svihak.hu

A már harmadik szériát futtató Svihák tábor idén is rengeteg élménnyel, iszonyú sok nevetéssel várja azokat a kedves érdeklődőket, akik szeretnék elolvasni csemetéjük táboros élményét, vagy csak arra vágynak, hogy felidézzék gyermekkoruk nagy nevetéseit, amikor még mindenhol sok volt a gyerek, és mindenki mindenkivel barátkozott. A szokványos módon, az élmények után jönnek a képek. 

 

Hétfő

Megkezdődött a harmadik Svihák tábor, az a bohócos élmény tábor, aminek a végkifejlete egy kis bohóckodás elég komoly publikum előtt. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ma még csak az első napot élhettük át, ami mindig kicsit döcögős, kicsit méregetős, egymáshoz szokós, de az emberek már csak ilyenek. Itt nem működik az In medias res, ez nem irodalomóra, itt kőkeményen személyiségek személyiségekkel találkoznak, és próbálnak egy hétig együtt működni, együtt mozogni, együtt lélegezni, mintha egy nagy tüdő lenne, ami mozog ha beszív, mozog, ha kifúj. Kétségem sincs, hogy ez a csapat is meg fogja ugorni ezt a lécet, és a hét végére az elválás olyan nehézkes lesz, mint a hétfői összeszokás.

A játszótéren kezdtünk az Ikva utca végében, a régi sulimmal szemben. Mire összejött a csapat, már ki is alakult néhány kisebb banda, akik elkezdték az ismerkedést, egy kis hintázás, egy kis libikóka, mászókázás, az alap dolgok megbeszélése, ki hova jár suliba, ki melyik csapatot szereti, ki hány éves, milyen felszerelésekkel rendelkezik, amolyan tipikus fiús, lányos beszélgetések, persze a kis 7-8 éves, még rendesen álmos fejekkel, szürkeállománnyal. A régi motorosok, a Máté, a Solya, a Bendegúz egyből jöttek a tavalyi élményekkel, majd rá is beszéltek azokra a játékokra, amiket annyira élveztek előző évben, de azért adnunk kellett az újdonságnak is, hiszen, nem a tavalyit akartuk reprodukálni teljesen, kellettek az újdonságok. Nevetős, sőt röhögős játékot húzott elő Gyöngyvér testvér a tarsolyából, a zálogért cserébe kellett megállni a nevetést, a kör végére rendes kupac gyűlt össze középen, ki a cipőjét, ki a táskáját rakta be. Egy kis foci, mert annyi kis ronáldó jött a táborba, hogy minden második mondat az volt, hogy “Balázs bácsi, mikor focizunk?”

Eljött az ebéd ideje, amit úgy csócsáltak magukba a kis táborlakók, hogy öröm volt nézni, mintha a nagyi sütötte volna a pizzaszeleteket. Gyalog mentünk a játszóházba, szép öregurasan, cammogva, minden bokornál megálltunk, de versenyt is futottunk a nagy zöld placcon, és persze, meghallgattunk minden sztorit, mi is meséltünk ezt-azt, de hagytuk, hogy az élmények vigyék a lábunkat a játszóház felé, ahol már elő volt készítve Színes Szandi arcfestő készlete. Terveinket félre söpörve, a gyerekek vették át az irányítást, kezünkből kivéve az ecsetet, egymást kezdték el festeni, mi pedig hagytuk, és utólag jöttünk rá, hogy milyen jól tettük, hiszen ez a mi táboros hetünket szolgálja, hiszen ezzel az élménnyel térnek haza, ahogy ez is kezdi összekovácsolni a csapatot. Persze, minket is összemázoltak, de túl szemérmesek vagyunk, hogy ezt is felrakjuk, pedig Bendegúz barátom kitett magáért. Így összegezve, csodálatos nap volt, de a nagyja még hátra van. A képek alul, ahogy szoktuk.

 

 

Kedd

Második napunk imádkozással kezdődött, hiszen az esőfelhők csak nem akarnak átevezni a Kisalföld fölött. Fázósan indult tehát a reggel, rögtön improvizációra késztetett minket, hiszen a délutáni program ugrott, tudtuk, ebből nem lesz kánikula, de egy jó táborvezető felkészül minden eshetőségre, de eső lehetőségre is. Jöhetett tehát a “B-terv”, de erről majd később. A délelőtt lassan indult, mire megjött mindenki mi már annyiszor elhajítottuk a frizbit, hogy szegény csapágyas lett, de nagyon élvezték a srácok. Ezután építettük meg a Svihák tábor legnagyobb homokvárát, amiből kukacok másztak elő, így a kislányok harmada inkább virágot szedett, amit mi pasasok meg is értettünk, hiszen, aki már egyszer is horgászott tudja, hogy ami a halaknak jó, az a pasiknak is jó, de azért nem kóstoltuk meg a ginyacokat, inkább szerveztünk nekik futóversenyt…

A sláger ipiapacs bújócska ismét nagyon népszerű volt, abba sem lehetett hagyni, mondjuk a Móra park a legjobb helyszín erre, hiszen tökéletesen elzárt terület, rengeteg lehetőség van elbújni, nem túl nagy a terület, és roppant sok a védelmet nyújtó fa. Eztán mentünk ebédelni hozzám, a Lepke utcába, ahol a darás tésztára várva jöhetett a kedvenc mesém, a László tábor, és a gombfoci, a csajoknak a körömfestés, de a lemezjátszó nem volt olyan öreg masina, hogy az érdekelte volna a táborlakókat, sokan ismerték ezt a szerkezetet, pedig azt hittem, hogy majd jön a rácsodálkozás, hogy “mekkora cédé”, de lehet, hogy ezek a mélyen alfások már nem is tudják, hogy mi az a cd, ezért nem volt rácsodálkozás. Nagyon jól jött ki ez a kis pihis ebéd, ez a másfél óra, hiszen tegnapról úgy érkeztek meg a gyerekek a táborba, mint akik maratoni futóversenyt nyertek előző nap.

Ezután jött a “B-terv”, amit Gyöngyvér testvér állított össze, egy igazi sorverseny, ahol még győztes se volt, hiszen úgy tervezte meg nekünk “testvér” a versenyt, hogy két részletben, csütörtökön derüljön csak ki, hogy a Színes gyerekek csapata, vagy a Villám lajhárok csapata nyerte meg a párharcot. Nagyon mozgalmas és roppant szórakoztató nap után jól jön az elnyúlás a kanapén, de még el kell mosogatni és vissza kell rendezni a lakást, de ez lehet, hogy majd csak a hétvége mulatsága lesz. Holnap a sportos napra sikerült e rápihenni, majd kiderül holnap…de oda kell az energia, az biztos. Sajnos a mutatványos nem jött el, pedig nagyon megígérte, csalódnom kellett, de a gyerekek szerencsére ebből mit sem vettek észre. Jöjjenek a képek

 

 

Szerda

Harmadik, szerdai napunk a sport jegyében telt. A Barátság park nyújtott nekünk védelmező otthont sportos pályáival, fantasztikusan felszerelt játszóterével, és természetesen a kerítésével. Bendegúz apukája meg is jegyezte reggel, hogy milyen jó választás volt ez a helyszín, ezt bóknak vettem, mert tényleg úgy gondolom én is, hogy ez a legmegfelelőbb helyszín 21 Svihák számára. Nem lehet elveszni, minden órában új és új élmények, minden korosztály megtalálja a saját kis izgalmas helyét, ahol kiélvezheti mozgékonyságát. Az egész parkot bejártuk, mert kicsit meg is akartam a táborlakóknak mutatni, hogy milyen fantasztikus dolgokat rejt magában ez a park, olyanokat, amikről az én gyerekkoromban álmodni sem mertünk, hiszen elképzelni nem tudtuk, hogy léteznek ezek a dolgok.

A reggel várakozással telt, persze nagy beszélgetések, nagy nevetések, sztorizások. Kialakultak mára már a kicsi csapatok, a nagy szerelmek, szóval van téma rendesen, mi csak ámultunk, hogy milyen jól elvannak a tábor lakói addig, amíg meg nem érkezik mindenki a helyszínre. Az persze feltűnt, hogy egyre álmosabb és fáradtabb táborozók csoszognak reggel felénk, de persze, mi sem vagyunk már a legfittebbek, csak nekünk van varázsitalunk, az a fekete lötty, ami 10 óráig legalább kitart.

Mire megérkezett mindenki, mire megtartottuk szokásos megbeszélésünket, már ott is termett Edina barátom, táskájában tömve érdekességekkel, amiket azért hozott, hogy minket megmozgasson. Jó alanya voltunk készülő gyerektornájának, hiszen nálunk aztán minden korosztály képviselteti magát. Kipróbálhatta, tesztelhette az egész produkciót. Nekem nagyon tetszett, de én persze kolegális szemmel is nézem, szerintem nagyon működő képes, ami nálam azt is jelenti, hogy bátran viheti rendezvényekre Edina ezt a produkciót, el tudom képzelni, hogy reggeli tornának a matiné előtt ez nagyon is megfelelő, de ismerve őt, és maximalizmusát, ő még csiszolni fog, bár én is ilyen vagyok, én is így tennék. Mindenesetre, minket nagyon jól elszórakoztatott, én rég röhögtem ennyit, talán tavaly a Vili bácsi délutánján. Imádom ezt, amikor én is kicsit táborlakó lehetek, amikor levetkőzhetem a tábor vezér felelősségteljes szerepét.

Miután Edina magunkra hagyott, de még az ebéd előtt, elgyakoroltuk a pénteki produkciót, és elfoglaltuk a park teraszát. Éhes gyomorral vártuk, hogy a futár megérkezzen az ebédünkkel, amit harangszóra kezdtünk el végül falatozni. Mivel lekéstük az első buszt, rájöttünk, hogy mennyire ráérünk, kifosztottuk a fagyizót, szegény lány már jojózott a szeme, azt sem tudta, hogy mi van, mintha megsütötte volna a déli nap, pedig csak “néhány” Svihák rendelést adott le. Én elfojtottam a rötyögésem, mert tudtam, a délután összes terhe a miénk. Lekésve a buszt már nem jutott idő az aszfalt telerajzolására, maradt a játszóházi mulatság, sok focizással, egy kis kergetőzéssel, építkezéssel, “Amerikából jöttem-ezéssel”, uzsizással, sírással, nevetéssel, amolyan gyerektábor módjára. holnap bepótoljuk a krétázást, ma nagyon kihajtottuk magunkat. Jöjjenek a képek.

 

 

 

Csütörtök

Na ezért érdemes tábort csinálni. Ezért az érzésért várom én ezt minden évben annyira. Csak ugye ez a 365 nap ez rengeteg, mire ideérünk elfelejtem, vagyis, csak haloványan emlékszem, hogy mi is volt annyira jó ebben, amikor 20-22 gyerek akar egyszerre mondani mindent, meg folyton azt hallgatni, hogy “Bajááázbáááciiiiii”, de aztán csütörtökön, amikor már összeér a csapat, mint keddre a hűtőben a húsleves, ekkor értem meg igazán, hogy miért is ragaszkodom annyira ehhez, és miért tervezem el minden évben, hogy a következő szezonban minden hétre akarom ezt az érzést, és a tábort. Ekkorra már tényleg lehámlik minden olyan felesleges gátlás, ami azt mondatja a táborlakókkal, hogy “oké, játékok, oké nagy korkülönbség, de énekelni a Baross úton, meg bohócba öltözni?, na azt nem”. Csütörtökre a klikkek is szétolvadnak, és az egész tábor egy nagy egésszé alakul, ma elgondolkodtam, hogy nem kéne ezeket a táborokat két hétre duzzasztani? Mert nagyon is kíváncsi lennék, hogy ugyanez a csapat hogyan muzsikálna még egy hétig, és hát olyan nehéz ezt a dalt egy hét alatt úgy összerakni, hogy ne változzak én is főtörzs őrmesterré, vagy stílszerűen csak Csőrmesterré, mert a dalt vagy tudjuk, vagy nem tudjuk.

Na nézzük inkább, hogy mi történt ma, miféle gaztetteket követtünk el a Malom ligetben. Életem legviccesebb játékát hozta le nekünk Gyöngyvér testvér, majd szülinapokon is fogjuk ezt játszani, nagyon vicces,elefántos játék, a képeken látni lehet, akkorákat röhögtünk, hogy a betonon fetrengtünk szurkolás helyett, nagyon vicces volt. Egyébként meg egész nap a dalunkat tanultuk, és fogadtuk a gratulációkat, sorban nyíltak az ablakok, és kértek minket a nénik, hogy még egyszer és hangosabban. Ezt persze a táborlakók nem élvezték, de aki járt már életében táncpróbán, vagy színházi próbán tudja, hogy milyen, amikor tizedszer próbálod el ugyanazt a részt…halál unalmas, de én, mint a Svihák tábor vezérkarának az oszlopos tagja, tudom milyen ez az érzés, és azt is tudom, hogy mennyire nem számít akkor már, amikor begyűjtjük a gratulációkat, mert tudom, hogy úgyis ez lesz, senkit nem fog érdekelni már utána, mindenki csak arra fog emlékezni, hogy mekkora tömeg gyűlt össze nekünk, a mi kedvünkért.

Ebéd a Kristályban, végre szinte minden elfogyott a tányérról, ami annak is köszönhető, hogy a rántott csirke mindenki szája ízének megfelelő, és persze csütörtökön már épp eléggé elnyűttek és fáradtak a táborlakók, nem olyan válogatósak, magyarul fogalmazva, épp elég éhesek… De meg kell említenem, hogy Mira és Barnabás anyukája olyan fantasztikus ribizlis sütit sütött nekünk, ami 10 perc alatt úgy elfogyott, hogy kapkodnom kellett, hogy ehessek belőle én is…na jó, ez nem igaz, muszáj volt megkóstolnom, hogy nem romlott e meg benne a tojás a hosszú séta közben, de igazából tényleg attól féltem, hogy ha lerohanják a táborlakók a dobozokat, nekem semmi nem marad, akkor azért elég morcos lettem volna. Ismét összefirkáltuk a KIKA előtti placcot, de nem firkálmányok születtek, hanem alkotás, hiszen nemes táborunk címét festettük a placcra, amit meg lehet tekinteni az első komolyabb esőig, szerintem érdemes, de Színes Szandi úgyis készített egy halom fotót róla. Vicces volt a kéz és láb mosása, a nagy melegre való tekintettel, egy kis vizezés, fröcskölés kijárt az izzadt táborlakóknak. Eddig ez volt a legjobb nap szerintem, de aki nem hiszi, járjon utánunk…fél lábon. De mielőtt jönnének a képek, egy kis csemege: tegnap elindítottunk egy játékot a táborlakók között. Kíváncsi voltam, hogy szerintük melyik magyar szavak a legszebbek, érdekes dolgok jöttek ki, lássatok csodát, utána pedig tényleg jöjjenek a nap képei:

Finom, szegfűszeg, csókolom, gyönyörű, szerelem, gyémánt, szépséges, barátság, szeretlek, édesanya, hóember, Föld, család, dinnye, otthon, telefon, csókolózik, hal, eper, szép, szalonna, cseresznye.

 

 

 

Péntek

Nehéz erről beszélni férfiként, de ma nagyon meghatódtam. Persze, mindenki tudja, hogy a férfi, aki gyerekekkel foglalkozik, nem az a hormondús, maszkulin alkat, aki foggal hajlítja a százas szöget, neki az érzelmi világa kicsit szofisztikáltabb, mert ahhoz, hogy megértsünk egy gyereket, kell egy fajta extra empátia löket, azt hiszem, én ezzel rendelkezem, tehát, büszkén vállalva mondhatom, ma nagyon meghatódtam amikor a reggeli tábormegbeszélést tartottam. Ugye, ilyenkor azok a dolgok szoktam elhangzani, amit én elvárok tőlük, és persze, hogy mi mindent fogunk az adott napon csinálni. Már reggel a dalunkkal a fejemben ébredtem, és tudtam, ez a nap lesz az utolsó, amikor ezt a csapatot egyben, egészében láthatom. Összeszorult szívvel, és nem takargatva meghatódottságomat meséltem, hogy mi mindenben lehet részünk. Nagy, sőt hatalmas tapsokban, szinte szerelmes nagyikban, akik, mintha a saját unokájuk szerepelne, úgy fog örvendezni, ha végig hallgatja, hogyan zengjük be a Baross utcát. Készüljenek fel, hogy kicsit ember feletti lesz a túránk, hiszen nem csak sétálni fogunk, úgy tizenötször elő is adjuk a dalunkat, ami önmagában megterhelő, nem csak a kis Svihákoknak, nekem is, és Színes Szandinak is, pedig mi ez a két masszív óra ahhoz a kőkemény, pörgős héthez képest, amit együtt töltöttünk…

Megvolt a főpróba, természetesen katasztrofálisan sikerült, ami ebben az esetben is jó hír, megettük Gyöngyvér testvér tízóraiját, és neki iramodtunk a belvárosnak. Ahogy megjósoltuk, hatalmas ovációk, kisebb tömegek gyűltek össze, a kalapunkba pedig gyűlt a fagyi és dinnyepénz. Végig mentünk a Baross utcán, az Arany János utcán, a Virágpiacon, a Király utcán, a Széchenyi-téren, egészen az ebédelős helyünkig, ahova már úgy estek be a táborlakók. Hatalmas büszkeség töltött el, hogy véghez vitték, hogy végig csinálták, hogy aktívak voltak, hogy csak a legvégén kellett nógatni őket, hogy elértük a buszt, hogy minden kaját elpusztítottak, hogy minden másodpercét élvezték az utolsó napnak, hogy a 18 kilós dinnyéből sem maradt semmi, hogy még repeta barackot és almát is kértek, hogy még az utolsó percben is rohantak, de a legnagyobb csoda és számomra öröm, hogy a végén még telefonszámok és címek is cseréltek gazdát, mert akkora nagy barátságok születtek. Szóval, a szívemben öröm és egy kicsi bánat is lapul, hiszen többé ez a banda így, ebben a formában nem találkozik, többé nem menetelünk forróságban, vagy esőtől félve, hogy többé nem nevetünk ugyanígy, ugyanezeken a dolgokon, de hát ez így természetes…semmi sem állandó, minden változó, és ez magában hordozza azt, hogy sokszor le kell mondanunk élményekről, dolgokról, amik vissza nem térhetnek, viszont az emlékeinkben sokáig élni fog az, amit ezen a héten megélhettünk. Köszönöm az összes táborlakónak, hiszen felnőtt fejjel még értékesebb egy-egy ilyen élmény, mert tudatosabban élvezi az ember azt, ami vele történik. Na, de jöjjenek a képek…