Oszkár blog

Svihák Oszkár blogbejegyzés no.1

Ne blogolj, ne bomolj, boldogulj.

Az ember jegyezze meg amit az idősebbek mondanak neki. Bár, a nénjék, bátyják néha túl tapogatózó, és egoista világnézetükkel árthatnak nekünk, hiszen, mi a huszonegyedik század gyermekei, kik már szinte az elektronikával születtünk, tudjuk. Ők nem tudhatják, hogy is tudnák, hiszen, mikor ők akkorák voltak, mint mi, még tévé sem volt…ó, anyám, mennyiszer hallottam már ezeket a mondatokat; “nem volt ám mosógép, meg villany mindenhol”. És igaz, az biztos. Aztán jön a gyerek feléd az utcán, és kezében több tízezres kütyü, amit egy perc alatt megtanult kezelni, és átlátja, mit, hogyan kell csinálni ahhoz, hogy lelője, átugorja, megetesse, nagyszemüvé varázsolja, stb. És itt vagy te…a ma gyermeke vagy te is, és már neked is van kütyüd, és te is megtanultad kezelni, bár, nem azzal a játszi könnyedséggel, de most már átlátod. És villany vesz körül, és mindenhez érthetsz, bár csak egy ujjal pötyögöd be hozzá az adataidat. És ott állsz középen, és mindkettőt megérted. Megérted az öreget, aki elutasítja, de azért nézi, és érted a gyereket, aki nyomogatja, és nézi. És te is nézed, nézed mindkettőt, és örülsz. Örülsz, és boldog vagy, hogy te egyik sem vagy, ám mégse sajnálod egyiküket sem, de azért néha elmondod, hogy neked így jó. Mert mi lenne benne rossz?

 

 

Blogbejegyzés, no.2

Középen

Kedves középkorú, kávédat szürcsölő ember, aki ezeket a sorokat olvassa, és boldog, hogy középen állhat. Nehogy azt hidd, hogy majd a te gyereked nem fog középen állni, és téged hallgatni, amikor majd azt mondod, meséled, hogy milyen jó volt, amikor még a kezedben fogtad a kütyüd, és úgy nem törődtél a világgal, és úgy próbáltál társas kapcsolatokat létre hozni…a gyereked ugyanúgy fogja nyugtatni az unokád, hogy; a “nagyi csak jót akar”. Mert akkor már nem lesz semmi amit a kezeddel megfogj, mert beszélhetsz is a számítógépedhez, és a hangod alapján fogja tudni, hogy ki vagy, de, hogy csak egy félmondatig szidjam a jövő korát, melyben már nem is lesz szükségünk az írásunkra, csak a hangunkra és beszédünkre, és eltűnnek a gépelve leírt szavak, nemhogy a kézzel leírt szavak, és ne vigyem bele a scient fiction világába az írásom, elárulom, te nem tehetsz akkor sem semmit. Ahogy most sem. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy akkor dőlj hátra, és hagyd, hogy a sibervilág beszippantson, és ne is harcolj vele túl sokáig, ne tüntetőleg váltsd ki a könyvtárjegyed. Te csak élj, és bátran válts színházjegyet, vagy olvasóklubot, mert hatni fog a külvilágodra, és, ha azt látod, fürkésző tekintet vesz körül, hogy “te mégis mit csinálsz”, vagy, hogy, “mennyire ódivatú”, ne törődj vele, ahogy ő, azaz a gondolat megformálója is csak a maga dolgával foglalkozik, te is tedd azt, és csak olvass bátran, kezedben lapokkal, amit valaki nagy munkával összeillesztett, melyben betűk vannak, amikből hiányoznak az internetes rövidítések, és nincs bennük a neked már túl sok erotikai bejegyzés sem, és nevess nagyokat egy mai szemmel átlagos poénon, és ne az internet alapján főzd meg a levest, vagy csak írj névnapi üdvözlőkártyát, és ne e-mail-ben küldd el, mert tudod, hogy hatni fogsz vele a környezetedre. És, ne szégyelld ezt, mert te vagy az átvezető. Ha te nem lennél, mint talapzat, a gyereked sem tudná mire építeni szájbervilágát, hiszen az is csak abból ered, hogy egy meg egy az kettő. Élj és boldogulj a magad gyerekkorából hozott dolgokkal, és bátran tanuld a szájbert hosszú hónapokig, nem szégyen az…

 

 

Blogbejegyzés, no.3

Svihák Oszkár a nevem

Kortalan. Nem kötődöm sem a huszadik, sem a huszonegyedik századhoz. A szakmám bohóc. Bár, most el kéne bujdokolnom, hogy akkor meg mit keresek én itt, az internet világában, de alkalmazkodni kell…mert mi is a bohóc? A bohóc, mint ahogy az a legtöbb ember képzeletében megjelenik, egy félig-meddig rémisztő alak, aki jól összekeni magát, nagy a cipője, piros az orra, és esik, kel. De! És ez a “de” nagyon erős tintával lett ideírva, és, mint egy régimódi tanárbácsi, meg is nyomom súlyos szemöldökkel ezt a kicsi szócskát, mely nem csak tanít innentől, de figyelmeztet is. Tehát…DE! Vannak ám ebben a világban modern bohócok is, mint például a mi gyerekkorunkból olyan jól ismert Alfonzó, vagy a világban híres Roberto Benigni. Nekik nem kell kifesteni magukat, és nem kell pofára esniük, elég, ha megjelennek, és a szemek csillogni kezdenek, a szájak felfelé görbülnek. Tehát, hogy visszatérjek néhány mondattal korábbi feltevésemre: mi is a bohóc? Mára már félretehetjük, margóra állíthatjuk a cirkuszi bohóc fogalmát, hiszen hosszú hónapokat kell várni egy-egy társulat városunkba látogatásához. A mai bohóc, a modern bohóc, aki a személyiségével szórakoztat minket éppen megjelenik az ön háztartásában. És nem kell hellyel kínálni, nem kell külön rendet rakni, nagybevásárlást csinálni, csupán egy bögre tea, vagy egy kis nasi kell hozzá, és még a jó hangulat sem szükséges. De, jaj, mit csinálok, hiszen ezek ígéretek…mammamia. Nem ígérhetem, hogy mindig szórakoztató leszek…csupán emberi, és kiszámíthatatlan. És kortalan, se nem huszadik, se nem huszonegyedik századi, csupán egy bohóc, aki megtanulta a számítógépet kezelni( na jó, ez kicsit nagyképű lett; épp tanulja).

 

 

Blogbejegyzés, no. 4

Kössük be mindig gondosan a cipőfűzőnket

A cipő. Vannak még romantikus emberek. A romantikust persze itt is ketté kell választani, hiszen, sokan szeretik bekategorizálni, egy szál virág mellé állítani, gyertyafénnyel megvilágítani, és szép kilátással fűszerezni. De akkor ők mit mondanak a kor romantikájára? Elakad a szavuk, és visszakérdeznek: hm?, hogy micsoda?, a kor micsodája?. A kor romantikája kedveseim. Én romantikusnak találom azt, ha egy ember csak ül a vonaton, és kifelé bámul, nem bújik bele a laptopjába, romantikusnak találom, ha a virágoskertjéből választ virágot, mellyel a temetőbe látogat, romantikusnak találom, ha valaki könyvet olvas, és romantikus az is, ha valaki cipőfűzőt köt. Szóval minden, ami engem a gyerekkoromra emlékeztet. Mert mit láttam én a múltkor. A cipőfűző, mint az első dolgok egyike, amit megtanulhattunk életünkben, és eldicsekedhettünk vele a felnőttek előtt, begyűjtve a gratulációkat, mára már dísz lett. Szép, tágra nyílt szemekkel néztem a cipőre, és benne a gyerekre, kinek lábbelijén cipőfűző volt tökéletesen megkötve. A gyerek ment, és leguggolt, hogy levegye a cipőjét. És mit látok…a cipő oldalán a szártól egészen a talpig egy cipzár segítette annak a cipőnek a levetését. Jaaaaj, még mielőtt itt megvádolnak, hogy milyen ódivatú lettem, dehogy! Nincs bajom ezzel, legyen rajta cipzár, édeseim, legyen csak. De akkor miért kellett rá az a két nyuszifül? Dísz? Bevallom, elgondolkodtatott. Hogy dísz lenne a cipőfűző? Szerintem nem! Szerintem ez egy átverés! Át akarnak minket verni, be akarnak minket csapni. Azt mondatják velünk, hogy mutasd magad tökéletesnek! Mutasd magad olyan embernek, aki ügyes, aki tud cipőfűzőt kötni, és közben nézd csak, snyissz, és kibújik belőle. A cipőfűző onnantól egy eszköz lett, hogy elrejtsd azt, amivé váltál: moderné. Tehát, nem vagy büszke arra, hogy modern lettél. Kéremszépen, én, Svihák Oszkár ettől elhatárolódom. Igenis, vállalja fel a gyerek! Vállalja fel, ha modern, és vállalja fel, ha hisz a “régi jó dóógokban”. A kettő együtt nem megy, mert magát csapja be. Persze, rohanjon csak, használjon cipzárat, vagy tépőzárat, nem baj, csak vállalja fel! ÉS vállalja fel azt is, hogy esetleg ujjal mutogatnak rá, vagy hippinek nevezik, csak mert cipőfűzőt köt. De elhatárolódom!!! Nincs modern hippi. Ez a szó így nem létezik, és nem is engedhetjük létezni. A modern legyen modern, a hippi legyen hippi. Huhhhhh. Szussssssz. De régi vágyam volt ezt kiírni magamból. Most ledőlök :).

 

Blogbejegyzés, no.5

Szerelem

Bizonyára mindenki hallotta már a mondát az ókori Istenekről, az emberről, aki régen egy volt, de az Égiek kettéválasztották őket, a Föld két pontjára helyezték, hogy aztán keressék egymást egy életen át. Nos. Minden elkeseredett szingli ezzel vígasztalja magát, ebbe kapaszkodik. Pedig, ha igaz ez a történet, és ha még az ember hisz is benne, hát gondoljon bele jobban. Nézzük a biológiai oldalát: lehetetlen. Tudjuk nagyon jól, bár nem látunk semmit, és nem fogjuk még fel a világot, még, ha ikerként is születünk, a világra egyedül jövünk. Egyedül, anyánk segítségével juttatjuk magunkat a világra egy szűk folyosón, és nem áll ott fölöttünk orvos(Akit most leisteneztem…hát, Istenem, majd az egoja eldönti), hogy fűrésszel leválasszon rólunk egy darabot, melyet gondosan ládába csomagol, és matricát ragaszt rá mondjuk Kenya, vagy Új-Zéland felirattal. Szóval, biológiailag megbukott a történet, kiskapu nélkül. Spirituálisan lehet csak esély rá, de úgy is csak akkor, ha az ember mindig a mögé a tény mögé bújik, hogy spirituális erőket csak bizonyos emberek tudják, értik és látják át, akiknek aztán feltétel nélkül el kell hinnünk, hiszen hinni akarunk. Bár, ezt egy vallás, kvázi hívő emberek meséjéből fakadó történet, mi belekapaszkodunk, és spirituális tartalommal töltjük meg, csak hogy higgyünk. Nem baj ez, mert minden “ilyen” könyv apró betűs része azt mondja, mindegy hogy miben(persze azért ez a mindegy ne legyen mondjuk a sátán, vagy Adolf bácsi), csak higgyünk, mert az vihet előre, és jelenthet megoldást néhány átbőgött éjszakán. Jogos. De, ha az ember csak hisz, és mondogatja magának a spirituális tanakat, hallgatja az előadásokat, úgy jár, mint az a főiskolás, aki harminc évesen is még mindig az első diplomájával szenved. Tenni kell. És, ha már itt tartunk, akár vissza is kanyarodhatnánk az első gondolathoz. Oké, higgyünk, rendben. Higgyük el, hogy valahol nagyon messze él egy ember, akit leválasztottak rólunk spirituálisan. Keressük, rendben. Keressük azt az embert társkeresőn, adjunk jeleket az utcán, a boltban, a virágárusnak, a hentes lányának, minden nőnek/férfinak, aki tetszik, vagy járjunk el bulizni, és várjuk a lehetőséget. De kérem, és könyörgöm, gondoljunk bele egy ténybe, csapjunk a fejünkhöz, hogy “háát persze, hogy eddig erre nem gondoltam…”. Az a jóember, akit keresünk, aki a másik felünk, akit leválasztottak rólunk, hát nem ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban, ugyanazon a napon, órában és percben született? Nincs más dolgunk, mint megkérni egy jó magánnyomozót, aki nyilván egy ilyen csekélyke munkáért nem kér sokat, és még az is lehet, hogy ő az, akit majd a végén keresünk, ha passzolnak az adatok. De előbb kérjük meg, keresse fel, írjon egy listát a világ összes olyan gyerekéről, aki percre pontosan ugyanakkor született, és adja át, majd lehet kezdeni gyűjtögetni egy Világ körüli útra…vagy ott a facebook. Ennyi a megoldás emberek…
De, hogy mi lesz azokkal a férfiakkal, akik mániákusan mindig egy fiatalabbra cserélnek…nem tudom, és állítólag a spirituálisok sem ajánlják annyira azt, hogy ugyanazzal a csillagjegyűvel kösd össze az életed, de ez legyen már az ókori mondások baja, vagy az én egyik következő bejegyzésem témája…mindenesetre, hagyjuk nyitva a kérdést.

 

Blogbejegyzés, no.6

Kalap

Mindenki tudja, aki kicsit is ismer engem, valami megmagyarázhatatlan szenvedély munkál bennem a kalapok iránt. Szeretek öreg kalaposoknál nézelődni, próbálni a fejemre mindenféle keménykalapot, legyen az filc, vagy nyúlszőr, széles karimájú, vagy kisebb, mint a fejméretem, legyen az vadászkalap, vagy rongyosra hordott bohóckalap. A fejemen mindig valami kalap csüng, nem zavar, ha rászorul fejemre, de, ha lecsúszik, elfújja a szél, én csak nevetek, és pajkosan, mint egy csibész gyereket, félrehúzott mosolyommal leporolom, de haragudni nem tudok rá. Imádom nézni a női kalapokat. Szeretem, hogy az idősebb generáció, mint egyfajta fényképe, bizonyítéka az előző, a nekem oly kedves huszadik századnak, ékeskedik fejükön, csinosítva látószögem, melyet végigfuttatok a széles utcán, ámuldozva, szemkápráztatva. Imádom, ha valaki hanyag eleganciából hordja, és az úri huncutokat is meglesem, és megmosolygom, akik divatból a tornacipő mellé hordják fejük ékességét. Egy kalap nem kalap…nekem is van vagy ezer, minden kabáthoz másik, hogy a zakókat ne is említsem. És persze van a másik nagy szerelem, a micisapi. Puhán feszül fejemre, elöl pedig kedves kis simléder véd meg a naptól, és öltöztet fel az előző század hanyag elganciájával. Régen fiatalok, munkások és trógerek dísze volt, melyet kényszerből hordtak, az akkor még nem létező baseball sapka helyett. Ma már egészen más értelmet, jelentést kölcsönöz viselőjének, amit mi, vagányok és jampecek megköszönünk, és büszkén vállalunk, hiszen ezzel vállaljuk fel, hogy nekünk más a világnézetünk…
Egyetlen kalapot nem viselnék én magamon sosem. Azt a kalapot, ami vasból készült. El sem tudnám viselni, hogy valaki úgy tekintsen rám, mint a “vén vaskalaposra”, aki meg se hallgat, csak bírál, ítél, és egoját maga elé helyezve, szemellenzőjét nem háborgatva megy előre, törtet, vagy csak ül karosszékében, és puffogva morcog maga elé, és hagyja, hogy a színes világ gondosan kikerülje.

 

Blogbejegyzés, no.7

Svihák.

Érdekes. Bárki, akivel találkozom, mindig azt kérdi tőlem; “és hogyan lettél bohóc…?”. Ugyan emberek, ez is csak egy szakma, ahogy tanult barátom szokta mondani. Ezt is csak szívvel-lélekkel csinálja az ember. Vannak szakmák, amikre születni kell. Kezdjük egy egyszerű példával: Ott van a, “Lehetettem volna oktató…” vers kicsi idézete, melyet, a legnagyobbak egyike írt. Nem lett volna gondtalanabb élete vajon? Boldog család, oktatta volna az egyetemistákat, nem éppen magára… Diáklányok ezrei szerettek volna bele a tanár úrba, szép család, hosszú élet. Ehelyett, kapott Valakit a nemzet…de a költészet is csak egy szakma. Nem mondom, József Attila, ha tanár lett volna, lehet, hogy sosem lett volna ilyen híres költő, hiszen akkor a hivatás elaprózhatta volna a tehetséget. De örök kérdés: A halhatatlanságért vajon már fel is áldoznánk magunkat? Pro-kontra vannak jó érvek.
Nézzünk egy bankárt. Tehetséges bankár, megtanulta jól a szakmáját. Beállítanám magamhoz, elügyetlenkedne mellettem, amin a gyerekek is, én is jól szórakoznánk, szívből nevetnénk. Vajon ez kielégítené az ő vágyait? Azokat a vágyakat, amiket az iskolapadban álmodott meg, vagy mikor hagyta magát rábeszélni a sok ötös matekdolgozat után? Lehet, hogy néha úgy érzi, összenyomja az íróasztal, már szinte hozzánőtt, de egy életen át pofára esni, csak, hogy nevessenek rajtunk…az más. De ugyanígy, nem tudnám elképzelni ugyanezt a bankárt egy építkezésen a kiló kenyere, liter teje mellett, ahogy kolbászt szeletel magának, hogy aztán mehessen vissza görnyedve téglát hordani. Vannak szakmák, és vannak sorsok, amik nyilván kézen fogva járkálnak.

Hogy egy kicsit visszakanyarintsam egy laza csuklómozdulattal a történetet: engem kielégít, sőt boldoggá tesz az, ha pofára esek, és nevetnek rajtam. Olyannyira, hogy bármennyiszer is csinálom, mindig jobban és jobban élvezem, főleg, ha a kacajok is egyre nagyobbak(az ember fejlődik pofára esés közben…). Engem például nem tudna érdekelni, hogy ilyen kimutatás, meg olyan kördiagram…ez teljesen hidegen hagy. Az irodalom, a művészetek, na az már más…De két pofára esés között azért ilyenekre jut ám idő. Szóval, mi lehettem volna más, mint bohóc? Állok ott a közepén a kérdésnek, és csak mosolygok magamon. Nektek meg majd elmesélem egyszer, hogyan kerültem én oda abba a játszóházba…

 

Blogbejegyzés, no.8

Svihák bácsi
Bár, az előző blogbejegyzésből szerettem volna, ha megtudjátok, miért lettem Svihák Oszkár, végül azt tudtátok meg nagyjából, miért is lettem bohóc…mert nem tehettem mást, ugyebár. A Svihák név a svihák szóból eredeztetett. A svihák szó egy szinonima, egy átirat, egy indigó. Másolata a svindlernek, a csalónak, a szélhámosnak. Szerencsére, ti tényleg csak az indigós, vagyis a haloványabb változatát ismeritek általam, hiszen a csaló olyan messze van tőlem, mint az anyagyilkos. A svihák szót régen olyan sokszor használták, mint a trógert. A két szó két külön tőből ered, a mi világunkban, a levegővel dúsított Földön mégis összekapcsolódik. Egy ember, aki nem csinál semmit. Svihákol, trógerol. Abból él, hogy mindig azon töri a fejét, hogy hogyan “csapja be” a másikat. Persze itt anyagi javakról nincs szó, itt morális, emocionális becsapásról szól. Mondok egy példát, hogy kiegyengessem a “meggyűrt” szemöldököket: ott állok a “páciens” mögött, és megkocogtatom a jobb vállát, majd elhaladok a bal válla mellett. Ekkor a páciens azt hiszi, valaki a jobbján akar neki valamit mondani, és egy félkört leírva, látja, csak én vagyok az, csak én viccelődtem kicsit a magam szórakoztatására, és vigyorgok, mint a vajas kifli. Ugyebár egy igazi csaló ilyenkor azonnal a pénztárcát vagy a ridikül belsejét keresi megélhetésből. Az én megélhetésem, majdnem a növények fotoszintézisének szintjén mozog, csak én nem a napfényt, a mosolyt keresem állandóan, abból élek, abból táplálkozom.
De ez hogy is jön össze? Hát úgy drágaságaim, hogy előbb jött az élet, tehát a “mosolyszintézis”, aztán ragadott meg a szó. Előbb jött a viccelődés, aztán állt elém kikerülhetetlenül a szó: svihák. Kihúzott derékkal, emelt fővel mondhatom, a svihákolás lett az éltetőm, a svihákolás lett a keresztapám, a svihák szó lett az én másik énem keresztneve. Ugyan nem írhatom alá így a nevem miközben átveszem a megújított jogosítványom, és nem ezt diktálom be, ha a személyazonosságom kérdik, de például egy-egy munkamegbeszélésen(milyen hülyén hangzik ez egy bohóc szájából, nem?), vagy tárgyaláson bemutatkozom a “nem megszokott” nevemen. Mert a munkám lassan átalakul “bácsiból” “Svihákká”. Van kedvetek hozzá? Vagy tudjátok mit? Akkor legyek a kettő között: Svihák bácsi. Na, ez hogy hangzik?

 

Blogbejegyzés, no.9

Legenda

Abban egyetérthetünk, hogy a legendákat mi gyártjuk, a mi kis mendénk, a mi kis mondánk kap szelet, és vándorol családról családra, apáról fiúra, szomszédtól szomszédig. Így tehát a pletyka is egy legenda, de ne pocsékoljuk a drága betűnket holmi fecsegésre.
Az, hogy a legendákat ki alkotta meg, honnan ered, sokszor nem tudjuk, gondoljunk csak a népi történetekre. A legtöbbször azonban valaki nagy hasznot húz a legendából: legyen az csak egy Walt Disney, de, hogy a jó kis kapitalizmusunkat említsük, és végre rátérjek mai témánkra, a plaza-k, nagy áruházak húzzák a legnagyobb hasznot általában. Mikulás. Ez is egy legenda, amit jól meglovagolnak az év utolsó hónapjában…de most nem kritikával szeretném illetni sem a kapitalistákat, sem azokat az élelmes embereket, akik ilyenkor magukra öltik a nagy szakállat és a bakancsot, hanem egy kicsit a napos oldalát szeretném még jobban megvilágítani, kiemelni. Ugyanis, én évek óta játszom ezt a szerepet ezen a néhány napon. Görnyedek, “öregembereset játszom”, és közben úgy érzem magam, mint egy utolsó hónapos állapotos nő, aki a székre alig tud leülni hatalmas “csomagjától”. Van ebben egy adag “szenvedés”, hogy azokban az órákban mozdulni sem tudok, és rengeteg szépség is, hiszen csillogó szemek várnak minden állomásnál, pláne, hogy a Mikulás nevel is…gondoljunk csak a gyakran elhangzó mondatra: “a Mikulás látja, hogy rosszalkodsz”. De elmondom, mi ilyenkor a legnagyobb vonzerő, hogy minden évben magamra öltsem a piros kabátot: erre az egy napra legenda lehetek. Ez a nagy hasú akkora legenda, amekkora nincs is több! Hihetetlen ereje van. Egy igazi maestro. Ha megjelenik, szinte azonnal megfagy a levegő, és átalakul mindenki jó gyerekké, gondoskodó felnőtté és bűbájos nagyivá. Szeretem ezt az állapotot, mert tisztelet övezi, mint egy olasz maffiózót, mindenki odafigyel mit mond, hellyel, itallal, étellel kínálja, és minden kívánságát lesi. Szeretettel vannak vele szemben, és alig várják, hogy újra láthassák; ő egy szent. És ezen a napon én lehetek ez a szent, én lehetek ez az egy szem ember, akiből millió van aznap, és mind a milliót ugyanazzal a tisztelettel kezelik az emberek, az a több milliárd, akik nem veszik fel a jelmezt. Vigyázzunk erre a legendára, és bátran kezeljük legendaként; szeressük!

 

Blogbejegyzés, no.10
Ha az ember nem tudja kialudni magát.

Igazából, nem okoskodni szeretnék, mert, ha az ember nem tudja magát kialudni, nem tehet semmit, minimum a délelőttje odaveszett, de, ha nem tud egy jót szunyókálni ebéd után, akkor az este is tuti katasztrófa.
Tehetetlenség, magas vérnyomás, pörgő agy, gondolatok cikáznak, az ember forgolódik, még a szem is inkább nyitva van…majd három szenvedős óra után talán tud aludni kettőt…de aztán csörög az óra. A türelem sehol, a forgolódással kilapítottuk, a gondolatok ott maradtak éjszaka, a megszokott, motorikus mozgásunk marad, amit átitat a lassúság, viszont sajnos nehézkes. Ilyenkor szokott plusz problémát jelenteni, ha az ember bele sem gondol, hogy nem ugyanolyanok a mozdulatai, sokkal darabosabbak, és lassabbak. Ekkor löttyen ki a kávé, és akkor még csak egy laza kilöttyenésről beszélünk, nem is törésről, ahol a jól bejáratott kedvenc bögrénk látja kárát a mi túlfokozott, tehetetlen éjszakánknak. Ilyenkor szokott a wc deszka kicsúszni az ujjaink közül, és olyan hangos csapódással csapódik a fix talapzathoz, hogy a szomszéd felkopog. Ilyenkor szokott a zuhanyrózsa is kicsúszni a kezünkből, de szerencsére az agy aszért működik még talán annyira, hogy bekapcsolja a csúszásgátlókat. Ilyenkor választunk ki egy pontot, amit percekig bámulunk, és közben a gondolataink rükvercbe kapcsolva idézik fel az éjszaka legrosszabb pillanatait. Ilyenkor érünk be épp időre, és nem foglalkozunk borotválkozással, ilyenkor leszünk sokkal ingerültebbek, és érezzük úgy, még egy újabb, és még egy újabb kávé sem segít rajtunk. Eljön az ebéd, talán megváltás, de nem, mert a kajakóma a mi, és a munkánk ellensége, és még egy kávé, ami kicsit még ingerültebbé tesz bennünket…jöhet az este, melynek része az ugyanolyan intenzitás, mint máskor, csak kevesebb türelemmel, és érezzük azt az egy érzést, ami ilyenkor egyedül fogja a kezünket. A reményt, a vonzódást az ágyhoz, mintha húsból és vérből lenne, és tudna kacsintani, és halkan azt súgná; “gyere, bújj ide, majd én betakarlak”.
Hogy mi ezekre a megoldás, vagy, hogy mit kéne csinálni ilyenkor? Hogy valahogy úgy, hogy ki se rúgjanak a munkahelyről késés miatt, és ne is legyünk ilyen fáradtak, és elnyűttek? Fogalmam sincs, de blogbejegyzést ne írjatok ilyenkor, mert látjátok, hogy mi sül ki belőle…

 

Blogbejegyzés, no.11

Kényes-kénes témák
Rengetegszer feltettem már magamnak, és másoknak is a kérdést; vajon, miért szeretnek a gyerekek annyira beszélni, nevetni a pisis-kakis, és egyáltalában a társadalmunk által oly undorítónak vélt dolgokról? Vajon, mi teszi nekik viccessé salakanyagaink eltávozó mivoltát? A kérdés roppant egyszerűnek tűnik, ám mégis bonyolult, hiszen, kicsit bele kell kotorásznunk a gyermekpszichológiába, de, hogy ne száraz tényekkel untassam olvasóim, csak a felszínt fogom kaparászni, na nem mintha mélyebb ásatásokat is végezhetnék szakavatottan…
Szóval, a kérdés ott motoszkált már bennem régóta, és rágcsáltam, forgattam a számban, ízlelgettem ízlelőbimbóimmal, és arra jutottam, hogy ez összefüggésben lehet a gyermek felfedezőképességével, méghozzá a saját teste felfedezéseivel. Ha már nem emlékszünk rá, gondoljunk csak bele, ott állunk a tükör előtt. Már anyanyelvünk szerint megtanultuk, hol a kezünk, a lábunk, a fülünk, az orrunk, a szemünk, és azt is tudjuk, nincs semmi szégyellnivalónk anyu és apu előtt, de valamiért mindig ruhában mutatkozunk mások előtt, és mások is így tesznek mindig (néhány szabadelvű helyet kivéve). Tehát, van takargatnivalónk. És tudjuk gyerekként, nyugodtan kimondhatjuk, akár egy étteremben is: “anya, kakilnom kell”, mégse intézhetjük ott ahol akarjuk, vagy épp nem ahol nem is akarjuk. Jól elzárva, elszigetelve, de a legszebb magányunkba illesztve, akár énekelve trónolhatunk. De nem ettől lesz vicces a történet. Hanem, hogy a felfedezés által meg is osztjuk tudományos kísérleteinket, felfedezésünket, méghozzá úgy, mint egy újdonság varázsát, mint a naaaagy felfedezést. Aztán, látjuk a lányok fintorgó arcát, a felnőttek csitító hangját, a jó kis beszélgetéseket, hogy, “nnna, ez a korszak is eljött”, és ráeszmélünk: szavainknak ereje van. Hatással vagyok a környezetemre; a felnőttek némítanak, a velem egykorú társak jókat kacarásznak, a lányok fújolnak, vagy ők is partnerek. Így alakul ki a kép;igen, ez vicces. Aztán, hogy ki mennyire nagyolja el ezt a dolgot, ez már csak a neveltetésen, és a személyiségen múlik. Egy biztos, a gyereknek vicces. A felnőttek meg tiltják, rázzák a fejüket, meg vannak botránkozva! Pedig, egyszer régen ők is voltak gyerekek. Ja, igen, azt már kifejtettem nektek, hogy miért kellene nekünk megérteni a gyerekeket, és nem fordítva? Hát, mi már voltunk az ő helyzetükben, ők még nem a miénkben, ergo, ők nem tudnak minket megérteni…de ezt majd kifejtem kicsit később, talán egy másik bejegyzésben.

 

Blogbejegyzés, no.12

Nyugdíjas szövegtanuló
Nem olyan rég kaptam egy jó munkát. Egy nagyobb cég reklámanyagot készített egy új tevékenységéről, mert hát a piacon(nem az Ecseri) akarta tudni új termékét. Valahogy megtalált engem, és bizton állíthatom, még arra is gondolt, a reklámanyagban a bohócfelszerelésemnek is hasznát vesszük, de berezelt a naffőnök. Bohócfelszerelés maradt a zárt tarsolyban, a személyiség azonban ott virított a megbeszélésen, és ki is nyilatkoztatta véleményét…de most nem ez a lényeg. Hanem, hogy elég hosszú, és terjedelmes szöveget kapot ez a nyugtalan Svihák Oszi, aki nem tud a sejhaján elnyugodni, és mindig valami elképesztő ökörségbe kell fognia. Nos, a szövegek adottak voltak, és Oszkár rendesen be volt rezelve. Hiszen a gimi óta nem kellett szöveget tanulnia, kivéve persze a színészkurzuson, de ott dialógok vannak, az más tészta. De még, ha ezt a tényt is mellé rakjuk, mint az igazság szószólóját, hát, bizony az is van már 5-6 éve. Szóval, Oszkárunk bajba került, rábólintott, alkalmasnak találtatta magát a feladatra, ám most be kell magolnia rengeteg szöveget. Rettenetesen nehéz szöveget tanulni, ha az ember nem tette ezt már jó ideje. Egyszerűen nem mennek bele az ember fejébe a szavak. De még a betűk sem…és ami megmarad is felcserélődik. Ráadásul, itt nem egyszerű népdal, vagy népmese szövegét kell bebiflázni, itt komoly szöveg van, olyan szárazon tálalva, hogy a liter víz sem viszi le elsőre…hogy mi lesz a szöveggel? Még folyamatában sem látja át Oszkár…pedig már kipróbálta a régi jó trükköt, hogy alvásidő alatt a párnája alá rakja a szöveget, pedig ebben már diákkorában sem hitt…és most sem jött be, de ezt hozzá sem kellett volna tennem…Oszkár, Oszkár…ejjj, lassan nyugdíjaztatnod kéne magad…de az meg hogy néz ki…a bohócok között nagyon fiatal vagyok, erre még mielőtt kinőnének a ráncaim, és úgy igazán érne valamit az amit eddig megtanultam, erre meg elmegyek nyugdíjba? Hacsak nem valami egészen más nyugdíjról van só. Mint a pasas, aki a 60 fölött jön rá, hogy neki nem is a gyári munka való, hanem a biztonsági őrködés. De mi lehet a bohócok biztonsági őri munkája…na majd meglátjátok egyszer, én már tudom.

 

Blogbejegyzés, no.13
Gyere Cucu.

A minap figyelmes lettem egy eseményre. Emberek. Ilyet még sose láttam. Mikor felismertem a lehetőséget, hogy micsoda karakterek, rögtön üldözőbe vettem őket. Na, nem kellett hosszú léptekre váltanom mackós járásom, hiszen alig mentek lassabban nálam. Történt, hogy az úr, aki előttem ment egy szép nagy árnyék mögé bújva kerülte a Napot. Aki árnyékát az idősödő úrra vetette, nem más, minta kedves felesége. Eleinte csak, mint megérzést vettem észre, később, a történtek hatására, én magam is megbizonyosodhattam; állításom ténnyé varázsolódott. A hölgy, ki az úr előtt ment eleinte nem is volt rám hatással, ám mikor megszólalt: Gyere Cucu!, azonnal rá irányítottam minden figyelmem. A párbeszédet, ha ideédézhetném, ám kábulatom, és ámulatom csak néhány keresetlen mondatot engedett hallatni, így derítettem fényt magamban azokkal a valós tényekkel, melyek a feleség szájából hangzottak el. Történetesen olyan tényeknek a birtokosa lettem, hogy a feleség kezeli a közös kasszát. Cucu csak akkor költ, ha az asszony is ott van. Bujdoklásom egyik legszebb mondata, melyet szinte Cucuval mondtam szinkronban: “igen, drágám”. Cucunak egy szava sincs, és látszik, hogy tűr, tűr, és vár. Mindig csak vár, de mindig csak a nap végére.

 

Blogbejegyzés no.14

Óvatosság?

A minap a belvárosban járkálva nagyon különös dolgot vettem észre. Azt az utcát soha nem tudtam, melyik, ami átvezet a színháztól a Széchenyi-térig. Van ott egy fagyizó, egy írószerbolt. Az írószerbolt előtt haladtam el, mikor szembe jött velem egy hajléktalan. Megállt egy babakocsi mellett, de nem törődöm mód továbbsétált. Különös volt, olyan modern babakocsinak tűnt, nem gondoltam, hogy a hajléktalané lett volna. Közelebb érve, mikor már elhagytam a hontalant, láttam, a babakocsi tényleg elég modern, és benne fekszik egy kisbaba. Újszülött. Épphogy a világra jött, és nem hiszem, hogy meg tudná védeni magát. Kicsi kezével, lábával, egy őt elrabolóra is hiheti, jó szándékú. Sőt, nem is hiheti, hiszen, csak az érzékszervei működnek. És ekkor feltettem magamnak egy kérdést. Ennek a kisgyereknek az anyja, vagy az apja, aki épp kinn hagyta, hogy vásároljon ceruzát, vagy nyomtatópapírt, mégis mit csináltak a kilencvenes években? Mit csináltak akkor, amikor a tv-ben felcsendült a mindenki által jól ismert, és a Csellengők című műsorhoz beazonosított dal? Amikor látták a műsor főcímét, ahol a nő be sem ment a boltba, csak a kirakatot bámulta, úgy lopták el mellőle a gyereket, és hajtottak el vele kocsival. És mit érzett, amikor látta a kocsi után rohanó nőt? Nem égett bele a kép az agyába? Vajon mi írhat felül egy ilyen élményt? Én ezt nem tudom felfogni. Mint azt érzitek, rendesen felhúzott ez az eset. Olyannyira felhúzott, hogy azonnal jöttem haza, és begépeltem ezt az elképesztő történetet. Kedves szülők, mint tudjátok, a Mikulás is és a Jézuska is mindent lát, tehát az ilyen eseteket is…

 

 

Blogbejegyzés 15
Kellene az a katonaság. Vagy mégsem?

Az utánunk lévő generáció már nem, de az én, és a nálam 2-3 évvel fiatalabbak folyamatosan szembesülünk azzal a kérdéssel: voltál te katona? Soha nem értettem, miért kell ezt ilyen maró gúnnyal kérdezni. Biztos van valami a hátterében.
Még gyerekkoromban apámmal beszélgetve, mesélt nekem az élményeiről, amiket a katonaság hagyott benne. Ha jól emlékszem – márpedig apám minden mondatára elég jól emlékszem -, amiket mesélt, tele volt megalázottsággal, fölényeskedéssel, agresszióval, és belső frusztrációval. Olyan dolgokkal, amik rendesen megkeményítik az ember lelkét. Persze, nem általánosítani szeretnék, hiszen vannak nagyon érzékeny emberek. De felteszem a kérdést, a munkán kívül van még olyan intézmény a világon, ahol hasznát vesszük ennek a lelki keménységnek? A házasság intézményében van helye egy ilyen frusztrációnak? A család intézményében vajon tényleg van helye? Szerintem semmi. Persze, én könnyen vagyok, hiszen nem voltam katona, épphogy lecsúsztam róla, és akkor is, és most is azt gondolom, igazi pacifista voltomból kiindulva, hál’ Istennek. De vajon nem igaz, az amit azok az emberek állítanak, akik azt mondják, hasznos? Mert nyilván, rendet tanul az ember, és bajtársiasságot. Azt hogy felelős. Felelős magáért, a társáért, a körletért, a tisztaságért, hogy be legyen vetve az ágy, ki legyen pucolva a cipő, vagy épp azért, hogy az ebédjét rendesen elfogyassza, hogy ne válogasson. Meg az igazság az, hogy gyerekkorból úgyis annyi frusztrációt gyűjtünk magunkba, amennyi csak belénk fér. Akkor meg már nem jobb inkább ez a fél év, egy év, vagy még több? Mégis felelősség. És én azt mondom, talán. Talán a felelősségtudat az a dolog, ami olyan horderejű, mint a lelki könnyedség, ami nincs úgy megszilárdulva, mint mikor üvöltöznek az emberrel, vagy megalázzák. Talán. Mert hol tanulunk amúgy felelősséget vállalni egymásért például. A barátunkért, vagy épp magunkért. Én mégis nagyobbra értékelem, hogy nem voltam, és tudok laza lenni, és nem gondolom, hogy ki látja, hogy hibázom e, vagy nem azt figyeli árgus szemekkel, hogy épp mit csinálok, nem aláz meg, csak azért, mert ő már régebb óta ott van azon a helyen, mint én.

 

Blogbejegyzés no.16

Sérülés

Egy ilyen szerencsétlen eset, mint amit én élhettem át a minap, sok mindenre rákényszeríti az embert. Vegyük például, hogy rákényszeríti arra, hogy egy kicsit visszavegyen a tempóból. Bár, nem érzem úgy, hogy én nagyon megszakadtam volna a munkámban, hiszen, látom magam körül a manager-típusú embereket, vagy a kereskedőket, akik iszonyú mennyiségű munkát végeznek egy nap, körülbelül a háromszorosát annak, amit én végzek. Az már egy más dolog, hogy nekem egyszerre szellemi és fizikai a munkám, és nagyobb részben szellemi, de akkor sem éreztem úgy, hogy agyon hajszolom magam. Most azonban kénytelen vagyok egy kicsit visszavenni. Egy kicsit ülve maradni, mert a vállam megsérült. De, hogy mi mindent változtat meg bennem ez a dolog, megpróbálom leírni nektek. Először is, sokkal óvatosabbnak kell lennem. Mindenki tudja rólam, hogy nem félek belemenni egy-egy közelharcba a gyerekbulikon a fiúkkal. Na, ennek most lőttek. Sajnos, a vállsérülés olyan tényező, amit nem merek figyelmen kívül hagyni akkor, ha fél méternél közelebb jön valaki hozzám. az utcán nagyobb ívben kerülöm ki az embereket, hiszen most egy figyelmetlen váll, ami nekicsapódik az én vállamnak hatalmas károkat tud okozni, mert most olyan lazák a szalagjaim, hogy érzem a felkarcsontomat izegni a tokjában. Most aztán nincs tánc, nincs gyerekdobálás. Fel sem tudnám őket emelni, még a legkisebb babát sem, még a legnagyobb kedvencemet sem, de a legnagyobb trógereket sem tudnám kivenni most a sorból, hiszen valóban félkarú lettem, mint a Hook kapitány. Megváltozott az is, ahogyan a bulikat fogom csinálni, és még nem is tudom, hogy mi az, amit fogok így csinálni. Valószínűleg jobban rá leszek hagyatkozva a szellememre, a dumaközpontomra. Rá kell gyúrni rendesen. Hiszen egy ilyen sérülés nem jön helyre magától, nem jön helyre az egyik napról a másikra. Sok sok munka kell hozzá, és türelem. Meg persze segítség, amit a kollégáktól meg is kapok. Amikor először sérült meg így Oszkár, akkor valóban túlhajszolta magát. Valóban nem ismerte a saját határait, és réges-rég túllépte azokat, figyelmen kívül hagyva mindazt, ami fontos lehet; az egészséget. Akkor szemlesütve kellett beismernem magamnak, hogy nem vagyok robot. Most azonban nem erről van szó. Egy rossz mozdulat sport közben. Ennek nincs úgy meg a lelki oka, hogy tudnám biztosra, hogy az élet rakott elém egy megállító táblát, hiszen, nagyon harmonikusan kezelem a munkaidőm. Rengeteg időt hagyok magamnak regenerálódni, többnyire sikerül is. Ez most más. De, hogy mi azt még nem tudom. Az biztos, hogy van valami. Valami, amit ebből az állapotból meg kell tanulnom. Nyitva vannak a figyelő-antennáim, és tesztelem magam. Most könyökölni nem tudok a saját helyzetemben, de áskálódni, kutatni, figyelni tudok, és megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni abból, amit most elém dobott a gép. Az élet nevű videójáték…

 

Blogbejegyzés no. 17

Hámor Vili

Na most elmesélek nektek valamit. Ha valaki nem volt ott, ezt hallania kell. Ha olyasvalaki olvassa ezt a néhány sort, aki ott volt, ismétlésül, hogy sose felejtse el, és ezekkel a sorokkal beleégjen, micsoda fantasztikus emberrel találkoztunk a mai Mesedélutánon. Az illető Vilmos Hámor a facebook szerint, szerintem inkább Hámor Vilmos. Nos ez az illető a Mesedélutánon a mesekönyvét hozta el nekünk, amit a Pepitatesű gombóc kalandjai címmel találhattok meg egyes könyvesboltokban. Mesélt ő az életéről, arról, hogy hogyan, s miként írta meg eme mesterművet. Aztán egyszer csak égi dalra fakadt. Az angyalok hangján kezdett beszélni. Ugyanis a könyvének az árát ismertette, na de hogyan, kéremszépen! A könyve egészen pontosan, az író elmondásai szerint, kereken 2500 forintba került. Feltett azonban közönségének, a poénokra éhes vendégseregének két kérdést. a kérdés az volt: Mit szeretnétek ti? Hogy az eredetileg 2500 forint értékű könyvem 1000 forinttal, vagy inkább 1500 forinttal legyen olcsóbb? A közönség egyöntetűen a nagyobb összeget választotta. Hámor Vilmos elmosolyodott, majd mély levegőt vett. De nem bizonytalanodott el, folytatta beszédét. Rendben, akkor 1500 forinttal lesz kevesebb a könyv, és a maradék pénzt, ami befolyik, azt mind nektek adom. És a Bóbita Gyermekotthon vezetőjére mutatott. Férfiasan bevallom, küzdenem kellett a könnyeimmel. Csodálatos és fantasztikus dolog történt meg ezen az estén. A befolyt összeget persze nem tudom. De ha tudnám sem biztos, hogy leírnám. Mindenesetre annyit tudok, hogy egy táska könyvvel érkezett Vili az előadásra. De azt a filmek szerint mindig elcserélik. Mindenesetre, köszönjük neked ezt az élményt Hámor Vilmos!

 

Blogbejegyzés no. 18

Arculcsapás

A minap olyan dolgot tapasztaltam, ami nagyon nem hagyott nyugodni egészen mostanáig. Egyszerűen nem bírom ki, hogy ne tegyek erről említést. A játszóházban játszottam egy tündéri kislánnyal. Négy és fél éves, kis szöszke, cserfes kislányka, a szája be sem áll, és úgy élvezi az életet, mint ahogy azt sokan szeretnék elsajátítani a “Flow” könyvekből. Beszélgettünk játék közben az életről, hogy ki micsoda akar lenni, ha felnő, hogy milyen szép az egész Világ, hogy ki merre járt már életében, ilyesmik. Amolyan gyerek fecsegések egymás között a bohóccal. Majd, már a sokadik mondandó közepén, a legnagyobb természetességgel közölte velem, hogy “…akkor, amikor anyáék meg szoktak csapkodni.” Eleinte nem is akartam hinni a fülemnek, pont az előző mondatban mondta, hogy négy és fél éves. Visszakérdeztem: mit jelent az, hogy meg szoktak csapkodni? “Hát, amikor rossz vagyok”. Amikor rossz? Egy négy és fél éves??? Na ez nekem nagyon nem világos! Ekkor már nagyon nem bírtam a bőrömben: és hova szoktak csapni, a fenekedre? “Nem, az arcomra”. Bevallom, ez a kérdés volt az utolsó mentsvár, mert még azt elnézném, ha a fenekére ütnének, de hogy egy négy és fél éves kislányt arcon csapni…ahhoz kell ám bátornak és erősnek lenni. Ezért megéri felnőni!!! Amikor visszajöttek a szülők, nagyon nehezen álltam meg, hogy ne közöljem velük: “Figyu, ne üssétek már meg ezt a lányt többször, hiszen ez nektek ciki, ő elmondja mindenkinek, és még csak nem is azért, hogy nektek rossz legyen, mert fel se fogja, mint egy élményt úgy mesélte el nekem is, ne üssétek meg többször az arcát, csak nem akarjátok, hogy úgy nézzenek rátok az emberek…” Akkor még visszafogtam magam, de ez csak ma hajnalig ment. Forgolódtam eleget az ágyamban, hogy összeszedjem a gondolataim. Ha valaki egy ilyen kicsi gyereket megüt, épp az ellenkezőjét éri el, mint amit szeretne; nem azt éri el, hogy jól fog viselkedni, hogy nem lesz rosszcsont, hanem frusztrált lesz, és félni fog. Sőt, rettegni fog, amit aztán elfojt magában, mert azt hiszi az éretlen lelke, hogy tényleg azért ütik, mert ő volt rossz, pedig csak apa meg anya frusztrált, mert nem tudja tisztán látni azt a tényt, hogy a gyerek az gyerek. Ezerszer mondom el mindenkinek: ne várjuk, hogy egy gyerek megértse a mi dolgainkat, ő még nem volt felnőtt, nem tudhatja, hogy milyenek az anyagi vagy másféle felnőtt problémák, inkább a felnőttek értsék meg a gyerekeket, hiszen, minden felnőtt átélte már a gyerekkort…és, akit ütöttek gyerekkorában, ne akarja megütni a gyerekét, mert, igaz, hogy attól még fel lehet nőni, de felnőttként már nem kell félni attól az embertől, aki a terrort gyakorolta rajtunk…és akkor csap vissza az ostor. Úgyhogy, én Svihák Oszkár, azt a tanácsot adtam apró kis sorstársamnak, hogy, ha legközelebb megcsapkodják, akkor kiabálja a szüleinek vissza, hogy, “ha még egyszer megcsapsz, megharaplak!”. Túl sok eszköze úgysincs egy gyereknek a szülei ellen, akkor már legyen meg a fellépése.

 

Blogbejegyzés no.19

Többlettél Projekt
Hogy mi a jó projekt ismérve? Egy megfelelő ember egy megfelelő tervvel. Ebben a helyzetben adott volt a megfelelő ember. Az embert nagybetűkkel is írhatnám, de ennyire nem engedem szabadjára a szentimentális énem. Maradjunk a kisbetűknél, az árnyéka úgyis a nagyokét idézi. Megvan tehát az ember. A neve Hosszú Judit. Akik sokat járnak színházba, ismerősen csenghet ez a név, nem is alaptalanul, Judit színésznő. És, mint minden színész, vagy művész, érzékeny ember. Természetesen, azonnal megtaláltuk a közös hangot, de egyébként is régóta ismerjük egymást a játszóházból, hiszen Juditnak két csodálatos gyereke van, Áron és Janka. A táboros elbeszélésekben is említve vannak, így mondhatom, most már két Svihákról beszélünk. De ne kanyarogjunk más tájakra, maradjunk Juditnál és az ő álmánál, mert még mindig ott tartunk. A projektnél. Mint érzékeny lelket, érzékenyen érintik az emberek is, főleg az emberek különbözőségei. Judit terve, hogy megmutassa az egészséges embereknek, a fogyatékkal élőknek milyen hétköznapi dolgokkal, eszközökkel kell együtt élniük nap, mint nap. Kibérelt egy hatalmas termet a város határában. Az alkotó csapatával összeült, hogy minden apró részletet kidolgozzon, majd létre hozzák azt a csodát, aminek Svihák Oszkár is a részese lehetett. Többek között fogyatékkal élőket hívtak el fellépni a hatalmas színpadra. Voltak közöttük táncosok, versmondók, énekesek, mindegyikük amatőr és lelkes. Szeretnék megmutatni magukat a Világnak, melyet jelen esetben a nem fogyatékkal élő emberek kíváncsi szemei jelentettek. Voltak szép számmal, sokkal több embert vonzott, mint azt gondoltam előzetesen. Természetesen, az amatőrök között, nem úgy, mint egy reklámszünet, komoly fellépők is eljöttek, ott volt Farkasházy Réka a bandájával, hihetetlen hangulatot teremtettek, és eljött Kelemen Zoltán előadó művész is, párban ültek a színpadon, egy szál gitárral, versekkel, dalokkal, énekekkel, lebilincselő volt, énekelt pár dalt Bogi is, de nem tudtuk nem hallgatni Sulyok Pétert, aki vakon, de olyan csípős nyelvvel és öniróniával varázsolt el minket, hogy a szánk tátva maradt, ám a főszám, a legvégén MC DC Robi volt, na ő kiütötte a biztosítékot. Úgy darálta a szöveget, mint egy robotgép, mindenkit beleszőtt a RAP dalokba, még engem is, és nagyon szívmelengető volt amit mondott rólam, a bohócról. Mert bizony, én se hiányozhattam a színpadról. Ahol jó buli van, ott megjelenik a Svihák Oszkár is, ez tuti. Az orra kiszagolja, hogy ki miben settenkedik, és felölti bohóc egyenruháját, nekiindul, hogy még ő is rádobhasson egy lapáttal. Meg is történt. Bár, műsoridőm külön nem volt, kihasználtam az egyetlen szabad 10 percet, és egy kicsit megjátszattam a közönséget. De nem csak ezért a tíz percért mentem én oda. Nekem jutott az a dicső feladat, hogy bohóckodhattam az egybe gyűlteknek a műsorok ideje alatt, és persze ki is próbálhattam mindent. Mert amatőr fellépők ide, és profi fellépők oda, a lényeg mégis ez volt. Kipróbálhattunk minden olyan eszközt, amit a fogyatékkal élők használnak. A tolókocsitól kezdve a sötétben tapogatózásig, a szemmel való gépelést klaviatúrán és a rögtönzött kalandpályát. Felsorakoztak a sportok is, és mindent ki lehetett próbálni, sőt ajánlott volt. Bár a zörgő labda is izgalmas, de a fő szám mégis az volt, amikor beszállhattunk a tolókocsis rögbibe. Na, az az a sport, ami rendesen a bicepszre hat. Persze a játékok, az eszközök és a sportok kipróbálása közben azért a bohóc még nem alszik. Trükköket mutat, elkápráztat, begyűjti a pacsikat, buborékot fúj, egyszóval elszórakoztatja magát, hogy aztán mások is jól szórakozhassanak.

A jó projekt. Az elején így jellemeztem a Többlettél interaktív napot, melyet Judit álmodott meg, és a megfelelő embereket kérte meg, hogy olyanná varázsolják, mint ahogy az a fejében megszületett. Hogy mi volt az üzenet? Elég sokáig gondolkodtam ezen, és egy saját élmény kellett, hogy megértsem. Ott voltunk mi emberek. Ilyenek, meg olyanok, egészségesek, nem egészségesek, magasak, alacsonyak, dús hajúak, kopaszok, vékonyak, kövérek, fogyatékkal élők, lelki sérültek, mi mind egy helyen. Nekünk nem kellett félnünk, hogy bántanánk egymást, vagy valaki olyan jön közénk, aki bántani akar. Nem kell nekünk azt nézni, hogy ki milyen, egyetlen egy dolog kell, hogy olyan embernek fogadjuk el a másikat, amilyen. Talán a személyes élményem a Svihák tábor lakóival kellett, hogy megértsem ezt, de az is lehet, hogy a Projekt kellett, hogy végül a tábor így sikerülhessen, ezt nem tudom meg most már soha, de nem is kell mindennek az okát megkeresni, egy viszont biztos; az üzenet csak azoknak volt elérhető, akik ott voltak. Mert a szemekben volt látható. Az, ahogy egymásra néztünk, ahogy elfogadtuk egy pillantással, hogy hibáink ellenére mi mind nagybetűs emberek vagyunk. Egy olyan faj a Föld bolygón, ami ha nem rombol, épít. Mi egy hidat építettünk, ami összeköti azokat, akik mindent vagy feketén vagy fehéren látnak, azokkal, akik akár nem is látnak, csak éreznek.

 

Blogbejegyzés no.20

Svihák Oszkár és Marcello esete Katóval
Marcello barátom, az ország egyik legjobb bűvésze kolegális jobbot nyújtott Svihák Oszkárnak. Gyakorlatilag, mióta ismerik egymást azon morfondíroznak, hogy milyen közös tevékenységet folytassanak, amivel a nagyérdemű elé állhatnak. Formálódott a gondolat így-úgy, és végül megszületett az ötlet; egy Varázslótanodát hoznak létre, ahol Marcello tanítja a gyerekeknek a bűvészkedést, Oszkár pedig a színpadi létet és a bohóckodást. De ehhez az ötlethez kell egy plakát is, hogy eljussunk minél több gyerekhez és felnőtthöz, ezért Oszkár felkereste egyik barátját, akiben már annyiszor csalódott pozitívan. Kató varrta Oszkár első bohócruháját, amit úgy imád, ő varrta a nagyszakállú Télapónak is egyszer a jelmezét(biztos forrásból tudom), és vett részt az életében mindig úgy, hogy azzal csak építette a bohóckarrierjét. Katónak van egy fotóstúdiója a Rába kettőshíd lábánál, ahová nagy rössel érkezett a két nemes szórakoztató. Hárman egy kis teremben, hatalmas csodákra képesek. Beöltözés, és lecsücsülés. Oszi elvitte kellékeit, és Marcellonál is ott volt a bűvészdoboz. Nekiálltak fotózkodni, és közben ment a sztorizgatás, ami hatalmas jókedvvel töltötte meg a stúdiót. Kellékeket próbáltak ki, és engedelmeskedtek Kató mosolyt keltő tanácsainak, hogy így tartsák a kezüket, és azt húzzák elő a kalapból, hogy vágjanak ilyen arcot, és pörgessék amúgy a labdát. El sem hitték, és eltelt a másfél-két óra. Persze, az autóban hazafelé folytatódott az álmodozás, amely soha nem érhet véget.
Katót pedig ezen a honlapon találjátok. Szíves ajánlással.
Svihák Oszi és Marcello

 

Blogbejegyzés no.21

Oszkár és Marcello a médiában is megmutatta saját magát, valamint újabb őrületét, a Varázslótanodát. Azt hiszem, ehhez nem is kell semmilyen felvezető, csak a kép és a hanganyag:

 

Rádió hanganyag:

 

Blogbejegyzés no.22

Na végre!

Már azt hittem, hogy sosem áll össze a kép, már kezdtem feladni a küzdelmet, mert annyira keresem önmagam, hogy észre sem vettem, hogy végig kéz a kézben sétáltam magammal. Néztem a tájat, kémleltem a horizontot, és, mint a puskázni vágyót a tanár, a hátsó sorban kerestem a zsiványt, miközben az első sorban kicsenték a zsebórám mélázásom kellős közepette. Szóval, a horizont. Megnéztem északon, délen, persze keleten is, de még a nyugatiban sem találtam önmagam, pedig tényleg mindenhol kerestem, de a sok sok körforgás, az, ahogy kétségbe esve keresgéltem a magam személyiségét, kezem izzadva, de úgy kapaszkodva, mint a sas a pocokba az égen, hogy le ne essen, a nyilvánvalótól egyre távolabb kerültem, mert a pörgés középpontjában hagytam a térlátásom, és nem vettem észre, hogy ott állok magam mellett. Persze, most akár hívhatnák is az orvost, jogosan is, de mindjárt megmagyarázom, tessék csak visszatenni az okos telefonokat a tokjukba, még előbb befejezem a mondandóm, és talán addigra le is jár a szavatossága annak a kütyünek, amivel szemez már az egész világ. Nem kell úgy kapkodni, mert hamar leverünk valamit, mondaná az okoskodó, de én inkább elmesélem a keresésem történetét. Mert az ugye nem olyan egyszerű, kell a bevezetés, ahogy az iskolában megtanultuk az okos telefo…, jaj dehogy az okos tanárunktól.
Néhány éve, épp amikor a legjobban sütött rám a nap, amikor még árnyékot sem vetettem, nemhogy gondolatokat, vagy borsót hüvelyestől, hogy az ágyamról ne is beszéljek, történt velem valami. Elolvastam egy verset, amit egy elég híres költő vetett papírra, úgy száz évvel ezelőtt. Nem pontosan száz éve, de az olvasónak muszáj valami tapogatódzó-pontot adnom, hiszen mi lenne amiben megtapad az értelem, egy adag sarat mégse lögybölhetek ki mindenki elé, elmondom inkább, hogy a vers önmagamban rázkódtatott meg. Ugyanis az első sora úgy szíven talált, mint egy medicin labda: “Nincsen apám, se anyám”. Na itt, ennél a sornál döbbentem rá, és úgy esett ki a könyv a kezemből, mintha az összes erőmet átvette volna az a könyv, ami könyv persze nem tud engem megtartani, de ezért nem lehet hibáztatni, hiszen ki az az egészséges ember, aki engem meg tudna tartani, az épphogy száz kilós Svihák Oszit? Egy könyv sem alkalmas erre, de azért most teszünk egy kísérletet. Hiszen, rádöbbentem, az okosabbik agylebenyemmel, hogy nekem sincsen apám, meg anyám, csak van itt ez a nagydarab alak, aki kitalált, és mindenféle színes ruhákba bújtatott, mint valami idiótát, hogy a színes hajakról, színes kalapokról ne is beszéljek. Ez volt az a pasas, akit én hiába kerestem a horizonton, mert nem is tudtam, hogy őt keresem. Egyet tudtam; hogy keresek valamit, közben szédülök már a sok pörgéstől, és izzad a kezem, mert kapaszkodnom kell valamibe, nehogy elrepüljek a centrifugális-melegebb éghajlatra, esetleg szédelegve kihagyjak egy ütemet a táncosnak nem mondható lábaimmal, ami már önmagában is komoly veszélyforrás. A szorongatás, a pörgés annyira lekötötte a figyelmem, hogy az a biztos horizont olyan volt, mint egy maszlag, ami vagy jobbról balra rohant, vagy balról jobbra. Sok éves pörgésben és keringésben az ember még azt sem tudja biztosan, hogy melyik keze melyik, pláne amelyik izzad. De jött ez a vers, és mindent megváltoztatott. Fényt gyújtott az éjszakába, mert rádöbbentett a valósra, hogy igazából mi is az én problémám. Természetesen az, hogy nincsen se anyám és nincsen se apám, csak ez a nagydarab barom, aki miután kitalált, kvázi megszült az agyából, rám parancsolta ezt a sok színes ruhát, hajat, kalapot, vacak játékokat, hagyott hogy hadd nőjek, mint a gaz. Kicsit se foglalkozott velem. Csak magával foglalkozott, a maga problémájával, miközben az én problémám, hogy nincsen se apám, és nincsen se anyám, csak ez a problémás barom, sokkal nagyobb gond! Egyébként is azt vettem észre, hogy mindenki a maga problémájával van elfoglalva, ami felháborító szerintem, sokkal jobb lenne, ha mindenki az én problémámmal lenne elfoglalva, hiszen, amilyen friss gondolat vagyok, elég gyorsan végeznénk a problémámmal, ha úgy igazán mindenki oda tenné magát neki, szerintem napok alatt befejeznénk és még időnk is maradna egy málnás szódára, de mikor a végén mindenkinek köszönő levelet írnék, vagy körbe mennék kezet rázni megköszönve a gyors-segélyt, eléggé elfáradnék, de úgyse jön létre ez a segítség-csomag, hiszen mindenki szemlesütve, a földet kémlelve keresi a maga problémájának a kulcsát, mert az valahol kiesett a kulcslyukból. Persze, nem csak egy kulcsot keresünk, illetve dehogyisnem, mindenki egy kulcsot keres, csak az a mindenki egy kulcsa nem egy kulcs, hanem sokszor egy kulcs, ott pedig az olyan az a keresés, mintha gyufák között keresnénk egy fogpiszkálót. Ráadásul, én meg még bele is pörgök, amitől minden kulcsot szanaszét rugdosok magam körül, amitől mindenki ideges lesz, és még nyugtalan, de erről is ez a nagydarab tehet, aki azt állítja most már, hogy féltésből szorította úgy a kezem. Nem lehet ezen számon kérni semmit, mindig ki akarja magyarázni, de egyszer tuti, hogy a szögbelövő szerkezetemmel esek neki a szájának, és bekapcsozom, hogy többé ki se tudja nyitni, mert csak marhaságok törnek elő belőle a torkából. Na elég legyen csak annyi, hogy se megbocsájtani nem tudok neki, se legyinteni nem akarok rá, mert a pörgést nem állította meg, hagyta, hogy úgy szédüljek el, hogy utána nagyon nagy darab ideig kerestem az egyensúlyom, még jó, hogy egy olyan verses kötetbe kapaszkodtam meg, amit kinyitva, és az első sort elolvasva rájöttem, hogy maga a pörgés, a forgás, a horizont keresése a problémám. Mert, akinek nincsen se apja, és nincsen se anyja, csak egy ilyen nagy barom kitalálója, az mindig is azt fogja akarni, hogy legyen apja, hogy legyen anyja, hogy legyen neki szép családi háza, hogy olyan tevékenységgel kösse le az agyát, ami végül teljesen kikészíti, de annyira, hogy már az első havi nyugdíjt se éri meg. Arra vágyik, hogy legyen kutyája, macskája, tyúkja, kacsája, pónilova, de legfőképp legyen malaca, miközben észre sem veszi, hogy mekkora malaca van, hogy egyáltalán ki lett találva. Mert ez az igazság! Hiába vágyom ezt a sok szép dolgot, gondos feleséget, sok gyereket, házi és nem házi állatokat, ha nincs ez a nagydarab itt mellettem, aki álmából felriadva megalkotott butábbik agylebenyével, akkor most még az sem lenne, hogy itt töprengek, és körbe-körbe járatom az agyam, hanem mi lennék? Maximum egy nagy fekete lyuk, ami elnyeli a gondolatokat, nem pedig egy ilyen szép forma, egy embernek látszó tárgy, ami bármikor felsülhet, de akár le is. Mi lennék? Egy nagy semmi, de nem olyan, ami már majdnem valami, hanem az a klasszikus semmi, ami eszünkbe sem jut, amit még szidni sem lehet, csak hallgatni róla, mint a sír, mert benn maradt a tudat alatt. Szerencsés vagyok? Részben. Sosem lesz nagy házam, a lakásom egy túlzsúfolt fej, sosem lesz szép autóm, amin járok az két láb, sosem lesz kutyám, magamnak hozom vissza a labdát, és sosem lesz sok gyerekem, mert ha kiszabadulnék tömött egyszobásomból, a lábam kinyújtóztatása után egyből összerogynék, mert futni vágynék, de lépni sem tudnék ezekkel az elgémberedett végtagokkal. Maradok hát itt, benn a szoba-konyhásomban, itt meleg van, lehet zsörtölődni a szomszédokkal, mindig megetetnek nálam okosabbak, de legalább nem esik rám az eső soha. Elégedetlenségemmel meg nem kezdek semmit, örülök, hogy megállt a pörgés, hogy ilyen szép versek születnek, amikből kiderül a problémám, majd úgyis jön egy másik vers, egy olyan, ami nem csak az igazságot világítja meg, hanem csak önmagában szórakoztató. Így, maradok a magam kedvenc kis bolondja, a Svihák Oszkár, aki többnyire fejekben motoszkál. Alászolgája!

 

Blogbejegyzés no. 23

Kotkodács bohóc

Ismét egy csodálatos nap kellős közepén jómagam, Svihák Oszkár, a bohóc, hatalmas bőröndömmel nekivágtam az aszfaltnak, hogy megünnepeljek úgy rendesen egy gyereket, most éppen ‘Csanakon. Szép tavaszi napsütés, még oda se értem már a víz folyt a hátamon, adott volt tehát minden, hogy egy nagyon jót bulizzunk, jó néhány csodásan felpörgött gyerekkel. A kerti mulatsággal egy időben volt a győrújbaráti motoros találkozó is, és éppen a felvonulás zajlott, amikor elkezdődött a csinnadratta. Kiültünk hát a Hegyalja útra, egy szép árnyékos helyre, az összes gyerekkel és szüleikkel, hogy megnézzük a felvonulást. Még életemben nem láttam ilyet, nem mondom, hogy izgatott voltam, inkább a gyerkőcökre figyeltem.

Bő 10 perc várakozás után meghallottuk a nagy dudálásokat, a bömbölő motorok zaját, minden gyerek egy kicsit elcsendesedett, leguggolt a fűbe, befogta a fülét, jó előre felkészülve az éktelen robajokra. Elől ment a két főszervező, az egyikükkel történetesen elég távoli, de valamiféle rokoni kapcsolatban állok, néztem, ahogy elégedetten feszít a motorján, mint egy kisgyerek, aki az iskolai szünetben mutatja be azt, amitől majd minden osztálytárs elájul. Hogy én mennyire szeretem ezeket a pillanatokat kifigurázni…de most nem én vagyok a lényeg, nem esek ugyanabba a hibába, amibe ezek a jóemberek. Ugyanis, a bő húsz perces felvonulás során feltűnt nekem, hogy mindegyik motoros – na jó, biztos nem mindegyik, de a kollektíva mégis odarendelte őket egy kupacba, olyan módon ül a motoros kerékpárján, mint egy kisgyerek. Pedig, messze nem volt mindegyik kisgyerek, sőt. Én akkor szoktam ezt megfigyelni, amikor kiabálják nekem a gyerekek, hogy “ezt nézd bohóc, milyen ügyes vagyok”. Elképesztő volt látni, egyiket a másik után, ahogy gurultak beleszerelmesedve a gépbe, ami viszi őket “ábólbébe”.

Aztán, úgy a harmadánál megéreztem azt az éktelen bűzt, amit ezek a motorbiciklik kidurrognak magukból, és kicsit lemosódott ábrázatomról a vigyor, mert előjött belőlem, hogy “rendben van kisgyerek, hogy olyan ügyesen tudsz ülni azon a motoron, és rendben van, hogy élvezed, hogy úgy húzod azt a kart, hogy beleszakadsz, és élvezed, hogy most már nem csak látnak, de hallanak is, de most már aztán elég legyen!” Valahogy, nem tudom hogyan, de biztos a legbensőbb énem egyik kicsi fiókjából elővánszorgott belőlem a szülő. A szülő, aki gondos, aki féltő, aki tudja, hogy az én kis hatvan, hetven évem után még sokan szeretnének ezen a bolygón élni, és egyébként, párhuzamosan is éppen zajlanak életek, nem is kevesen, már hét és fél milliárdan próbálunk nem meghalni nap, mint nap. És ez a sok kisgyerek ott előttem, csak nem akart elfogyni, én meg néztem fel az égre, hogy ez a szegény ózon, már így is mi mindent megtesz értünk, mi meg általában le se tojjuk szerencsétlent. Pedig, ha az ember csak egyetlen órát töltene azzal, hogy leülne csendesen, és nézné a világot, ami körülveszi, és belegondolna, hogy ez a bolygó hogyan tud lebegni a semmi közepén, milyen csodálatos, nem? És hogyan tud minket megtartani itt a végtelen semmi közepén, ez is elképesztő! Védve minket mindenféle űrszemetektől például, mert nem csak az orrunkig, vagy a falu végéig kéne ellátnunk alkalmasint, akkor talán egyszer csak nem gyerekként, hanem felnőttként kezdenénk el gondolkodni az ilyesfajta bolygószennyezésekről. Mert rendben van, hogy mindenkinek az számít, hogy én, meg én, meg én, hogy nekem legyen jó, én szórakozzak, én éljek jól, én ne szorongjak, én ne haljak meg, hanem töltsem ki az időm hobbikkal és engem nézzenek most már ne csak a közösségi hálón, hanem élőben is, és még egy kicsit gyereknek, még csak egy kicsit gyereknek, és ígérem, holnaptól felnövök, de mégis, kérem szépen, hát tanuljuk már meg, legalább ebben az új században, itt még a legelején, amikor már tényleg olyan fejlettek vagyunk, hogy akár már dolgoznunk se nagyon kéne, és minden információ már most a zsebünkben van, de tényleg tanuljuk már meg, hogy nem az egyén a legfontosabb, hanem ez az egész, amiben szereplőként éljük az életünket, amihez hozzátartozik ez a színpad, és nem kéne teljesen lerombolni ezt a színpadot, mert a végén még ránk dől, és összenyom.

 Úgy hallottam azonban, hogy volt valami jótékony célja is a programnak, amit én, a bohóc, a sokat jótékonykodó Svihák Oszkár pártolok, még, ha tudom is, hiszen annyiszor figuráztam ezt is már, és most sem bírom ki, hogy ilyenkor azért a jótékonykodó is nagyon jól jár, mert a neve az csak csak beépül a tömeg tudatába, mint a jóságos lény, aki csak ad teli szívvel, ám én akkor is pártolom a jótékonykodást kérem, igenis pártolom. Csak éppen talán, ha megengedi a főszervező úr, kijavítom a hibákat, pirossal aláhúzva, a margóra írva észrevételem. Talán az a jótékony cél is nemesebb lenne, ha felvonulás helyett, teleszennyezve a levegőt, ami szenny nem az űrbe megy ám, hanem marad itt nekünk, mert az a fránya ózon megtartja, és kavargatja a fejünk felett, várva a habarást hozzá, amit remélem, egy gazdasszony se készít el gondos főzőkanalával, de talán tényleg jobb lett volna, ha idén azt promóciózza a kedves főszervező úr, hogy most akkor mi nem vonulunk fel! Idén ezt kihagyjuk! Micsoda promóció, fantasztikus! Az újságírók, a híradók meg azt se tudnák, hogy most akkor mi van, de elgondolkodva, egyből fel tudnák tenni az okos kérdést, hogy de, miért nem, Hát ez olyan jó móka?! Lehetne egy csomó interjút adni, megnyílna ezermillió lehetőség! El lehetne mondani, hogy idén mégse vonulunk fel a motorunkon ücsörögve, húzogatva kallantyút, hanem még egy kicsit megtoldjuk ezt a jótékonykodást, idén duplán leszünk jótékonyak, és felajánljuk mondjuk azt a benzinköltséget, amit most idén nem pöfékelünk ki magukból, vagyis, nem mi, hanem ezek a szép járgányok. Fel se kéne vonulni, lehetne maradni szórakozni a táborban, és mondjuk mindenki egyszerre lemoshatná a motorbiciklit, bár. az is egy csomó víz, meg szappan, de akkor mosás helyett mindenki szelfizhetne a járgányával, vagyis a telefonjával, az talán nem fáj senkinek, és semminek magunk körül.

Nem lenne ám a bohóc kotkodács, ha nem egóból menne a jótékonykodás. De tudom én, tudom jól, sőt, talán én tudom a legjobban, hogy a szerénységet is tanulni kell, talán egy életen át…de még azt is csak ezen a bolygón tesszük, amit ha nem lehajtott fejjel nézünk, az értékei is egyből csodásabbak lesznek.  

 

Blogbejegyzés no.24

A bohóc története gyerekeknek és szülőknek gyereknapra

Egy nagyon érdekes dolognak lehettem tanúja és tapasztalója a minap, gyereknap alkalmából. Győrsövényházán, a legnagyobb szeretetben léptem fel az iskolai rendezvényen, ahol úgy vártak pedagógusok és gyerekek, mintha legalább a Mikulás lennék. Megtisztelő és szeretetteljes volt ez a számomra, Svihák Oszkár tehát lehet mondani, hogy nagyon elérzékenyült. Lement a műsorom, és ott maradtam a tanár nénik által szervezett sorversenyeknél is, egy kicsit játszottam, bohóckodtam is, de leginkább segítettem, engem küldtek el, ha elgurult a labda, vagy össze kellett szedni a bójákat.

Az utolsó játék következett, amiben az volt a négy csapat feladata, hogy egymás kezét fogva – ami hét gyereknél tizennégy marok összesen -, el kellett futni a bójáig, ott a kirakott sportszőnyegre egyszerre, kéz a kézben le kellett ülni, úgy, hogy mindenki feneke érinti a szőnyeget, majd fel kellett állni, és visszafutni. A győztes persze a leggyorsabb, de külön pontozták azokat, akik össze tudtak dolgozni. Hm, gondoltam magamban, most tanultam valamit, majd a táborban milyen jó lesz egy ilyen közös csapatjátékot játszani, ahol a cél, hogy úgy tudjanak összedolgozni a gyerekek, hogy egymást segítsék. Akik elsők lettek, ők tökéletesen teljesítették a feladatot, mondhatni vita nélkül, ám a többiek, csalódottságukat nem rejtve véka alá, egymást kezdték el okolni, természetesen az ügyesek, a “menők” a gyengébb képességűeket, vagy a kövérebbeket, és lehet mondani, hogy megalázták őket. Egyből felismertem ezt a helyzetet, lévén, hogy én egy kövér, ügyetlen gyerek voltam, csámpás lábakkal és esztéká keretes szemüveggel. Rögtön elő is jött belőlem a szégyen, amit akkor éreztem, tehát, máris kikerültem az okuló és a megfigyelő szerepből, és együtt éreztem azokkal a gyerekekkel, akiket sértettek, megszégyenítettek. El is döntöttem magamban, hogy ez nem volt helyes így, tovább is léptem, szinte meg sem maradt bennem ez a játék így, pedig a megoldáshoz nagyon közel voltam, de a gyerekkori sérüléseim nemhogy elhalványították a megoldást, ködbe is veszett ott rögtön. Bevallom, nekem nagyon tanulnom kell a megszégyenítés elkerülését, ami így, hogy az iskolarendszerünk a még mindig a megszégyenítésre alapul, elég nehéz, mert se mintám, se kreativitásom ahhoz, hogy kifejlesszek gyorsan egy új alapelvet, de esküszöm, hogy törekszem rá, ezt talán többen tudják látni, mint amennyien vannak azok a gyerekek, akiket akarattalanul sikerült megalázó helyzetbe sodornom, ezzel mélyesztve azt az érzést bennük, amihez jól megágyaz sok “szakember”. Ezúton is elnézésüket kérem, remélem lesz rá mód, hogy a bocsánatukat szóban is kiérdemelhessem.

Elég fontos dolog ez, de nem ezért kezdtem bele én, a Svihák Oszi ebbe a történetbe, hanem mert estére az Isten elém tárta a megoldást. Hogy miért fogom Istenre ezt a nemes cselekedetet, mindjárt kiderül. Ugyanis, még aznap este, gyereknap előtt egy nappal, a hatalmas mágus Pál Feri egyik előadását láttam a youtube-on, amely előadásban elmesélt egy történetet. Táboroztattak többen gyerekeket. Egy bizonyos feladat volt, amiben a Pál Feriék egy hatalmas fának az egyik magas ágára kötöttek almákat. Csapatokra osztották a gyerekeket, és egymás vállára állva, piramist alkotva kellett levenni az almát. A leggyorsabb csapat kapott egy pontot, akik ügyesen összedolgoztak, kaptak egy plusz pontot. Eddig világos volt a történet, azonos a győrsövényházi tanítók feladatával, tehát, már tovább jutottak, mint én bármikor is, immár két csapat, és ez mindkettő ugyanazon a napon tárt elém egy igazságot. A történetet hallgatva, a másodperc tört része alatt felismertem, hogy itt van a megerősítés, mégis fogom ezt alkalmazni ezek után. Ám itt jött a csavar, és az a megoldás, ami engem kivezetett a szégyen ködébe elbújt, kullogót a napfénybe. Ugyanis Pál Feri atya elmondta azzal a hatalmas, és szeretetteljes mosolyával az arcán, hogy sok csapat, talán mindegyik többször is nekifutott a gyakorlatnak, hiszen nem olyan könnyű az, talán még felnőtt fejjel sem, hogy úgy dolgozzanak össze, hogy elsőre sikerüljön, és van olyan nagy cél az a plusz egy pont, hogy mindenki a leggyorsabb úton próbálja elérni az almát, ahhoz, hogy egy kapkodással kezdjenek bele a feladatba, ami eleve kudarc, és ilyenkor jönnek azok a mantrák, hogy “de béna vaaaagy”, meg, hogy “könnyebb lenne a dagi nélkül”. ÉS Pál Feri még mindig húzta a hallgató idegeit, de széles mosolya mögül előtört a bölcsesség. Ugyanis, kihirdette még a játék előtt, hogy nagyon sok pluszpontot kap az a csapat, akinek úgy sikerül levennie az almát összedolgozva, hogy közben egyszer sem bántja a másikat, sem fizikálisan, sem mentálisan, tehát nem szégyenít meg senkit. Ez rögtön egy olyan plusz feladat lett a gyerkőcöknek, ami arra késztette őket, hogy a gyengébb képességűeket, akik lehettek volna “bénák”, vagy kövérek, vagy vakok, vagy gagyik, megnézzék, hogy miben is jók, mi is lehet az ő erényük, hogyan lehet az ő képességeiket hasznosítani. Így lehet, hogy az Isten eltakarította Pál Feri segítségével azt a szégyenködöt, ami kivezetett egy olyan labirintusból, amiben köröztem már elég rég óta. Egy feladatom van hát, soha az életem, és a munkásságom során nem felejthetem el ezt az alapvetést, és úgy hozzam be az életembe, hogy mindig is hálás legyek érte Győrsövényházának, Pál Ferinek, de persze első sorban Istennek.

Ezzel a kis történettel, ami szerintem tanulságos lehet szülőnek, pedagógusnak szeretnék én boldog gyereknapot kívánni elsősorban minden olyan gyereknek, akit valaha megaláztak, és persze azoknak is, akik megaláztak másokat. Gondolkodjatok rajta, egyetlen egyszerű mondat az egész, amivel elkerülhetjük a szégyen érzését, mert attól még, hogy minket megszégyenítettek gyerekkorunkban (mert mindenkivel megtörtént), nem kell ezt továbbadni, egyszer csak meg fog szűnni ez az érzés, ha mindenki betartja, de legalábbis törekszik rá!

Egyetlen mondat ehhez még: az a mantra, hogy “te még ezt se tudod megcsinálni”, vagy a “sose lesz belőled semmi”, a “te még erre se vagy jó”, ugyanúgy megszégyenítő, gyereknap alkalmából, talán most megtehetjük, hogy elgondolkozunk ezen, és bocsánatot kérünk, majd nekikezdünk inkább annak a mantrának, hogy “te ezt hidd el, hogy meg tudod csinálni”, “belőled lesz valaki”, “te erre jó lehetsz, higgy magadban”, mert így lehet építeni, rombolni mindenki tud, de nem érdemes! Boldog gyereknapot, számot vetünk egy év múlva, én is, ti is!

 

Blogbejegyzés no.25 

Élvezettel evés

Svihák Oszkár, nem kell megijedni, nem ment el gasztroenterológusnak, nem is áll szándékában más hivatást választani, mint szórakoztatni, közben szórakozni, mert így jól tud megfigyelni, és kiforgatni, visszafordítani azt a kedves és sokszor lenyűgöző társadalomnak. Akkor mi is ez az evés dolog itt? Mert azt láthatjuk, amikor a bohóc fellép, talán neki sem ártana leadni pár kilót, bár, neki nincs baja, és mindig amikor úgy dönt, közbejön egy-egy olyan sérülés, ami visszahúzza. Ez eddig ötből ötször így történt, talán ezért van, hogy a lelke “zsírtalanítása” sokkal fontosabb tényező az életében. A hogyan is kellene felnőni, ami természetesen együtt jár azzal, hogy nagyobb felelősséget vállal a testéért, a benne található zsírokért is.

De ha nem gasztro-tanácsokról van szó, akkor miről? Mint az előbb már érintettem, a bohóc megfigyel, eleinte csak néz, és elraktároz, majd a kellő mennyiségű adat eltárolásával, később túlcsordulásával kibuggyan belőle néhány mondat. Ez a kicsordulás ma történt meg, amikor az interneten olvastam egy cikket, hogy mennyire káros az, hogy éjszaka még gyorsan végig pörgetjük az okos telefonunkon a közösségi hírportálokat. Komoly depresszióhoz vezethet, de már régóta foglalkoznak ezzel toxikológusok, és be is illesztették a komoly függőségeket okozó táblázatukba, amely szerintem már kell, hogy foglalkozási pont legyen. Gondoltam meg is osztom ezt a legnagyobb közösségi hálón, csakhogy nem engedi ezt a tartalmat megjelenni. Ami ilyenkor, a nem tűrt tartalmaknál szokott lenni, jön egy elterelés, valami hiba csúszott a világhálóba, gyorsan elromlott valami. Persze, minden mást meg lehet osztani, és minden más működik az interneten, ez az egy dolog épp kivert pár biztosítékot. Az egyébként, az életben, a kommunikációban, az üzleti életben is használatos terelés (ahogy azt a Győrplusz médiában tapasztalhattam nemrég), felelősség-áthárítás, a mosom kezeim attitűd volt az, ami betelített egy poharat a fejemben.

De kanyarodjunk vissza a kajáláshoz; amit megfigyeltem, sokan étkeznek ma már úgy, hogy közben valamit néznek, ami a képernyőről elénk vetül. Ez egy régi szokás, a televízió hozta be az életünkbe, ez is egy függés, mert kényelmesebb a tálcát vinni a tv elé, mint a tv-t az asztalhoz, rengeteg kábelt kellene egyik helyről a másikra vinni, sok kellemetlenség, a tálca megoldja ezt a problémát. Ez itt még szerintem, a ló ezen oldala, amikor az élvezethez kapcsoljuk az evést, magyarul, nem érünk rá megszakítani a műsorfolyamot holmi vacsorázásért. Az irodai étkezésnél is ez van, pedig tudjuk már ezektől a gasztro-szakemberektől, hogy mennyire fontos lenne kikapcsolt aggyal, élvezve az ízeket elfogyasztani a csirkepörköltet nokedlivel. A bohóc véleménye, hogy, bár igaza van a szakembernek, ez még a ló ezen oldala, amikor a túlhajszolt, információcunami nem hagy nekünk időt.

Azonban, amit látok, hogy egyre többen etetik úgy a kisgyerekeiket, kisbabáikat, hogy eléjük tolnak egy “bogyóésbabócát”, hogy a gyerek, amikor eltátja a száját, és épp azt mondaná, hogy odanézz anya, gyorsan beletuszkolnak a szájába egy kis rizst husival. Mert nem eszik a gyerek. Ez a gyerek sose enne, ha ezt nem lépném meg, sok szülő mentegetőzik így. Nos, ebben is van pozitívum, mert legalább látja, hogy ez kicsit káros tevékenység, de egyből menti magát, hiszen ő csak az anyai tevékenységét látja el, nem hagyja, hogy éhen haljon a gyermeke. Két dolog van a fejemben egyből, amit a bohóc segedelmével elétek tárok, mert a bohóc szerencsére rengeteget foglalkozik ilyen-olyan módon a maga lelkével, és, mint rendes Magyarországon felnőtt bohócról van szó, aki még az előző rendszerben született, magán képviseli mindazt, amit a kortársai is magukon cipelnek. Szóval, a két dolog; az egyik jön a másikból, de ezt mindjárt megértitek. Amit sokan nem tudnak, bár egyre több emberhez jut el az információ, a kisgyerekeknek nagyjából akkora a gyomruk, mint egy kisebb alma. Ez fejlődik aztán egyre nagyobbá, amíg el nem éri a nagyobb almát a kamaszkorra, és felnőttkorra pedig a két almát is eléri a nagysága. Egy ilyen kicsi alma nagyságú gyomrot nagyon nagyon egyszerű megtölteni, ráadásul, egy kis csemegézés ebéd előtt, egy kis puffancs, csoki elszórva idő közben, és már nem is éhes a gyerek. de ennek a “nem éhes gyereknek” is ennie kell ebédkor, amikor minden normális ember eszik, de, hát az ő kommunikációja addig tart, hogy eltolja magától, játszadozik az étellel, amit a szülők még mindig nem tudnak hova tenni, pedig egyszerűen csak arról van szó, hogy az éhségérzetük, ami mindenkinek a sajátja, azt mondja, hogy a hasam eléggé meg van töltve. Ez rendszertelenséget is jelenthet, de akár a felnőttek megtanítását is jelentheti arra, hogy a gyerek úgy néz ki, tudatosabban étkezik, mert előbb felismeri azt az érzést, hogy mi elég. Nem szorong, hogy azt, ami a tányéron van el kell fogyasztani. És ezzel az átvezetéssel át is térhetünk a másik okra.

Ugyanis, ami korban mi felnőttünk, ha nem is teljesen mi, de szüleink biztosan, a Kádár rendszer, olyan rendszer volt, akinek a huszadik században először, magyar emberként meg volt engedve, hogy az éléskamráját kinyissa, és nyíltan vállalja, hogy tele van. Az első olyan kor volt az elmúlt száz évben, ahol meg volt engedve, hogy végre megtömjék a magyarok a bendőjüket. Előtte még haszonállatot se tarthattak, az előtt meg nem volt mit enni, háború volt. Így, a Kádár János bácsi, amikor a nép kedvence lett, azzal lett a kedvence, hogy kinyitotta az élés kamrát, és a magyar kajálhatott. És kajált is. Olyannyira, hogy úgy 10-15 év alatt a magyar szülőknek annyira  beleépült a tudat alattijukba az étel és az evés, hogy már sokkal könnyebb volt a szeretetüket, törődésüket kimutatni egy finom háromfogásos ebéddel, a hazaküldött töltött káposztával, óriási adag süteményekkel. Aztán eljött a huszonegyedik század, amikor az én generációm felnő, vagy kezd felnőni, és nagyon sok helyen halljuk, hogy a szeretet-kimutatás így, meg a szeretet-kimutatás úgy. Mi meg csak állunk, leginkább a sütő és a gázlap előtt, hogy de én rendesen kimutatom a szeretetem, ház közben még izzadok is, amikor megfordítom a palacsintát a negyven fokban. De ilyenkor jön az intelem, hogy törődéssel, és érintéssel kellene kimutatni. Ekkor jön a szorongás, mert a legtöbben nem azt láttuk a szüleink viselkedésében, hogy a törődésüket időben, és hasznosan, vagy több érintéssel, öleléssel, puszikkal nyilvánították ki, így, a mi mintánk legtöbbször nem így épült be a tudatunk alatt lévő pincébe. Nem is tudunk hirtelen ezzel a szorongással mit kezdeni, mert érezzük, hogy az eddigiek nem jók, nem akarjuk úgy szeretni a gyerekünket, ahogy minket szerettek, de még kényelmetlen az újfajta, mert hogyan lennénk hozzá szokva, ha sokszor nem is tudjuk felfogni, felismerni, hogy mi a baj. Ez az az érzés, amikor szeretnénk megtömni a kisgyerekünk hasát, szeretnénk ha ugyanolyan jól lakna, mint amilyen jól laktunk mi gyerekkorunkban, mert akkor azt éreztük, hogy anya szeretett minket, és ezt a szeretetet szeretnénk mi tudat alatt átadni, de ez a generáció meg nem is érti már, és nem eszik. Ekkor nyúlunk az okos telefonért, és keressük a wifit, meg a “bogyóésbabócát”, hogy amíg tát, addig etetünk, és majd úgyis beindul a rágás magától. Ez majdnem olyan, mint amikor minket nagyon szerettek, legalábbis kimutatták, de közben érezzük, hogy nem helyes. Ahogy a Kádár-korszak előtti idők volt a ló egyik oldala, a sok koplalással, éhezéssel, nyomorral, a Kádár-korszak volt a másik oldal, a zsíros cupákokkal, kajával kimutatott szeretettel, ez a korszak próbál helyre billenni, fenn maradni a lovon, de ahogy látom, a mi generációnk még csak finomít, a következő generáció már megoldást is találhat. Remélem, nem az okos telefonok által.

Hogy ne érhessen az a vád, hogy okos telefon ellenes vagyok, én nagyon sokszor szerettem az okos telefonom, mert hasznos volt a gps, az amikor gyorsan kellett megkeresni egy telefonszámot, kellett az internet, amikor valami újat akartam főzni, nem a megszokottat, nem a lapos telefonnal van bajom, csak azzal, amikor a könnyebbik út az, hogy előkapjuk, mert a szorongásunkat így a legkönnyebb oldani, mert megoldást nyújt.

A bohóc tehát nem sulykol megoldást, nem akar okosabbnak tűnni, ezért csak halványan megjegyzi, hogy szerinte nem az evéskor kellene felmérni azt, hogy mikor éhes a gyerek, hanem már napközben is oda kellene figyelni, hogy mikor evett az a gyerek, mit evett az a gyerek, mert akkor láthatjuk, ha ebédidőben nem éhes, akkor az miért is lehet. Az meg, ha nem éhes, nem megoldás, hogy megvárjuk, amikor tát, beletömjük, mert a tudatalattijába az az információ jut el, hogy bármi is van, bármi is az érzésem, amikor kong a harang, nekem enni kell, mert így tanultam meg gyerekkoromban, így tanítottak meg a szüleim, különben jön a szorongás nagyon nagyon rossz érzése, amit egyből oldhatok egy kis evéssel. Majd vacsorakor mi lesz az első, ha érezzük a szorongást? Nyitjuk a hűtőt. Pedig, csak azt kéne észre vennünk, hogy mitől is szorongunk? Ja, hogy szeretetre, törődésre, érintésre vágynánk? Egyetlen megoldás jut az eszünkbe, vagy kettő, de ez már majd egy következő bejegyzés lesz, hiszen a piálás is oldja a szorongást, de abba a helyzetbe a bohóc nem lát bele, mert azt kicsit intimebben csinálják az emberek, nem olyan nyíltan, mint a telefonnal, élvezeteket tömve etetést.

Az meg, hogy mi történhetett az internetemmel, miért nem tudom megosztani a kamaszokra nézve káros okos telefon függőségeket tartalmazó cikkeket…nos, mindenki láthatja, a szabadságérzetünk stokholmi...

Egyébként, hogy saját élményt is rakjak a történetbe, ez a felismerés, hogy kajával szeretett leginkább az anyám, segített, hogy lemenjen rólam néhány kiló felesleg…

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.