Svihák Oszkár blog

 

Oszkár és a hírnév

Egy egészen átlagosnak mondható szombat reggelen, miután Svihák Oszkárrá változásom az első kávéval megtörtént hajnalban, megindultam utamra. Bele sem kellett néznem naptáramba, tudtam, mi lesz az első állomás, a második, a harmadik, és így tovább. Érdekes, hogy, mintha kiesnék ilyenkor az időből, csak a Nap felkelése és nyugvása, valamint az éhségem az, ami jelzi, hogy az idő még mindig közöttünk van, bármennyire is kapcsol ki a bohóckodás, természetesen, az idő, mint tényező, hogy minden helyszínre időre oda kell érnem, és tudnom kell, mikor, hol, mennyi időt tölthetek, ott van körülöttem, feszélyez is kicsit, ám, ha ezt az időt nem a karóránkon lévő számrendszer keretein belül értjük, hanem a mára olyan divatossá vált jelenben éljük meg, akkor az idő szorításából kibújunk, és élvezzük azt a tevékenységet, amihez nem kell tudnunk semmi mást, csak, hogy biztonságban vagyunk, van elég energiánk, van elég kedvünk és tapasztalatunk, tele vagyunk képességekkel, nem kell támaszkodnunk semmire, az idő telik, mi pedig csak a lelki békénkkel, vagy békétlenségünkkel vagyunk elfoglalva. Svihák Oszkár tehát, a kávé és fogmosás után nekilendült…

Az első helyszín egy céges rendezvény volt, ahol is a darab idő, amit eltölthettem épp elég hosszúnak bizonyult, hogy a bőröndöm legaljára is benézzünk, mert általában a legszórakoztatóbb dolgokkal kezdem a műsorom, főleg, ha színpad is van, és mindenki szépen leül, hogy nézze az előadást, nem kell meggyőznöm senkit, hogy amit most csinálok, sokkal szórakoztatóbb lesz, mint a szertelen szaladgálás. Ám, ha több órára foglalnak le, mindig kicsit ráérősebb a műsor, akkor fel kell építeni, ahogy ebben az esetben is történt. Színpad nem volt, tehát először is meg kellett keresni a megfelelő helyszínt, ezután meg kellett győznöm a gyerekeket, hogy a nagydarab 100 kilós bácsi, színes ruhában nem akar bántani senkit, néha ez tart a legtovább, de én is bizalmatlan lennék első látásra magammal…de aztán jöhet a móka. Szép és kedves, vagy cinikus és pattogós, ez mindig a hely adottsága, a gyerekek milyensége és az aktuális lelki állapot függvénye. Mivel itt olyan sok gyerek nem volt(60-70), szép ráérős tempómba jobban beleillett a kedveskedős, udvarias, már már modoros, túlzottan is modoros előadásmód, amit egyébként a gyerekek nagyon szeretnek. A műsor után, ami a legtöbb esetben úgy ér véget, hogy a gyerekek már legyintenek rám, besokallnak tőlem, és magamra hagynak, mert más dolog, egy kis játék, szaladgálás sokkal érdekesebb már nálam, és a mentegetőzésemnél, hogy mást már nem hoztam magammal, más trükk, játék nincs már benn a bőröndömben, na az ilyen egyedül töltött létemben szoktam bekapni néhány falatot a megmaradt szendvicsekből, sütikből, de már rohanás is tovább.

Ki vidékre, ahol a polgármester úr jókedvétől részegülve a fél falu le volt részegedve, már kora délután. A gyerekek szaladgáltak, kergetőztek, és az újra gyerekké változott, borvirágos orrú felnőttek is a maguk szintjén foglalkoztak azzal, hogy megjöttem, néha ilyenkor olyan érzésem van, hogy összetévesztenek valami bombázó nővel, mert hasonló megjegyzések hagyják el a szájukat, csak épp szavak cserélődnek, mert én a “hé, bohóc” kifejezésre legyek megtisztelt, míg, ha 90-60-90-es nő lennék…nos, ebbe belegondolni sem könnyű, sőt. Megtalálom a polgármestert, azonnal kéri is a számlát, még ki sem nyitottam a bőröndöt, de már fizetnek, csak tán nem feltöltött a garatra a polgármester is? Na, akkor Svihák Oszi, meg is van az ember, aki az előadásban az áldozat lesz. Az elemek nagyjából hasonlóak, mint az előző helyszínen, csak itt kicsit kevesebb a gyerek, ám a nézőközönség sokkal többen van, hiszen egy ilyen kicsi faluban a nem deréktól fölfelé (televízió) szórakoztatás nem minden napos történet, ilyenkor még az özvegy nénikék is odaülnek, és jókat kacagnak, mert ők legalább tudják, hogy a svihák szó mire is utal, tőlük kapom mindig a legnagyobb bókot…”maga, maga aztán tényleg igazi svihák”. Ám, bármennyire is fáj a szívem értük, hiszen a kis részegecske egyszerűségük számomra hungarikum, a néhol durva beszólásaik, az állandó viccelődés és magamutogatás az alkohollal, ez engem a gyerekkoromra emlékeztet, mégis mennem kell tovább. A műsor a legnagyobb rendben zajlott, a polgármester mindenre hajlandó volt, csak, hogy a következő ciklust is ő vezethesse, uralta a pillanatot, őt sem érheti az a vád, hogy sokat foglalkozott volna az idővel. Még csak kora délután van, mennem is kell tovább, ez a pár száz fős falu nem tud odaláncolni, hiszen a határidő az határidő…be a kocsiba, vissza Győrbe, a játszóházba.

Egy tündéri öt éves kislány születésnapja. Színes Szandi mindent gondosan előkészített, a kezem alá dolgozik, mint a legjobb nővérek, épphogy átöltöztem, az izzadt ruháim helyett friss illatú inget vettem, már meg is jöttek az első családok, szépen rám hagyva erre a három órára a gyerkőcöt, amit én viccelődéssel, és nagy melegséget árasztva hálálok meg. Megérkezik az ünnepelt, apró késéssel, de negyed négykor már kezdjük is a bulit, jöhetnek a bűvésztrükkök, a csipeszelés, táncolás, a felhőtlen játék és szórakozás, mindaz, amit annyira szeretek, a pörgés úgy, hogy elvesztem a felnőtt létem, és gyerekké, egy nagy gyerekké változom, aki a csapatban a legidősebb, és azt tudja mondani a gyerekeknek; gyertek utánam, van egy ötletem…általában, ez a kvintesszenciája a munkámnak, a bandavezér, aki nyitott füllel és szemekkel él, aki mindenre reagál, és megpróbál úgy reagálni mindenre, hogy azzal kivívja a többiek elismerését. Felfedeztem már, hogy elég sokan vannak így ezzel az életükben, vívják ezeket a játszmákat egymással, de nem sok embernek jut eszébe, hogy ez gyerekekkel a legkönnyebb, a legszórakoztatóbb. Ám, mint máshol és máskor, itt is véget ér a móka, és jön az utolsó helyszín, ismét vidék, egy rövid, egy órás fellépés, amit úgy vállaltam el, hogy a szülő szinte könyörgött. Az utolsó pillanatban hívott fel, és nagyon kellett neki a segítség, bár vakarva a fejem, de elvállaltam, pedig tudtam, hogy aznap a negyedik fellépésemen már rég nem leszek fitt és lendületes, de elvállaltam. Igazam is volt félig, mert friss semmiképp nem voltam, de a lendület még tartott, sőt…ez hasonló élmény ilyenkor, mint amikor az ember egy mondatban akar elmondani valami nagy érvényességű dolgot, vagy, mint mikor egy levegővel akarja átúszni a medencét. Ilyenkor az autóban már zenét kapcsolok, bömböltetem, és nem hagyom magamnak, hogy eszembe jusson a fáradtság, vagy, hogy feleszméljek arra, hogy azon a napon még nem foglalkoztam magammal, de a pár száz emberrel, akik körülvettek, őket pedig nagyon szórakoztató módon kiszolgáltam, ilyenkor a zene visz, a fejemben úgyis kész a fellépés, a zsebeim teletömve a műsorhoz szükséges kellékekkel. Megérkezem, egy nagyon szerény, de szeretetteljes ház nappalijában már várnak a gyerekek, lehetnek vagy huszonöten, én pedig veszem a nagy levegőt, és be a medencébe. A szavak darálva jönnek ki belőlem, csak úgy pattognak a járólapon, szerintem sok gyerek csak kapkod utánuk, nem is fog fel mindent, még az utolsó lendület, az utolsó gondolat visz magával, a fejem üres, a lelkem még akkora, mintha mások lelkét is elnyelte volna, de vége. Szinte úgy kell leállítani, kellene egy gong, mint az ökölvívásban, a szülők hálásak, nézik az órát, mindjárt letelik ez a rémálom, a lakás romokban, nekik kellett tartani a frontot, amíg megérkezem, de nincs harag a szemükben, csak hála, boldogság, szeretet. Szeretnek ők most mindent és mindenkit, csak legyen este nyolc, és csönd.

Vége hát. A kocsiban gyorsan átveszem az újra teleizzadt ingem, kikapcsolom a hózentrógert, és már zenét sem kapcsolok a kocsiban, csak hagyom, hogy belebambuljak a sötétségbe a piros lámpa oltalmazó fénye alatt a stop tábla védelmében. Ilyenkor jön némi felismerés; éhes vagyok, fáradt vagyok, büdös vagyok, szomjas vagyok…be kell mennem a boltba. Nem sok minden van ilyenkor még nyitva, de szerencsére azok a helyek, amik közel vannak a lakhelyemhez, és ahol olyan gyorsan pörögnek az eladók, még nyitva vannak, be is térek az egyikbe. Mint, aki most már hazatért, ráérősen nézelődtem. Bár csak egy kis virsliért ugrottam be, elég sok mindent összeválogattam, valahonnan még volt erőm, hogy átgondoljam, mi minden hiányzik a hűtőből. A bevásárlókocsim félig pakolva, erőm, hogy a szalagra pakoljak még elég, de a pénztáros kisasszony gyorsasága nekem már egy ködbe veszett állapot, én is átváltoztam egy sima vásárlóvá, aki ráér szombat este még vásárolgatni. Szinte látom a pénztáros szemén azt az ürességet, amikor rám néz, mint ahogy én néztem a polcon a mogyoróvajra, egy tárgy vagyok a szemében, egy munkaeszköz, mint a fogkrém, amit kirak a polcra délután, este pedig lehúzza a pénztárgép előtt, csak engem nem kell rakosgatni, csupán 20-30 másodperc alatt elintézni, hogy már ott se legyek. Ez teljesen rendben van, pláne, ha a mögöttem lévő sorra nézek. Kedves arcú hölgy áll mögöttem, látszik, hogy nincs baja az emberiséggel, de aki ő mögötte van, már nem is esik a pillantásom. Ám egyszer csak én kerülök sorra, és tudom, valahogy fel kéne pörgetnem magam, de az a magabiztosság és lendület, ami egész nap az én pártomon volt, most nincs sehol, a helyén teszetoszaság és lendületlenség, töredezettség, bénázás, ahogy mai kamaszok mondják. Már le is pergett a szalag, jöhet a fizetés. Rengeteg apró és papírpénz van nálam, na most nem felvágni szeretnék, a legnagyobb címletek nincsenek begyűrve a zsebembe rendszertelenül. Válogatom a pénzt, szeretnék megszabadulni a fémpénzektől, de az idő sürget, nem érhetek rá ebben a boltban válogatni, hogy kiszámolgassam, hogy minél könnyebb legyen a zsebem, minél kevesebb fém húzzon le a föld felé, ám én megengedem ezt a kevéske luxust magamnak, hiszen az én nézőpontom más, mint a pénztárosé, más, mint a többi emberé mögöttem, mert én dolgoztam egész nap, és izzadt vagyok, fáradt, éhes de leginkább dacos. Már épp megvan az összeg, átömlesztem a pénztáros kezébe az általam megszámolt pénzt, akinek szintén át kell számolnia, és ezzel egy kis zavar keletkezik az időben…egy harminc másodperces zavar, amikor szintén itt az üresség. Ám ez az üresség más, mint az eddigiek…elég kínos. Zavaromat szeretném kedvességgel és emberséggel kezelni, így erőt veszek magamon, felnézek a mögöttem gyülekező elég hosszú sorra és elnézést kérek a bénázásomért, majd nyugtázom, hogy egy emberen kívül senki nem törődik a bűnbánatommal; a kedves kis hölgy, aki addigra természetesen türelmetlen kis hölgy lett, ő vette a fáradtságot, hogy felül emelkedjen feldühödött gondolatain, és kinyilatkoztatta azt a mondatot, ami feltette ennek az átlagosnak, de elég pörgősnek mondható szombati napnak a tetejére a pontot; “semmi baj, mindenkinek jár egy perc hírnév”.

 

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.