a zavaros vizeknél, de most a mélyére tekintünk és egy félelmetes, de egyben titokzatos élőlényt alkotunk meg. Ez az állat a polip. Mi a kicsinyített változatát készítjük el, ami igazán barátságos és aranyos lesz. Ehhez fonalat fogunk használni. Ha érdekel a vízi világ, látogass el a játsziba és tekerjük meg a te saját polipállatkádat.

Időpont: 2017.05.24. és 05.27.

(szerda és szombat)

polip

Színes Szandi

A heti Színes Szandi, mely szerdán és szombaton tartatik, parafadugó hajók megalkotását tűzte ki célul. Nagyon egyszerű a mutatvány, fogunk 3 darab dugót, amiket összeragasztunk, majd árbocot ácsolunk fogpiszkálóból, melyet megspékelünk egy csinos vitorlával, hogy a hajónk ússzon a hullámok hátán.

És össze is állt a mi kis bárkánk, amit aztán vízre is bocsájthatunk.

Aki szeretne hajóskapitány vagy hajóskapitánylány lenni, látogasson el ma (05.17.) és szombaton (05.20.) a játszóházba és ácsoljuk össze az ő Fekete Gyöngyét.

hajó

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no. 23

Kotkodács bohóc

Ismét egy csodálatos nap kellős közepén jómagam, Svihák Oszkár, a bohóc, hatalmas bőröndömmel nekivágtam az aszfaltnak, hogy megünnepeljek úgy rendesen egy gyereket, most éppen ‘Csanakon. Szép tavaszi napsütés, még oda se értem már a víz folyt a hátamon, adott volt tehát minden, hogy egy nagyon jót bulizzunk, jó néhány csodásan felpörgött gyerekkel. A kerti mulatsággal egy időben volt a győrújbaráti motoros találkozó is, és éppen a felvonulás zajlott, amikor elkezdődött a csinnadratta. Kiültünk hát a Hegyalja útra, egy szép árnyékos helyre, az összes gyerekkel és szüleikkel, hogy megnézzük a felvonulást. Még életemben nem láttam ilyet, nem mondom, hogy izgatott voltam, inkább a gyerkőcökre figyeltem.

Bő 10 perc várakozás után meghallottuk a nagy dudálásokat, a bömbölő motorok zaját, minden gyerek egy kicsit elcsendesedett, leguggolt a fűbe, befogta a fülét, jó előre felkészülve az éktelen robajokra. Elől ment a két főszervező, az egyikükkel történetesen elég távoli, de valamiféle rokoni kapcsolatban állok, néztem, ahogy elégedetten feszít a motorján, mint egy kisgyerek, aki az iskolai szünetben mutatja be azt, amitől majd minden osztálytárs elájul. Hogy én mennyire szeretem ezeket a pillanatokat kifigurázni…de most nem én vagyok a lényeg, nem esek ugyanabba a hibába, amibe ezek a jóemberek. Ugyanis, a bő húsz perces felvonulás során feltűnt nekem, hogy mindegyik motoros – na jó, biztos nem mindegyik, de a kollektíva mégis odarendelte őket egy kupacba, olyan módon ül a motoros kerékpárján, mint egy kisgyerek. Pedig, messze nem volt mindegyik kisgyerek, sőt. Én akkor szoktam ezt megfigyelni, amikor kiabálják nekem a gyerekek, hogy “ezt nézd bohóc, milyen ügyes vagyok”. Elképesztő volt látni, egyiket a másik után, ahogy gurultak beleszerelmesedve a gépbe, ami viszi őket “ábólbébe”.

Aztán, úgy a harmadánál megéreztem azt az éktelen bűzt, amit ezek a motorbiciklik kidurrognak magukból, és kicsit lemosódott ábrázatomról a vigyor, mert előjött belőlem, hogy “rendben van kisgyerek, hogy olyan ügyesen tudsz ülni azon a motoron, és rendben van, hogy élvezed, hogy úgy húzod azt a kart, hogy beleszakadsz, és élvezed, hogy most már nem csak látnak, de hallanak is, de most már aztán elég legyen!” Valahogy, nem tudom hogyan, de biztos a legbensőbb énem egyik kicsi fiókjából elővánszorgott belőlem a szülő. A szülő, aki gondos, aki féltő, aki tudja, hogy az én kis hatvan, hetven évem után még sokan szeretnének ezen a bolygón élni, és egyébként, párhuzamosan is éppen zajlanak életek, nem is kevesen, már hét és fél milliárdan próbálunk nem meghalni nap, mint nap. És ez a sok kisgyerek ott előttem, csak nem akart elfogyni, én meg néztem fel az égre, hogy ez a szegény ózon, már így is mi mindent megtesz értünk, mi meg általában le se tojjuk szerencsétlent. Pedig, ha az ember csak egyetlen órát töltene azzal, hogy leülne csendesen, és nézné a világot, ami körülveszi, és belegondolna, hogy ez a bolygó hogyan tud lebegni a semmi közepén, milyen csodálatos, nem? És hogyan tud minket megtartani itt a végtelen semmi közepén, ez is elképesztő! Védve minket mindenféle űrszemetektől például, mert nem csak az orrunkig, vagy a falu végéig kéne ellátnunk alkalmasint, akkor talán egyszer csak nem gyerekként, hanem felnőttként kezdenénk el gondolkodni az ilyesfajta bolygószennyezésekről. Mert rendben van, hogy mindenkinek az számít, hogy én, meg én, meg én, hogy nekem legyen jó, én szórakozzak, én éljek jól, én ne szorongjak, én ne haljak meg, hanem töltsem ki az időm hobbikkal és engem nézzenek most már ne csak a közösségi hálón, hanem élőben is, és még egy kicsit gyereknek, még csak egy kicsit gyereknek, és ígérem, holnaptól felnövök, de mégis, kérem szépen, hát tanuljuk már meg, legalább ebben az új században, itt még a legelején, amikor már tényleg olyan fejlettek vagyunk, hogy akár már dolgoznunk se nagyon kéne, és minden információ már most a zsebünkben van, de tényleg tanuljuk már meg, hogy nem az egyén a legfontosabb, hanem ez az egész, amiben szereplőként éljük az életünket, amihez hozzátartozik ez a színpad, és nem kéne teljesen lerombolni ezt a színpadot, mert a végén még ránk dől, és összenyom.

 Úgy hallottam azonban, hogy volt valami jótékony célja is a programnak, amit én, a bohóc, a sokat jótékonykodó Svihák Oszkár pártolok, még, ha tudom is, hiszen annyiszor figuráztam ezt is már, és most sem bírom ki, hogy ilyenkor azért a jótékonykodó is nagyon jól jár, mert a neve az csak csak beépül a tömeg tudatába, mint a jóságos lény, aki csak ad teli szívvel, ám én akkor is pártolom a jótékonykodást kérem, igenis pártolom. Csak éppen talán, ha megengedi a főszervező úr, kijavítom a hibákat, pirossal aláhúzva, a margóra írva észrevételem. Talán az a jótékony cél is nemesebb lenne, ha felvonulás helyett, teleszennyezve a levegőt, ami szenny nem az űrbe megy ám, hanem marad itt nekünk, mert az a fránya ózon megtartja, és kavargatja a fejünk felett, várva a habarást hozzá, amit remélem, egy gazdasszony se készít el gondos főzőkanalával, de talán tényleg jobb lett volna, ha idén azt promóciózza a kedves főszervező úr, hogy most akkor mi nem vonulunk fel! Idén ezt kihagyjuk! Micsoda promóció, fantasztikus! Az újságírók, a híradók meg azt se tudnák, hogy most akkor mi van, de elgondolkodva, egyből fel tudnák tenni az okos kérdést, hogy de, miért nem, Hát ez olyan jó móka?! Lehetne egy csomó interjút adni, megnyílna ezermillió lehetőség! El lehetne mondani, hogy idén mégse vonulunk fel a motorunkon ücsörögve, húzogatva kallantyút, hanem még egy kicsit megtoldjuk ezt a jótékonykodást, idén duplán leszünk jótékonyak, és felajánljuk mondjuk azt a benzinköltséget, amit most idén nem pöfékelünk ki magukból, vagyis, nem mi, hanem ezek a szép járgányok. Fel se kéne vonulni, lehetne maradni szórakozni a táborban, és mondjuk mindenki egyszerre lemoshatná a motorbiciklit, bár. az is egy csomó víz, meg szappan, de akkor mosás helyett mindenki szelfizhetne a járgányával, vagyis a telefonjával, az talán nem fáj senkinek, és semminek magunk körül.

Nem lenne ám a bohóc kotkodács, ha nem egóból menne a jótékonykodás. De tudom én, tudom jól, sőt, talán én tudom a legjobban, hogy a szerénységet is tanulni kell, talán egy életen át…de még azt is csak ezen a bolygón tesszük, amit ha nem lehajtott fejjel nézünk, az értékei is egyből csodásabbak lesznek.  

SzíNeS SzaNdI

Ezen a héten SZínes SZandi a megszokott napokon rendel, azaz szerdán (05.10.) és szombaton (05.13.). Szeretettel várja azokat a gyerekeket, akik szeretnek festékkel pacsmagolni, ragasztóval ragasztgatni vattafelhőket és imádják a színes szivárványokat. Május második hetében ugyanis a hét színű szivárványt készítjük el, mely zápor után szokott az égen megjelenni és mint egy híd ragyog a magasban.

Tehát, nem kell mást tenned, mint ellátogatni a játszóházba 😉

4b5c9b3d46eedd5c290935eb1bf69292

Színes Szandi

Kedves gyerekek, kedves felnőttek!

A hétvégi Színes Szandi most mindenki fülének szól,ugyanis vasárnap egy magasztos ünnep veszi kezdetét, az Anyák napja.
Szóval lehetsz gyerkőc, anyuka, apuka vagy nagymama, bárki megtalálhatja a programban a számítását.
A foglalkozáson “A legjobb anya” vagy a  “Szeretlek anya” címkével ellátott rozettát fogunk készíteni. A művelet bonyolultságot nem igényel, úgyhogy ajánlom minden vállalkozó kedvű emberkének.
A foglalkozás időpontja: 2017.05.06. (szombat)
                                          és
                                             05.07. (vasárnap)

rozetta

1 2 3 4 5 6 37