Svihák Oszkár blog

Blogbejegyzés no.27

Svihák Oszkár esete az ego-val

Történt egy rendezvényen, hogy aktuális műsorom közepette eszembe jutott, hogy én fejből ismerem Romhányi József A teve fohásza című zseniális versét, hát be is illesztettem rögtön a műsoromba, elfelezve ezzel azt az egy órát, amit a közönség szórakoztatására találtam ki. A verset természetesen a korosztályom nagyon is jól ismer, hogy az idősebb generációkról ne is beszéljek. Ám míg az idősebb generációnak csak kevéssé van meg a szoros, szinte már rokoni kapcsolata az okos telefonjával, az én generációm még bele tud esni abba a hibába, hogy telefonnal kel, fekszik, fürdik, stb. Így történhetett meg az az eset, hogy a vers címének ismertetésekor, a felnőttek jó nagy része mosolyukkal az arcukon vették tudomásul, hogy amit hallani fognak, bizony azt a belső hangjuk is el fogja mondani. Ám volt néhány ember, akik olyannyira megörültek ennek a versnek, hogy hangot is adtak örömüknek, tehát bekiabálva értésére adták a közönségnek, hogy ismerik a művet. Ha már az előző gondolatot újra megvizsgáljuk, észre vettem, hogy akik nem bírták ki bekiabálás nélkül, ők mind az én kiváló, de erősen nárcisztikus generációm tagjai, egyszóval, bizonyos harmincasok, míg a negyvenesek, csupán mosolyukkal nyugtázták, hogy jöjjön a legjobb dolog az életében, a saját belső hangja.

Ezzel persze nem azt mondom, hogy nem tudja feldobni a műsort egy-egy bekiabálás a nézőközönség felől, hiszen azokra a bekiabálásokra olyan szépen lehet reagálni, ezzel is csodaszépen szórakoztatva a nézőket, hallgatókat. Ám volt közöttük egy – szintén harmincas -, aki annyira megörült ennek a versnek, hogy velem együtt mondta hangosan, és a versszakok között újra és újra elmondta mindenkinek, hogy ismeri ezt a verset. Úgy gondolta, hogy velem együtt lép fel. Nos, a hölgy természetesen telefonfüggő, már, ha feltalálták már ezt a függőséget. És, mint minden ember, aki olyan szinten a telefonjával él, mint ez a hölgy, saját magának a szerelmese. Hiszen, bármikor láthatjuk őt a tükörből lefotózva, a konyhában, hogy mit ebédel, vacsorázik, hogy épp élményfürdőben van, vagy a moziban, szelfi mindenfelől, különösképp mindenhol. Sajnos, azonban, az élményekből, a fejlődésből sosem elég, mindig lehet újabb hódításokat mások orra alá dörgölni, újabb helyeket megjelölni; “ahol már jártam”, és persze a kutya-cica fejeket se hagyjuk ki, amikor már tényleg annyira unatkozunk, hogy inkább visszaváltozunk gyerekké.

Heteket elmélkedve ehhez hasonló történéseken, megfigyelve az utca emberét, és ezt magamban mind egy nagy gombóccá összegyúrva, megszületett egy gondolat, ami eleinte kérdésekben zaklatott. Ugyan kik is azok, akik mindig, mindent el akarnak mesélni, még azt is, hogy milyen ügyesen pisiltek? Jött az első kérdés. És kik azok, akikre mindig figyelni kell, mert milyen ügyesek? A megerősítő kérdés. És kik azok, akiknek ez se jó, meg az se jó, és ez is legyen, meg az is legyen, mert nem látja a korlátokat (egy ideig)? Természetesen a válsz; hát a gyerekek. Analógiámat pedig megvédve, kik azok, akiknek a facebook oldalán csupán néhány olyan kép van, amiről még egy régi ismerős, volt osztálytárs felismerné? És kik azok, akik nem esnek pánikba, ha véletlenül úgy indulnak el otthonról, hogy otthon marad a telefon? A válasz itt is egyértelmű; hát a felnőttek. De természetesen, egy felnőtt is beleszerethet egy játékba, vagy lehet büszke egy hajókirándulásra, a gyerekeire, de biztosan nem szeretné azt, hogy mindig minden lépése látható legyen. Nem félelemből, hanem unalomból, mert kinek van erre ideje? Persze, tudom, csak a zsebünkben hordjuk.

A hölgy, aki velem együtt mondta a verset a műsor felénél, egy idő után azt vettem észre, hogy a közönséget is zavarja az ő láthatósága, így meg kellett szakítanom az előadást. Pedig pont olyan jól elkaptam az elejét, abban a versben, mint sok másik alkotásban is, az első sor a legfontosabb, hogyan adjuk meg az alaphangot. Ebben az esetben tehát beszélhetünk arról, hogy egy cseppnyi művészet volt hallható a színpadon, hiszen olyan sokszor elmondtam már, hogy teljes átéléssel tudom szavalni. E helyett az élmény helyett pedig sajnos, amit azt hiszem, elég sokan élveztek volna, tanúi lehettünk egy kis osztályfőnöki órának, ahol a felnőtt tanár bácsi elmondja szépen a csíntalan gyereknek, hogy ilyenkor nem illik beszélni, mert elrontja mások élményét, akik ugyanúgy meg lettek hívva, vagy épp kifizették a belépőt.

Hova is vezethet ez? Teszi fel magának a kérdést az ember, ha már a gombócot is meggyúrta, ki is írta magából a sérelmeket, lehet továbblépni. De tényleg. Nem lehetnek ennek következményei? Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy a gyerekes viselkedésnek következményei vannak, és pont néhány felnőtt magyarázta el mindenkinek. Ha játszunk az étellel, a szülő ránk szól, ha eszetlenül szaladgálunk, hangosak vagyunk, a szülő ránk szól, következmény tehát, hogy a szülő rászól, na de mi van akkor, ha egy felnőtt viselkedik gyerekesen, akkor is rászól a szülő? Vagy akkor megtanulhatjuk a saját kárunkból? De ha észre sem vesszük, hogy épp károsultak vagyunk? Hát igen, akkor nincs plafon, csak maximum pofon. Mert a színpadon lévő pasas, jelen esetben én, az osztályfőnöki óra keretein belül rendbe helyeztem a dolgokat. De ilyenkor valóban eljut a szó, gondolatot teremt, vagy jön az ego, és kiselejtezi? Mert ugye, velem soha nincs semmi gond. Látszom eléggé, tökéletes vagyok. Az ego egy dolgot szeretne, mutatkozni. Ha megmutatod magad, azzal duzzasztod az ego-d, elégedett lehetsz. De, ha mindenki magával, és az ego-jával van elfoglalva, a mostban él, a mában hentergőzik, akkor ki gondol a jövőre? Ki gondol arra, hogy mi lesz velünk?

És ismét visszacsúszik a kérdés; ki is az, aki folyamatosan a mostban van? Ki is az, akit meg kell tanítani előre látni, hogy ne szaladjon ki a kocsi elé, hanem gondolkodjon előre, és nézzen körbe? Hát a gyermek. Akkor, aki a mostban van, a flow az ő sarkcsillaga, vagy épp ezt gyakorolja, hát akkor ő nem gyereklelkű egy felnőtt testbe zárva? Valóban jó ez neki?

A felnőtté válásom egy bizonyos szakaszában ráébredtem, hogy mennyire jó, hogy már fél évre előre tudok tervezni. Már le tudom bontani időszakokra, hogy mi lesz a következő fél évben. Persze, ez csak egy gerinc, ezerféle dolgot építhetek ezen felül rá, de milyen jó, hogy van egy gerincem, amire tudok építkezni. Ehhez persze nem az kellett, hogy a mában legyek, hanem, hogy felfogjam, ez segíti a munkám, az életem, ami megkönnyíti például a család életét is. Nem is rossz, veregettem magam vállon. Ez már egy igazi felnőttes dolog. Talán még annyit elmondhatok, hogy három vagy négy éve már, hogy a felnőtté válásom a másodlagos legfontosabb dolog az életemben. De nem bulvárkodni vagyunk itt. Na mármost, ha én kikapcsoltam magamban, hatalmas munkával, és talán csak egy kicsi időre az ego-t, én tudtam előre tervezni, meg tudtam lépni egy igazi felnőtt lépést. Majd feltettem magamnak a kérdést, valóban szükségem van ennyi ego-ra? Hiszen, akkor csupán magammal vagyok elfoglalva, nem tekintem a másik embert ugyanolyan érvényes embernek. Kapkodva vagyok a rokonaimnál, mint aki már menne, nem is gondolok bele, hogy milyen jó tanulni egy idősebbtől, valamit ellesni, amíg még lehet, vagy épp a fiatalabb generáció a családban, nem hagyok nekik akkora lehetőséget arra, hogy tőlem leshessenek el valamit, mert az ego-m azt mondja, most már foglalkozz magaddal, mutasd magad, itt nem tudod érvényesíteni a közösség(i média oldalad) felé azt, hogy tudják, te épp valami nagyon cool, menő dolgot teszel.

Na és az ego, ha magammal foglalkozom, és mindenki így tesz, mert tényleg mindenki így tesz, hiszen ma már az ego-t kapjuk az arcunkba a tömegkultúrából. Na, de akkor tényleg emberek, ki fog törődni a jövővel? Mert nem olyan biztos ám, hogy a bolygó, ami felnevelte az emberiséget még sokáig eltűri, hogy mi úgy bánjunk vele, mint egy hűtőszekrénnyel. Egyszer csak történni fog valami. Nem csak annyi, hogy nem lesz tél, nyáron meg jönnek a viharok, meg tavaszi hóesés, valami nagyon kemény, ami megtizedel bennünket, mert lassan olyanok vagyunk a Föld bolygónak, mint a Szigetközben a szúnyogok az embereknek. Féltem a jövőt, ha arra gondolok, mennyien élnek a most-ban, mert őket nem is foglalkoztatja más, csak saját maguk, pedig mennyire kicsik és kevesek vagyunk egyedül.

 

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.