Svihák tábor ’17 – élmények

Nehéz erről beszélni férfiként, de ma nagyon meghatódtam. Persze, mindenki tudja, hogy a férfi, aki gyerekekkel foglalkozik, nem az a hormondús, maszkulin alkat, aki foggal hajlítja a százas szöget, neki az érzelmi világa kicsit szofisztikáltabb, mert ahhoz, hogy megértsünk egy gyereket, kell egy fajta extra empátia löket, azt hiszem, én ezzel rendelkezem, tehát, büszkén vállalva mondhatom, ma nagyon meghatódtam amikor a reggeli tábormegbeszélést tartottam. Ugye, ilyenkor azok a dolgok szoktam elhangzani, amit én elvárok tőlük, és persze, hogy mi mindent fogunk az adott napon csinálni. Már reggel a dalunkkal a fejemben ébredtem, és tudtam, ez a nap lesz az utolsó, amikor ezt a csapatot egyben, egészében láthatom. Összeszorult szívvel, és nem takargatva meghatódottságomat meséltem, hogy mi mindenben lehet részünk. Nagy, sőt hatalmas tapsokban, szinte szerelmes nagyikban, akik, mintha a saját unokájuk szerepelne, úgy fog örvendezni, ha végig hallgatja, hogyan zengjük be a Baross utcát. Készüljenek fel, hogy kicsit ember feletti lesz a túránk, hiszen nem csak sétálni fogunk, úgy tizenötször elő is adjuk a dalunkat, ami önmagában megterhelő, nem csak a kis Svihákoknak, nekem is, és Színes Szandinak is, pedig mi ez a két masszív óra ahhoz a kőkemény, pörgős héthez képest, amit együtt töltöttünk…

Megvolt a főpróba, természetesen katasztrofálisan sikerült, ami ebben az esetben is jó hír, megettük Gyöngyvér testvér tízóraiját, és neki iramodtunk a belvárosnak. Ahogy megjósoltuk, hatalmas ovációk, kisebb tömegek gyűltek össze, a kalapunkba pedig gyűlt a fagyi és dinnyepénz. Végig mentünk a Baross utcán, az Arany János utcán, a Virágpiacon, a Király utcán, a Széchenyi-téren, egészen az ebédelős helyünkig, ahova már úgy estek be a táborlakók. Hatalmas büszkeség töltött el, hogy véghez vitték, hogy végig csinálták, hogy aktívak voltak, hogy csak a legvégén kellett nógatni őket, hogy elértük a buszt, hogy minden kaját elpusztítottak, hogy minden másodpercét élvezték az utolsó napnak, hogy a 18 kilós dinnyéből sem maradt semmi, hogy még repeta barackot és almát is kértek, hogy még az utolsó percben is rohantak, de a legnagyobb csoda és számomra öröm, hogy a végén még telefonszámok és címek is cseréltek gazdát, mert akkora nagy barátságok születtek. Szóval, a szívemben öröm és egy kicsi bánat is lapul, hiszen többé ez a banda így, ebben a formában nem találkozik, többé nem menetelünk forróságban, vagy esőtől félve, hogy többé nem nevetünk ugyanígy, ugyanezeken a dolgokon, de hát ez így természetes…semmi sem állandó, minden változó, és ez magában hordozza azt, hogy sokszor le kell mondanunk élményekről, dolgokról, amik vissza nem térhetnek, viszont az emlékeinkben sokáig élni fog az, amit ezen a héten megélhettünk. Köszönöm az összes táborlakónak, hiszen felnőtt fejjel még értékesebb egy-egy ilyen élmény, mert tudatosabban élvezi az ember azt, ami vele történik. Na, de jöjjenek a képek…

19244015_1530661143674765_1225239385_n 19832640_1530661290341417_942743426_n 19849235_1530661153674764_574094702_n 19858664_1530661193674760_2134863579_n 19894213_1530661230341423_908098750_n

 

19758173_10211875437032765_265869779_n 19832378_10211904592361630_1696088895_n 19832773_1511903665497906_1810129040_n 19848816_1511902605498012_1246774160_n 19848982_1511903042164635_1147854612_n 19858857_1511903542164585_664884228_n 19866217_1511901758831430_919376717_n 19866228_1511904412164498_1295500571_n 19866272_1511903612164578_713240270_n 19866400_1511902168831389_1631127136_n 19866557_1511901232164816_236403209_n 19866558_1511902682164671_1007753835_n 19866560_1511903945497878_1320080024_n 19866583_1511901338831472_2130844593_n 19866671_1511901555498117_2072043327_n 19866672_1511901845498088_1575267836_n 19873726_1511902775497995_1862793502_n 19873765_10211904588521534_1002510826_n 19873922_1511903742164565_461749180_n 19883431_1511902442164695_1912384244_n 19883443_1511903108831295_2050277136_n 19883842_1511903272164612_1885442418_n 19894056_1511901712164768_2050721620_n 19894125_1511902115498061_230647394_n 19894294_1511902012164738_1214849866_n 19894327_1511901635498109_1861544586_n 19904477_1511901805498092_1364799600_n 19904491_1511903835497889_1353270213_n 19904613_1511902988831307_2079348130_n

 

Svihák tábor ’17 – élmények

Na ezért érdemes tábort csinálni. Ezért az érzésért várom én ezt minden évben annyira. Csak ugye ez a 365 nap ez rengeteg, mire ideérünk elfelejtem, vagyis, csak haloványan emlékszem, hogy mi is volt annyira jó ebben, amikor 20-22 gyerek akar egyszerre mondani mindent, meg folyton azt hallgatni, hogy “Bajááázbáááciiiiii”, de aztán csütörtökön, amikor már összeér a csapat, mint keddre a hűtőben a húsleves, ekkor értem meg igazán, hogy miért is ragaszkodom annyira ehhez, és miért tervezem el minden évben, hogy a következő szezonban minden hétre akarom ezt az érzést, és a tábort. Ekkorra már tényleg lehámlik minden olyan felesleges gátlás, ami azt mondatja a táborlakókkal, hogy “oké, játékok, oké nagy korkülönbség, de énekelni a Baross úton, meg bohócba öltözni?, na azt nem”. Csütörtökre a klikkek is szétolvadnak, és az egész tábor egy nagy egésszé alakul, ma elgondolkodtam, hogy nem kéne ezeket a táborokat két hétre duzzasztani? Mert nagyon is kíváncsi lennék, hogy ugyanez a csapat hogyan muzsikálna még egy hétig, és hát olyan nehéz ezt a dalt egy hét alatt úgy összerakni, hogy ne változzak én is főtörzs őrmesterré, vagy stílszerűen csak Csőrmesterré, mert a dalt vagy tudjuk, vagy nem tudjuk.

Na nézzük inkább, hogy mi történt ma, miféle gaztetteket követtünk el a Malom ligetben. Életem legviccesebb játékát hozta le nekünk Gyöngyvér testvér, majd szülinapokon is fogjuk ezt játszani, nagyon vicces,elefántos játék, a képeken látni lehet, akkorákat röhögtünk, hogy a betonon fetrengtünk szurkolás helyett, nagyon vicces volt. Egyébként meg egész nap a dalunkat tanultuk, és fogadtuk a gratulációkat, sorban nyíltak az ablakok, és kértek minket a nénik, hogy még egyszer és hangosabban. Ezt persze a táborlakók nem élvezték, de aki járt már életében táncpróbán, vagy színházi próbán tudja, hogy milyen, amikor tizedszer próbálod el ugyanazt a részt…halál unalmas, de én, mint a Svihák tábor vezérkarának az oszlopos tagja, tudom milyen ez az érzés, és azt is tudom, hogy mennyire nem számít akkor már, amikor begyűjtjük a gratulációkat, mert tudom, hogy úgyis ez lesz, senkit nem fog érdekelni már utána, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy mekkora tömeg gyűlt össze nekünk, a mi kedvünkért.

Ebéd a Kristályban, végre szinte minden elfogyott a tányérról, ami annak is köszönhető, hogy a rántott csirke mindenki szája ízének megfelelő, és persze csütörtökön már épp eléggé elnyűttek és fáradtak a táborlakók, nem olyan válogatósak, magyarul fogalmazva, épp elég éhesek… De meg kell említenem, hogy Mira és Barnabás anyukája olyan fantasztikus ribizlis sütit sütött nekünk, ami 10 perc alatt úgy elfogyott, hogy kapkodnom kellett, hogy ehessek belőle én is…na jó, ez nem igaz, muszáj volt megkóstolnom, hogy nem romlott e meg benne a tojás a hosszú séta közben, de igazából tényleg attól féltem, hogy ha lerohanják a táborlakók a dobozokat, nekem semmi nem marad, akkor azért elég morcos lettem volna. Ismét összefirkáltuk a KIKA előtti placcot, de nem firkálmányok születtek, hanem alkotás, hiszen nemes táborunk címét festettük a placcra, amit meg lehet tekinteni az első komolyabb esőig, szerintem érdemes, de Színes Szandi úgyis készített egy halom fotót róla. Vicces volt a kéz és láb mosása, a nagy melegre való tekintettel, egy kis vizezés, fröcskölés kijárt az izzadt táborlakóknak. Eddig ez volt a legjobb nap szerintem, de aki nem hiszi, járjon utánunk…fél lábon. De mielőtt jönnének a képek, egy kis csemege: tegnap elindítottunk egy játékot a táborlakók között. Kíváncsi voltam, hogy szerintük melyik magyar szavak a legszebbek, érdekes dolgok jöttek ki, lássatok csodát, utána pedig tényleg jöjjenek a nap képei:

Finom, szegfűszeg, csókolom, gyönyörű, szerelem, gyémánt, szépséges, barátság, szeretlek, édesanya, hóember, Föld, család, dinnye, otthon, telefon, csókolózik, hal, eper, szép, szalonna, cseresznye.

19832532_1510859172269022_1774086725_n 19832562_1510858685602404_1950334946_n 19832642_1510857185602554_1061141803_n 19832699_1510859235602349_1441153147_n 19832815_1510859085602364_152231240_n 19832852_1510859678935638_1168480679_n 19849234_1510858268935779_2076731215_n 19858416_1510859605602312_1971334784_n 19858416_1510861585602114_581025067_n 19858464_1510858148935791_1299934704_n 19858571_1510856878935918_879571696_n 19858775_1510860985602174_1408247451_n 19858819_1510857688935837_1553503615_n 19866510_1510857875602485_554608955_n 19866618_1510858575602415_1418207000_n 19873766_1510859328935673_336860560_n 19883451_1510861478935458_115510255_n 19883712_1510858385602434_454220788_n 19883904_1510861398935466_680010162_n 19894095_1510857318935874_519635963_n 19894128_1510856495602623_1962140061_n 19894208_1510859415602331_396053091_n 19894335_1510861698935436_1947112134_n 19894411_1510861348935471_1260492915_n 19894459_1510857812269158_2139931595_n 19904420_1510858978935708_1119985818_n

 

 

 

 

Svihák tábor ’17 – élmények

Harmadik, szerdai napunk a sport jegyében telt. A Barátság park nyújtott nekünk védelmező otthont sportos pályáival, fantasztikusan felszerelt játszóterével, és természetesen a kerítésével. Bendegúz apukája meg is jegyezte reggel, hogy milyen jó választás volt ez a helyszín, ezt bóknak vettem, mert tényleg úgy gondolom én is, hogy ez a legmegfelelőbb helyszín 21 Svihák számára. Nem lehet elveszni, minden órában új és új élmények, minden korosztály megtalálja a saját kis izgalmas helyét, ahol kiélvezheti mozgékonyságát. Az egész parkot bejártuk, mert kicsit meg is akartam a táborlakóknak mutatni, hogy milyen fantasztikus dolgokat rejt magában ez a park, olyanokat, amikről az én gyerekkoromban álmodni sem mertünk, hiszen elképzelni nem tudtuk, hogy léteznek ezek a dolgok.

A reggel várakozással telt, persze nagy beszélgetések, nagy nevetések, sztorizások. Kialakultak mára már a kicsi csapatok, a nagy szerelmek, szóval van téma rendesen, mi csak ámultunk, hogy milyen jól elvannak a tábor lakói addig, amíg meg nem érkezik mindenki a helyszínre. Az persze feltűnt, hogy egyre álmosabb és fáradtabb táborozók csoszognak reggel felénk, de persze, mi sem vagyunk már a legfittebbek, csak nekünk van varázsitalunk, az a fekete lötty, ami 10 óráig legalább kitart.

Mire megérkezett mindenki, mire megtartottuk szokásos megbeszélésünket, már ott is termett Edina barátom, táskájában tömve érdekességekkel, amiket azért hozott, hogy minket megmozgasson. Jó alanya voltunk készülő gyerektornájának, hiszen nálunk aztán minden korosztály képviselteti magát. Kipróbálhatta, tesztelhette az egész produkciót. Nekem nagyon tetszett, de én persze kolegális szemmel is nézem, szerintem nagyon működő képes, ami nálam azt is jelenti, hogy bátran viheti rendezvényekre Edina ezt a produkciót, el tudom képzelni, hogy reggeli tornának a matiné előtt ez nagyon is megfelelő, de ismerve őt, és maximalizmusát, ő még csiszolni fog, bár én is ilyen vagyok, én is így tennék. Mindenesetre, minket nagyon jól elszórakoztatott, én rég röhögtem ennyit, talán tavaly a Vili bácsi délutánján. Imádom ezt, amikor én is kicsit táborlakó lehetek, amikor levetkőzhetem a tábor vezér felelősségteljes szerepét.

Miután Edina magunkra hagyott, de még az ebéd előtt, elgyakoroltuk a pénteki produkciót, és elfoglaltuk a park teraszát. Éhes gyomorral vártuk, hogy a futár megérkezzen az ebédünkkel, amit harangszóra kezdtünk el végül falatozni. Mivel lekéstük az első buszt, rájöttünk, hogy mennyire ráérünk, kifosztottuk a fagyizót, szegény lány már jojózott a szeme, azt sem tudta, hogy mi van, mintha megsütötte volna a déli nap, pedig csak “néhány” Svihák rendelést adott le. Én elfojtottam a rötyögésem, mert tudtam, a délután összes terhe a miénk. Lekésve a buszt már nem jutott idő az aszfalt telerajzolására, maradt a játszóházi mulatság, sok focizással, egy kis kergetőzéssel, építkezéssel, “Amerikából jöttem-ezéssel”, uzsizással, sírással, nevetéssel, amolyan gyerektábor módjára. holnap bepótoljuk a krétázást, ma nagyon kihajtottuk magunkat. Jöjjenek a képek.

19757992_1509921042362835_1266511447_n 19758087_1509920492362890_1346026704_n 19758108_1509920915696181_753832151_n 19758114_1509924319029174_842518079_n 19832544_1509920862362853_2098101339_n 19832600_1509923569029249_12188934_n 19832767_1509924182362521_706974842_n 19848896_1509921125696160_433013711_n 19849177_1509921762362763_926124502_n 19858558_1509920995696173_1158142248_n 19858737_1509921395696133_1196871427_n 19858753_1509920662362873_272788212_n 19858759_1509923219029284_679122117_n 19858783_1509924135695859_1100571275_n 19866441_1509921509029455_138135757_n 19873603_1509922339029372_1695700983_n 19873739_1509922965695976_979952516_n 19873766_1509923672362572_800660829_n 19873787_1509924402362499_2111329252_n 19873791_1509923852362554_782442269_n 19873799_1509924275695845_28635518_n 19874012_1509923075695965_39164406_n

Svihák tábor ’17 – élmények

Második napunk imádkozással kezdődött, hiszen az esőfelhők csak nem akarnak átevezni a Kisalföld fölött. Fázósan indult tehát a reggel, rögtön improvizációra késztetett minket, hiszen a délutáni program ugrott, tudtuk, ebből nem lesz kánikula, de egy jó táborvezető felkészül minden eshetőségre, de eső lehetőségre is. Jöhetett tehát a “B-terv”, de erről majd később. A délelőtt lassan indult, mire megjött mindenki mi már annyiszor elhajítottuk a frizbit, hogy szegény csapágyas lett, de nagyon élvezték a srácok. Ezután építettük meg a Svihák tábor legnagyobb homokvárát, amiből kukacok másztak elő, így a kislányok harmada inkább virágot szedett, amit mi pasasok meg is értettünk, hiszen, aki már egyszer is horgászott tudja, hogy ami a halaknak jó, az a pasiknak is jó, de azért nem kóstoltuk meg a ginyacokat, inkább szerveztünk nekik futóversenyt…

A sláger ipiapacs bújócska ismét nagyon népszerű volt, abba sem lehetett hagyni, mondjuk a Móra park a legjobb helyszín erre, hiszen tökéletesen elzárt terület, rengeteg lehetőség van elbújni, nem túl nagy a terület, és roppant sok a védelmet nyújtó fa. Eztán mentünk ebédelni hozzám, a Lepke utcába, ahol a darás tésztára várva jöhetett a kedvenc mesém, a László tábor, és a gombfoci, a csajoknak a körömfestés, de a lemezjátszó nem volt olyan öreg masina, hogy az érdekelte volna a táborlakókat, sokan ismerték ezt a szerkezetet, pedig azt hittem, hogy majd jön a rácsodálkozás, hogy “mekkora cédé”, de lehet, hogy ezek a mélyen alfások már nem is tudják, hogy mi az a cd, ezért nem volt rácsodálkozás. Nagyon jól jött ki ez a kis pihis ebéd, ez a másfél óra, hiszen tegnapról úgy érkeztek meg a gyerekek a táborba, mint akik maratoni futóversenyt nyertek előző nap.

Ezután jött a “B-terv”, amit Gyöngyvér testvér állított össze, egy igazi sorverseny, ahol még győztes se volt, hiszen úgy tervezte meg nekünk “testvér” a versenyt, hogy két részletben, csütörtökön derüljön csak ki, hogy a Színes gyerekek csapata, vagy a Villám lajhárok csapata nyerte meg a párharcot. Nagyon mozgalmas és roppant szórakoztató nap után jól jön az elnyúlás a kanapén, de még el kell mosogatni és vissza kell rendezni a lakást, de ez lehet, hogy majd csak a hétvége mulatsága lesz. Holnap a sportos napra sikerült e rápihenni, majd kiderül holnap…de oda kell az energia, az biztos. Sajnos a mutatványos nem jött el, pedig nagyon megígérte, csalódnom kellett, de a gyerekek szerencsére ebből mit sem vettek észre. Jöjjenek a képek

19679611_1508925299129076_66854406_n 19692210_1508929159128690_1725255384_n 19692500_1508926632462276_383570793_n 19692590_1508928279128778_405772541_n 19692599_1508927969128809_1383479251_n 19832495_1508928919128714_901940466_n 19832576_1508926295795643_665366252_n 19832695_1508928839128722_349929401_n 19832757_1508924962462443_1264709168_n 19848806_1508928732462066_1490888043_n 19848839_1508925059129100_831087542_n 19858436_1508928775795395_80076633_n 19858533_1508927739128832_1454597862_n 19858612_1508926992462240_372610831_n 19858624_1508925552462384_604289442_n 19858756_1508928992462040_1298717934_n 19883488_1508927332462206_885755219_n

Svihák tábor ’17-élmények

Megkezdődött a harmadik Svihák tábor, az a bohócos élmény tábor, aminek a végkifejlete egy kis bohóckodás elég komoly publikum előtt. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ma még csak az első napot élhettük át, ami mindig kicsit döcögős, kicsit méregetős, egymáshoz szokós, de az emberek már csak ilyenek. Itt nem működik az In medias res, ez nem irodalomóra, itt kőkeményen személyiségek személyiségekkel találkoznak, és próbálnak egy hétig együtt működni, együtt mozogni, együtt lélegezni, mintha egy nagy tüdő lenne, ami mozog ha beszív, mozog, ha kifúj. Kétségem sincs, hogy ez a csapat is meg fogja ugorni ezt a lécet, és a hét végére az elválás olyan nehézkes lesz, mint a hétfői összeszokás.

A játszótéren kezdtünk az Ikva utca végében, a régi sulimmal szemben. Mire összejött a csapat, már ki is alakult néhány kisebb banda, akik elkezdték az ismerkedést, egy kis hintázás, egy kis libikóka, mászókázás, az alap dolgok megbeszélése, ki hova jár suliba, ki melyik csapatot szereti, ki hány éves, milyen felszerelésekkel rendelkezik, amolyan tipikus fiús, lányos beszélgetések, persze a kis 7-8 éves, még rendesen álmos fejekkel, szürkeállománnyal. A régi motorosok, a Máté, a Solya, a Bendegúz egyből jöttek a tavalyi élményekkel, majd rá is beszéltek azokra a játékokra, amiket annyira élveztek előző évben, de azért adnunk kellett az újdonságnak is, hiszen, nem a tavalyit akartuk reprodukálni teljesen, kellettek az újdonságok. Nevetős, sőt röhögős játékot húzott elő Gyöngyvér testvér a tarsolyából, a zálogért cserébe kellett megállni a nevetést, a kör végére rendes kupac gyűlt össze középen, ki a cipőjét, ki a táskáját rakta be. Egy kis foci, mert annyi kis ronáldó jött a táborba, hogy minden második mondat az volt, hogy “Balázs bácsi, mikor focizunk?”

Eljött az ebéd ideje, amit úgy csócsáltak magukba a kis táborlakók, hogy öröm volt nézni, mintha a nagyi sütötte volna a pizzaszeleteket. Gyalog mentünk a játszóházba, szép öregurasan, cammogva, minden bokornál megálltunk, de versenyt is futottunk a nagy zöld placcon, és persze, meghallgattunk minden sztorit, mi is meséltünk ezt-azt, de hagytuk, hogy az élmények vigyék a lábunkat a játszóház felé, ahol már elő volt készítve Színes Szandi arcfestő készlete. Terveinket félre söpörve, a gyerekek vették át az irányítást, kezünkből kivéve az ecsetet, egymást kezdték el festeni, mi pedig hagytuk, és utólag jöttünk rá, hogy milyen jól tettük, hiszen ez a mi táboros hetünket szolgálja, hiszen ezzel az élménnyel térnek haza, ahogy ez is kezdi összekovácsolni a csapatot. Persze, minket is összemázoltak, de túl szemérmesek vagyunk, hogy ezt is felrakjuk, pedig Bendegúz barátom kitett magáért. Így összegezve, csodálatos nap volt, de a nagyja még hátra van. A képek alul, ahogy szoktuk.

19679783_1507899315898341_2094194838_n 19691125_1507897382565201_650029813_n 19691277_1507897612565178_1888050149_n 19691359_1507898869231719_1825494907_n 19691474_1507897799231826_1807651949_n 19692163_1507897682565171_1977630351_n 19692221_1507898072565132_1336150861_n 19692237_1507897929231813_959680737_n 19692502_1507897902565149_1194197038_n 19756010_1507890275899245_1073063146_n 19758276_1507898105898462_1605839138_n 19758331_1507898005898472_413246680_n 19832856_1507898452565094_1512859520_n 19848972_1507898332565106_1595695225_n 19849148_1507898642565075_27002765_n 19858391_1507898925898380_1102881658_n 19873621_1507899399231666_221274609_n

Színes Szandi

Kedves egybegyűltek!

Színes Szandi ma (szerda) és szombaton szívószálakból készít karkötőt a gyerekekkel. Gyertek el a játszóházba és töltsünk el együtt pár kreatív percet. Ha nem tudtok eljönni, akkor szolgálok egy videóval, ahol megleshetitek, hogy milyen könnyedén lehet mutatós “ékszereket” gyártani 😉

 

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.25 

Élvezettel evés

Svihák Oszkár, nem kell megijedni, nem ment el gasztroenterológusnak, nem is áll szándékában más hivatást választani, mint szórakoztatni, közben szórakozni, mert így jól tud megfigyelni, és kiforgatni, visszafordítani azt a kedves és sokszor lenyűgöző társadalomnak. Akkor mi is ez az evés dolog itt? Mert azt láthatjuk, amikor a bohóc fellép, talán neki sem ártana leadni pár kilót, bár, neki nincs baja, és mindig amikor úgy dönt, közbejön egy-egy olyan sérülés, ami visszahúzza. Ez eddig ötből ötször így történt, talán ezért van, hogy a lelke “zsírtalanítása” sokkal fontosabb tényező az életében. A hogyan is kellene felnőni, ami természetesen együtt jár azzal, hogy nagyobb felelősséget vállal a testéért, a benne található zsírokért is.

De ha nem gasztro-tanácsokról van szó, akkor miről? Mint az előbb már érintettem, a bohóc megfigyel, eleinte csak néz, és elraktároz, majd a kellő mennyiségű adat eltárolásával, később túlcsordulásával kibuggyan belőle néhány mondat. Ez a kicsordulás ma történt meg, amikor az interneten olvastam egy cikket, hogy mennyire káros az, hogy éjszaka még gyorsan végig pörgetjük az okos telefonunkon a közösségi hírportálokat. Komoly depresszióhoz vezethet, de már régóta foglalkoznak ezzel toxikológusok, és be is illesztették a komoly függőségeket okozó táblázatukba, amely szerintem már kell, hogy foglalkozási pont legyen. Gondoltam meg is osztom ezt a legnagyobb közösségi hálón, csakhogy nem engedi ezt a tartalmat megjelenni. Ami ilyenkor, a nem tűrt tartalmaknál szokott lenni, jön egy elterelés, valami hiba csúszott a világhálóba, gyorsan elromlott valami. Persze, minden mást meg lehet osztani, és minden más működik az interneten, ez az egy dolog épp kivert pár biztosítékot. Az egyébként, az életben, a kommunikációban, az üzleti életben is használatos terelés (ahogy azt a Győrplusz médiában tapasztalhattam nemrég), felelősség-áthárítás, a mosom kezeim attitűd volt az, ami betelített egy poharat a fejemben.

De kanyarodjunk vissza a kajáláshoz; amit megfigyeltem, sokan étkeznek ma már úgy, hogy közben valamit néznek, ami a képernyőről elénk vetül. Ez egy régi szokás, a televízió hozta be az életünkbe, ez is egy függés, mert kényelmesebb a tálcát vinni a tv elé, mint a tv-t az asztalhoz, rengeteg kábelt kellene egyik helyről a másikra vinni, sok kellemetlenség, a tálca megoldja ezt a problémát. Ez itt még szerintem, a ló ezen oldala, amikor az élvezethez kapcsoljuk az evést, magyarul, nem érünk rá megszakítani a műsorfolyamot holmi vacsorázásért. Az irodai étkezésnél is ez van, pedig tudjuk már ezektől a gasztro-szakemberektől, hogy mennyire fontos lenne kikapcsolt aggyal, élvezve az ízeket elfogyasztani a csirkepörköltet nokedlivel. A bohóc véleménye, hogy, bár igaza van a szakembernek, ez még a ló ezen oldala, amikor a túlhajszolt, információcunami nem hagy nekünk időt.

Azonban, amit látok, hogy egyre többen etetik úgy a kisgyerekeiket, kisbabáikat, hogy eléjük tolnak egy “bogyóésbabócát”, hogy a gyerek, amikor eltátja a száját, és épp azt mondaná, hogy odanézz anya, gyorsan beletuszkolnak a szájába egy kis rizst husival. Mert nem eszik a gyerek. Ez a gyerek sose enne, ha ezt nem lépném meg, sok szülő mentegetőzik így. Nos, ebben is van pozitívum, mert legalább látja, hogy ez kicsit káros tevékenység, de egyből menti magát, hiszen ő csak az anyai tevékenységét látja el, nem hagyja, hogy éhen haljon a gyermeke. Két dolog van a fejemben egyből, amit a bohóc segedelmével elétek tárok, mert a bohóc szerencsére rengeteget foglalkozik ilyen-olyan módon a maga lelkével, és, mint rendes Magyarországon felnőtt bohócról van szó, aki még az előző rendszerben született, magán képviseli mindazt, amit a kortársai is magukon cipelnek. Szóval, a két dolog; az egyik jön a másikból, de ezt mindjárt megértitek. Amit sokan nem tudnak, bár egyre több emberhez jut el az információ, a kisgyerekeknek nagyjából akkora a gyomruk, mint egy kisebb alma. Ez fejlődik aztán egyre nagyobbá, amíg el nem éri a nagyobb almát a kamaszkorra, és felnőttkorra pedig a két almát is eléri a nagysága. Egy ilyen kicsi alma nagyságú gyomrot nagyon nagyon egyszerű megtölteni, ráadásul, egy kis csemegézés ebéd előtt, egy kis puffancs, csoki elszórva idő közben, és már nem is éhes a gyerek. de ennek a “nem éhes gyereknek” is ennie kell ebédkor, amikor minden normális ember eszik, de, hát az ő kommunikációja addig tart, hogy eltolja magától, játszadozik az étellel, amit a szülők még mindig nem tudnak hova tenni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy az éhségérzetük, ami mindenkinek a sajátja, azt mondja, hogy a hasam eléggé meg van töltve. Ez rendszertelenséget is jelenthet, de akár a felnőttek megtanítását is jelentheti arra, hogy a gyerek úgy néz ki, tudatosabban étkezik, mert előbb felismeri azt az érzést, hogy mi elég. Nem szorong, hogy azt, ami a tányéron van el kell fogyasztani. És ezzel az átvezetéssel át is térhetünk a másik okra.

Ugyanis, ami korban mi felnőttünk, ha nem is teljesen mi, de szüleink biztosan, a Kádár rendszer, olyan rendszer volt, akinek a huszadik században először, magyar emberként meg volt engedve, hogy az éléskamráját kinyissa, és nyíltan vállalja, hogy tele van. Az első olyan kor volt az elmúlt száz évben, ahol meg volt engedve, hogy végre megtömjék a magyarok a bendőjüket. Előtte még haszonállatot se tarthattak, az előtt meg nem volt mit enni, háború volt. Így, a Kádár János bácsi, amikor a nép kedvence lett, azzal lett a kedvence, hogy kinyitotta az élés kamrát, és a magyar kajálhatott. És kajált is. Olyannyira, hogy úgy 10-15 év alatt a magyar szülőknek annyira  beleépült a tudat alattijukba az étel és az evés, hogy már sokkal könnyebb volt a szeretetüket, törődésüket kimutatni egy finom háromfogásos ebéddel, a hazaküldött töltött káposztával, óriási adag süteményekkel. Aztán eljött a huszonegyedik század, amikor az én generációm felnő, vagy kezd felnőni, és nagyon sok helyen halljuk, hogy a szeretet-kimutatás így, meg a szeretet-kimutatás úgy. Mi meg csak állunk, leginkább a sütő és a gázlap előtt, hogy de én rendesen kimutatom a szeretetem, ház közben még izzadok is, amikor megfordítom a palacsintát a negyven fokban. De ilyenkor jön az intelem, hogy törődéssel, és érintéssel kellene kimutatni. Ekkor jön a szorongás, mert a legtöbben nem azt láttuk a szüleink viselkedésében, hogy a törődésüket időben, és hasznosan, vagy több érintéssel, öleléssel, puszikkal nyilvánították ki, így, a mi mintánk legtöbbször nem így épült be a tudatunk alatt lévő pincébe. Nem is tudunk hirtelen ezzel a szorongással mit kezdeni, mert érezzük, hogy az eddigiek nem jók, nem akarjuk úgy szeretni a gyerekünket, ahogy minket szerettek, de még kényelmetlen az újfajta, mert hogyan lennénk hozzá szokva, ha sokszor nem is tudjuk felfogni, felismerni, hogy mi a baj. Ez az az érzés, amikor szeretnénk megtömni a kisgyerekünk hasát, szeretnénk ha ugyanolyan jól lakna, mint amilyen jól laktunk mi gyerekkorunkban, mert akkor azt éreztük, hogy anya szeretett minket, és ezt a szeretetet szeretnénk mi tudat alatt átadni, de ez a generáció meg nem is érti már, és nem eszik. Ekkor nyúlunk az okos telefonért, és keressük a wifit, meg a “bogyóésbabócát”, hogy amíg tát, addig etetünk, és majd úgyis beindul a rágás magától. Ez majdnem olyan, mint amikor minket nagyon szerettek, legalábbis kimutatták, de közben érezzük, hogy nem helyes. Ahogy a Kádár-korszak előtti idők volt a ló egyik oldala, a sok koplalással, éhezéssel, nyomorral, a Kádár-korszak volt a másik oldal, a zsíros cupákokkal, kajával kimutatott szeretettel, ez a korszak próbál helyre billenni, fenn maradni a lovon, de ahogy látom, a mi generációnk még csak finomít, a következő generáció már megoldást is találhat. Remélem, nem az okos telefonok által.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy okos telefon ellenes vagyok, én nagyon sokszor szerettem az okos telefonom, mert hasznos volt a gps, az amikor gyorsan kellett megkeresni egy telefonszámot, kellett az internet, amikor valami újat akartam főzni, nem a megszokottat, nem a lapos telefonnal van bajom, csak azzal, amikor a könnyebbik út az, hogy előkapjuk, mert a szorongásunkat így a legkönnyebb oldani, mert megoldást nyújt.

A bohóc tehát nem sulykol megoldást, nem akar okosabbnak tűnni, ezért csak halványan megjegyzi, hogy szerinte nem az evéskor kellene felmérni azt, hogy mikor éhes a gyerek, hanem már napközben is oda kellene figyelni, hogy mikor evett az a gyerek, mit evett az a gyerek, mert akkor láthatjuk, ha ebédidőben nem éhes, akkor az miért is lehet. Az meg, ha nem éhes, nem megoldás, hogy megvárjuk, amikor tát, beletömjük, mert a tudatalattijába az az információ jut el, hogy bármi is van, bármi is az érzésem, amikor kong a harang, nekem enni kell, mert így tanultam meg gyerekkoromban, így tanítottak meg a szüleim, különben jön a szorongás nagyon nagyon rossz érzése, amit egyből oldhatok egy kis evéssel. Majd vacsorakor mi lesz az első, ha érezzük a szorongást? Nyitjuk a hűtőt. Pedig, csak azt kéne észre vennünk, hogy mitől is szorongunk? Ja, hogy szeretetre, törődésre, érintésre vágynánk? Egyetlen megoldás jut az eszünkbe, vagy kettő, de ez már majd egy következő bejegyzés lesz, hiszen a piálás is oldja a szorongást, de abba a helyzetbe a bohóc nem lát bele, mert azt kicsit intimebben csinálják az emberek, nem olyan nyíltan, mint a telefonnal, élvezeteket tömve etetést.

Az meg, hogy mi történhetett az internetemmel, miért nem tudom megosztani a kamaszokra nézve káros okos telefon függőségeket tartalmazó cikkeket…nos, mindenki láthatja, a szabadságérzetünk stokholmi...

Egyébként, hogy saját élményt is rakjak a történetbe, ez a felismerés, hogy kajával szeretett leginkább az anyám, segített, hogy lemenjen rólam néhány kiló felesleg, már csak több mozgás kellene és türelem…

Gyerkőc megőrzés

Hívhatjuk gyermek-megőrzésnek, váróteremnek, második lehetőségnek vagy nagyipótlónak, a játszóház bővül egy új szolgáltatással. Ezt fogom én nektek bemutatni egy kicsit bővebben.

Akik többször is jártak nálunk, tudják, hogy a játszóházat bögrésen lehet használni, ha valaki csak úgy arra téved, vagy az étteremben ebédel. Ez a bögre ott árválkodik az ajtófélfán, aki elmegy mellette és úgy gondolja, beledob. Ennek főképp lelki okai vannak, nem üzleti, nem tudjuk és nem is szeretnénk meghatározni a szabad játék árát, főleg, ha valaki a szüleivel jön be egy kis kikapcsolódásra.

Azonban ez most egy kicsit más!

IMG_20151230_164546

Ez most az előre megtervezett, a tudatos megőrzésről, szórakoztatásról szól.

Már eddig is igénybe vették azok a szülők a játszóházat, akik átugrottak a közeli bevásárlóközpontba nagy bevásárlást intézni, volt aki a szülői értekezlet alatt nem tudta másképp megoldani, vagy egy állásinterjúra kellett elrohannia, esetleg, be kellett ugorni valakit helyettesíteni, de a nagyszülők az ország másik felében vannak, volt aki csak úgy szeretett volna egy kicsit kikapcsolódni, pár órát házastársként eltölteni, szórakozni, és volt szülő, aki otthon, betegen lábadozott, és akadt, aki így, a mi segítségünkkel írta a diplomamunkáját.

Azt hiszem, hogy a legalkalmasabb ennek a szolgáltatásnak a tesztelésére a nyári szünet.

Nem szeretnénk plusz ötleteket adni, épp elég sok a bajuk néha a felnőtteknek, pláne, ha egy távoli nagyszülőre gondolunk. Épp ezért gondoltuk ki Színes Szandival, hogy kiterjesztjük a szolgáltatásunkat, és összehozzuk az ő kézműves, kreatív foglalkozását, a megőrzésre rászoruló gyerekek szabad programját, a nagy Balázs bácsis nevetéseket akár több órára is.

imádnivalók

 

Előre szólunk mindenkinek, nagyon fontos, aki ezt a szolgáltatást szeretné igénybe venni, előre kell egyeztetnie telefonon! Az elérhetőség: 0670-33-789-61

Ugyanis, ebben az esetben nekünk külön készülni kell, és előre tudnunk kell a hozzávetőleges időtartamot, hogy tudjunk számolni programokkal, unaloműző játékokkal.

Ilyenkor a szülők külön formanyomtatványt töltenek ki, amelyben kijelentik ,hogy erre megbíztak minket.

A szolgáltatásnak ebben az esetben fix díja van, ami óránként 600 ft-ot jelent.

A megőrzés, mint szolgáltatás igénybe vehető hétköznapokon, a keddi nap kivételével 12-19 óráig, szombaton 10-19 óráig, vasárnap pedig 10-17 óráig. Akár egész nap, akár csak néhány órára is.

Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.24

A bohóc története gyerekeknek és szülőknek gyereknapra

Egy nagyon érdekes dolognak lehettem tanúja és tapasztalója a minap, gyereknap alkalmából. Győrsövényházán, a legnagyobb szeretetben léptem fel az iskolai rendezvényen, ahol úgy vártak pedagógusok és gyerekek, mintha legalább a Mikulás lennék. Megtisztelő és szeretetteljes volt ez a számomra, Svihák Oszkár tehát lehet mondani, hogy nagyon elérzékenyült. Lement a műsorom, és ott maradtam a tanár nénik által szervezett sorversenyeknél is, egy kicsit játszottam, bohóckodtam is, de leginkább segítettem, engem küldtek el, ha elgurult a labda, vagy össze kellett szedni a bójákat.

Az utolsó játék következett, amiben az volt a négy csapat feladata, hogy egymás kezét fogva – ami hét gyereknél tizennégy marok összesen -, el kellett futni a bójáig, ott a kirakott sportszőnyegre egyszerre, kéz a kézben le kellett ülni, úgy, hogy mindenki feneke érinti a szőnyeget, majd fel kellett állni, és visszafutni. A győztes persze a leggyorsabb, de külön pontozták azokat, akik össze tudtak dolgozni. Hm, gondoltam magamban, most tanultam valamit, majd a táborban milyen jó lesz egy ilyen közös csapatjátékot játszani, ahol a cél, hogy úgy tudjanak összedolgozni a gyerekek, hogy egymást segítsék. Akik elsők lettek, ők tökéletesen teljesítették a feladatot, mondhatni vita nélkül, ám a többiek, csalódottságukat nem rejtve véka alá, egymást kezdték el okolni, természetesen az ügyesek, a “menők” a gyengébb képességűeket, vagy a kövérebbeket, és lehet mondani, hogy megalázták őket. Egyből felismertem ezt a helyzetet, lévén, hogy én egy kövér, ügyetlen gyerek voltam, csámpás lábakkal és esztéká keretes szemüveggel. Rögtön elő is jött belőlem a szégyen, amit akkor éreztem, tehát, máris kikerültem az okuló és a megfigyelő szerepből, és együtt éreztem azokkal a gyerekekkel, akiket sértettek, megszégyenítettek. El is döntöttem magamban, hogy ez nem volt helyes így, tovább is léptem, szinte meg sem maradt bennem ez a játék így, pedig a megoldáshoz nagyon közel voltam, de a gyerekkori sérüléseim nemhogy elhalványították a megoldást, ködbe is veszett ott rögtön. Bevallom, nekem nagyon tanulnom kell a megszégyenítés elkerülését, ami így, hogy az iskolarendszerünk a még mindig a megszégyenítésre alapul, elég nehéz, mert se mintám, se kreativitásom ahhoz, hogy kifejlesszek gyorsan egy új alapelvet, de esküszöm, hogy törekszem rá, ezt talán többen tudják látni, mint amennyien vannak azok a gyerekek, akiket akarattalanul sikerült megalázó helyzetbe sodornom, ezzel mélyesztve azt az érzést bennük, amihez jól megágyaz sok “szakember”. Ezúton is elnézésüket kérem, remélem lesz rá mód, hogy a bocsánatukat szóban is kiérdemelhessem.

Elég fontos dolog ez, de nem ezért kezdtem bele én, a Svihák Oszi ebbe a történetbe, hanem mert estére az Isten elém tárta a megoldást. Hogy miért fogom Istenre ezt a nemes cselekedetet, mindjárt kiderül. Ugyanis, még aznap este, gyereknap előtt egy nappal, a hatalmas mágus Pál Feri egyik előadását láttam a youtube-on, amely előadásban elmesélt egy történetet. Táboroztattak többen gyerekeket. Egy bizonyos feladat volt, amiben a Pál Feriék egy hatalmas fának az egyik magas ágára kötöttek almákat. Csapatokra osztották a gyerekeket, és egymás vállára állva, piramist alkotva kellett levenni az almát. A leggyorsabb csapat kapott egy pontot, akik ügyesen összedolgoztak, kaptak egy plusz pontot. Eddig világos volt a történet, azonos a győrsövényházi tanítók feladatával, tehát, már tovább jutottak, mint én bármikor is, immár két csapat, és ez mindkettő ugyanazon a napon tárt elém egy igazságot. A történetet hallgatva, a másodperc tört része alatt felismertem, hogy itt van a megerősítés, mégis fogom ezt alkalmazni ezek után. Ám itt jött a csavar, és az a megoldás, ami engem kivezetett a szégyen ködébe elbújt, kullogót a napfénybe. Ugyanis Pál Feri atya elmondta azzal a hatalmas, és szeretetteljes mosolyával az arcán, hogy sok csapat, talán mindegyik többször is nekifutott a gyakorlatnak, hiszen nem olyan könnyű az, talán még felnőtt fejjel sem, hogy úgy dolgozzanak össze, hogy elsőre sikerüljön, és van olyan nagy cél az a plusz egy pont, hogy mindenki a leggyorsabb úton próbálja elérni az almát, ahhoz, hogy egy kapkodással kezdjenek bele a feladatba, ami eleve kudarc, és ilyenkor jönnek azok a mantrák, hogy “de béna vaaaagy”, meg, hogy “könnyebb lenne a dagi nélkül”. ÉS Pál Feri még mindig húzta a hallgató idegeit, de széles mosolya mögül előtört a bölcsesség. Ugyanis, kihirdette még a játék előtt, hogy nagyon sok pluszpontot kap az a csapat, akinek úgy sikerül levennie az almát összedolgozva, hogy közben egyszer sem bántja a másikat, sem fizikálisan, sem mentálisan, tehát nem szégyenít meg senkit. Ez rögtön egy olyan plusz feladat lett a gyerkőcöknek, ami arra késztette őket, hogy a gyengébb képességűeket, akik lehettek volna “bénák”, vagy kövérek, vagy vakok, vagy gagyik, megnézzék, hogy miben is jók, mi is lehet az ő erényük, hogyan lehet az ő képességeiket hasznosítani. Így lehet, hogy az Isten eltakarította Pál Feri segítségével azt a szégyenködöt, ami kivezetett egy olyan labirintusból, amiben köröztem már elég rég óta. Egy feladatom van hát, soha az életem, és a munkásságom során nem felejthetem el ezt az alapvetést, és úgy hozzam be az életembe, hogy mindig is hálás legyek érte Győrsövényházának, Pál Ferinek, de persze első sorban Istennek.

Ezzel a kis történettel, ami szerintem tanulságos lehet szülőnek, pedagógusnak szeretnék én boldog gyereknapot kívánni elsősorban minden olyan gyereknek, akit valaha megaláztak, és persze azoknak is, akik megaláztak másokat. Gondolkodjatok rajta, egyetlen egyszerű mondat az egész, amivel elkerülhetjük a szégyen érzését, mert attól még, hogy minket megszégyenítettek gyerekkorunkban (mert mindenkivel megtörtént), nem kell ezt továbbadni, egyszer csak meg fog szűnni ez az érzés, ha mindenki betartja, de legalábbis törekszik rá!

Egyetlen mondat ehhez még: az a mantra, hogy “te még ezt se tudod megcsinálni”, vagy a “sose lesz belőled semmi”, a “te még erre se vagy jó”, ugyanúgy megszégyenítő, gyereknap alkalmából, talán most megtehetjük, hogy elgondolkozunk ezen, és bocsánatot kérünk, majd nekikezdünk inkább annak a mantrának, hogy “te ezt hidd el, hogy meg tudod csinálni”, “belőled lesz valaki”, “te erre jó lehetsz, higgy magadban”, mert így lehet építeni, rombolni mindenki tud, de nem érdemes! Boldog gyereknapot, számot vetünk egy év múlva, én is, ti is!

Színes Szandi

Hoztam pár képet a múlt heti programról, ahol parafadugóból csináltunk hajót avagy tutajt. A járművet fel is avattuk, vízre tettük és kijelenthetem, hogy a ladik nem süllyedt el, úszott a habokban :)

18678758_1465062856848654_1631188443_n 18716408_1465063293515277_1006328246_n 18643590_1465063366848603_1321691816_n 18643677_1465062283515378_93738583_n 18643695_1465062570182016_1380927974_n 18643830_1465062386848701_660517812_n

 

 

Következzen az e heti program.

Maradunk a zavaros vizeknél, de most a mélyére tekintünk és egy félelmetes, de egyben titokzatos élőlényt alkotunk meg. Ez az állat a polip. Mi a kicsinyített változatát készítjük el, ami igazán barátságos és aranyos lesz. Ehhez fonalat fogunk használni. Ha érdekel a vízi világ, látogass el a játsziba és tekerjük meg a te saját polipállatkádat.

Időpont: 2017.05.24. és 05.27.

(szerda és szombat)

polip

1 3 4 5 6 7 38