svihak.hu

Idén is, mint azt tavaly megszokhattátok, hírfolyam indul a tábor eseményeiről. Mivel egyikünk sem az a nagy fényképész, inkább írásban követhetik figyelemmel a kíváncsiskodók a tábor eseményeit. Na, azért néhány fotót lőttünk, be is illesztjük a mondandónk végére. Ebben az évben kibővítettük társaságunkat, egy kedves tanító néni tart velünk, hogy még tutibb legyen a tábor. Nyakunkba vesszük Győr legjobb játszótereit, és persze, egyéb, színes programok is tarkítják a kis Svihákok életét. Lássuk hát…

 

Hétfő

A tegnapi napot teljesen a felkészüléssel töltöttem. Fejben elemeztem mindent, amit az eddig tartott táborokból tapasztaltam. Főleg az előző hét volt a kiindulópontom. Nehezen is aludtam el, villóztak a variánsok, az elméletek a fejemben, és persze, nagyon vártam is a hatást. Aztán reggel, mikor összejött a banda, és megtartottam a hét eleji megbeszélést, hogy ki mire számítson, hogy kik vagyunk mi, és hogyan fogunk mi velük viselkedni, rögtön láttam, hogy ez a csapat aztán teljesen más, mint az eddigiek. A múlt héten hatalmas egyéniségek voltak(mondjuk a Dalmától eldobjátok az agyatokat), itt, ma még ez nem rajzolódott ki bennem, bár, a múlt héten is csak kedd délutántól. Mindegy, ennyire nem is megyek előre. A csapat nagyon focis, vagyis, a nagyrésze, ezért, egy külső szemlélő azt mondhatná, hát, Balázs bácsi könnyű dolgod van, csak dobj be közéjük egy labdát, és nézd, ám, ez rejteget veszélyeket is magában. Kezdjük a legelején, a mi táborunk nem sport tábor, hanem élmény tábor, a másik az, hogy akkor kialakul egy klikk, egy kis banda a bandán belül, mi pedig szeretnénk megtartani a csapatot, mint olyan létformát, amely együtt mozog, és boldog. Úgyhogy, a mi hozzá állásunk az most, hogy nem is olyan nagyon könnyű azt kezelni, hogy ennyire focisok.

De, hogy mi is történt ma…hogyan keveredett a Svihák tábor akkora zuhéba, hogy azt az étteremből nézni egyszerűen csodás volt? Hát, elég komoly szerencsénk volt. A vár játszin(ma kiderült, hogy Adyvárosban így hívják) ugráltunk, futkároztunk, amikor a gyerekek szóltak, hogy csöpög. Kinéztem, fújt a szél, de csak a tóban lévő szökőkút vízét hordta oda nekünk a szél. Tíz perccel később ismét szóltak a gyerekek, na, akkor már láttam a felhőket, és tudtam, ennek a fele se tréfa…a 32 fokos hőségből szélvihar kerekedett. Kihirdettem, hogy minden gyerek azonnal vegye fel a zoknit, cipőt, és sorakozó. 2 perc se volt, mi már a pizzériában helyezkedtünk a boainkban, látjuk, hogy úgy elkezdett szakadni, mintha egy kád vizet eresztenének oda mellénk. Ha már ott vagyunk, meg is ebédeltünk, a pizza végére meg elállt az eső. Indulhattunk a játszóházba, ahol várt ránk a délutáni kreatív, egy kis Amerikából jöttem, meg a fiúkkal úgy 4-5 adag focimeccs. Fél 5-kor már nem volt ott senki, de mindenki úgy le volt izzadva, olyan jót játszottak, és olyan csodálatos rendet hagytak maguk után, hogy csak lestem. Ment magától az egész, néhány dologban kellett csak közbeavatkoznunk. Ettől persze nem hátra dőltünk, hanem inkább bűntudat gyötör, hogy nem is volt ránk szükségük, csak azokban a dolgokban, ahol kell a felnőtt. Gondolok itt az utcán közlekedésre, a buszozásra, de a játékokban semmi szükség nem volt ránk. Meglettek az első barátságok, mindenki megtalálta a maga foltját. Egy biztos…jó kis hét lesz ez is, és tartogat még magában néhány érdekességet, ez biztos. Lássuk a képeket:

 

 

Kedd

Na a mai napon komoly fejfájást okozott az, amit tegnap megéreztünk. Hogy nem olyanok,, mint a múltkor, sőt, minden tapasztalatomat a kukába gyűrhetném. Itt az átlag életkor 7 év, a múltkor 8 évesek voltak leginkább. Persze, banálisnak tűnhet a különbség, de egy teljes év ilyenkor nagyon sokat számíthat. De félre ne értse senki, nem állnak be lassabban kettes sorba, és nem kell rászólni senkire, csupán a múltkor játszott játékok ezen a héten megvalósíthatatlanok, úgyhogy ki kellett találnunk valamit. De aztán jött a meglepetés, mert Vili bácsival úgy játszottak, mint az álom. És megint a mi csapatunk nyerte az egyik fordulót. Fú, hatalmas öröm volt nekünk, hatalmas ölelgetések, ujjongások, öröm a köbön. Elmesélem ezt a játékot nagyvonalakban. Három asztal, egyenlően elosztva az erőviszonyok, Vili bácsi pedig Vágó Istvánt meghazudtolva nekikezd a játéknak. Ki kell találni, össze kell illeszteni, le kell pöckölni, zászlókat kell szúrkodni, szóval, verseny egymás ellen. A pontozás is egyedi, mindenki kap pluszpontokat, de senki mínuszt. Közben néhány laza trükk, de a nyeremény. Na az megér egy misét. Az első csapatnak az a jutalma, hogy puszit kap a második helyezettől, és ezzel már a második helyezett csapat jutalma meg is van, maradt a harmadik helyezett csapat, akinek az a jutalma, hogy ezt végig nézheti. Mondanom sem kell, hatalmas puszik röpködtek, és a végén ismét kapott a tábor egy nagy ölelést Vili bácsitól. Köszönjük az élményeket neki, nem tudunk elég hálásak lenni a jókedvért és a vidámságért.

Még azt el kell mesélnem, hogy délelőtt, mikor láttuk, hogy a kitalált játékok nem válnak be, improvizáltunk. A szemközti óvodából kértem kölcsön homokozószettet, és két akkora vulkánt építettünk, hogy az árnyékot vetne a Vezúvra. Aztán kértem kölcsön a gyerekorvosi rendelőből egy vödröt is, a gyerekek meg kiürítették a kulacsukat, és egy olyan helyes kis folyócskát varázsoltunk a vulkán köré épített mederbe, hogy a kishajónk is elúszkált rajta. A mai dicső királynőnk a Dalma lett, mondtam tegnap, hogy megemlegetjük. Hát meg is kaptuk. Csupa élet és vidámság ez a lány. Minden érdekli, mindig jól érzi magát, és folyton mosolyog. Lássuk, milyen képeket csinált Szandi…

 

 

Szerda

Na, a mai nap rendesen megizzasztotta a kis táborlakókat. A Látogatóközpont ismét feladvánnyal készült nekünk, amellyel mi bejártuk a komplett belvárost. Láttuk a Napóleon által hajított ágyúgolyót, voltunk a Petőfi szobornál, megölelgettük Sanyit, ittunk minden ivós kútból, és nagyon sok érdekességet fedeztünk fel, amire egyébként nekem 33 évet kellett várnom, hogy megtudjam (lokálpatriótaként) a szülővárosom egy-egy titkát. Az ebédet a Széchenyi téren található Duna dönerben fogyasztottuk el, ott van gyerekmenü, és minden kis Svihák teljesen odáig volt a kis játékért, a meglepi nyalókáért, lufiért. Egy jól ellazítós fagyi után pedig buszra ültünk, és várt a játszóház. Ma már ki tudtuk osztani a hisztikirály címet is, de be kell vallanom, valóban elég megterhelő nap volt, így nem csoda, hogy néha nyaggattak minket. Viszont, összebarátkoztunk két utcazenésszel is. Egy kedves pár hegedűlt, de a fő szám az aluljáróban volt, egy srác egy szál gitárral Tom Waits(legnagyobb kedvencem) dalokat énekelt, és el is énekelte nekünk a Csokoládé Jézus című dalt. Nagyon laza srác, a kis Svihákok el voltak ájulva tőle. És, mint a legnagyobb kedvencem dalát énekelte, hát angolul beszélgettünk pár szót. A táborlakók azt hitték, hogy amerikai, és akkor már a magyar Tom meg is lepte őket némi amerikai akcentussal. Teljesen el voltak ájulva, hogy egy amerikai srác amerikaiul énekel. Na aztán a játszóházba érve az aszfaltkréta elérte a kívánt hatást. Egy akkora területet sikerült telerajzolnunk, hogy nem lehet kikerülni. Így, ha valaki a KIKA felé veszi az irányt, érdemes megnézni, hogy mit alkottunk. A bejáratnál egy kis színkavalkád szőnyeg, pofás lett.

Szóval, ezt a hihetetlenül fárasztó napot még mi is megsínylettük, ma nem kell altatni senkit sem. Ám, ha kialuttuk magunkat, vághatunk bele az újabb kalandokba.

 

 

Csütörtök

A mai nap 3:30-kor indult, a nagy viharral. 4 óra alvás után felvert. Minden ablakot becsukni, ahogy azt kell. Persze, bosszankodtam, szitkozódtam, mert ez felborítja a terveinket. Mindenki átélte, mekkora vihar alakult ki néhány perc alatt, elmosott mindent, többek közt a szép reményeinket is. Jött az improvizáció. Mindenkit értesíteni, a találka a Bem térről áthelyeződik a lakásomra. A parkolóban, immár száraz időjárásban ment a bandázás, beszélgetés a csapat egyik felével, a másik fele, leginkább a csajok, laza mozimatinét tartottak, Jégvarázs módra. Megjött mindenki, felmentünk hozzám, körjátékokat játszottunk, tízóraiztunk, és szavaztunk. Az improvizáció mentsvára a szavazás, hiszen, rengeteg hiszti megkerülhető vele. Ők választottak, a fagyipénzt eleve buktuk, hiszen ilyen időben az se esik jól. Felajánlottam, hogy buszjegyre költjük, vagy megyünk sétálva, és nyalókára megy el a fagyira bekészített kétszázas. Természetesen a nyalókát választották. Elindultunk gyalog a Zöldfába, Szabadhegyről. Alig tettünk meg 20 métert, amikor a horizonton feltűnik egy lovaskocsi. Közelebb érünk egymáshoz, látom, hogy a Pista bácsi az, hát köszöntöttük egymást. A lányok azonnal szerelmesek lettek a lóba, a a fiúk meg Pista bácsit faggatták. Természetesen, felülhettünk a kocsira, és sikerült kikönyörögnünk, hogy egy darabon elvigyen minket. Nagy volt az öröm, énekeltünk közben. Egyértelműen, a holnapi dalunkat, a “Néha légy bolond, egy kicsikét…” című mesterművet. A lovaskocsizás, az éneklés és a nyalóka olyan gyorsan elröpített bennünket a Zöldfába, az imádott nutellás gombócainkhoz, és sárgabarack krémlevesünkhöz, hogy észre se vettük azt a laza 45 perc sétát. Közben persze nagy beszélgetések, sztorizások, röhögések. Délután pedig a mesék világát bohóckodtuk meg egy kicsikét. Kiválasztottunk egy-egy mesét, leosztottuk a szerepeket a gyerekek között, én fogtam a gitárt, és a legjobb mesélő képességem, és előadtuk a művet. Improvizálva, és nagyokat röhögve. Mindenki fantasztikusan beleélte magát a szerepbe, az első mese a Piroska és a farkas lett átköltve kicsit, a másik a Lúdas Matyi, szintén svihákosítva. Előkészültünk a holnapi nagy napra, a belvárosi fellépésünkre, kiválogattuk a ruhákat, a bohócos jelmezeket, és már meg is jöttek a szülők. Hihetetlen, hogy, bár, teljesen koncentráltan, és tudatosan bánunk az idővel, mégis úgy röppen el, hogy fel sem fogjuk az idő múlását. Mintha egy levegővel menne le az egész. Egyik szemünk sír, a másik boldog, hiszen, holnap vége a táborozásnak, de boldogok vagyunk, mert erre a két hétre életünk végéig emlékezni fogunk. Csodálatos és monumentális érzés.

 

 

Péntek

A mai nap, a befejezések napja volt. A két hét utolsó napja. Nem szeretném, hogy szomorkás legyen ez a bejegyzés, mivel nincs okunk a borúra, hiszen fantasztikus tíz napon vagyunk túl, ám mégis bennünk van, hogy most ötven hétig nem tartunk tábort. Ötven hét, mammamia, milyen sok, és majd egy szempillantás alatt röpül el, úgy, ahogy ez a két hét is.

Ma az Aranyparton találkoztunk, ahol felhízlaltunk rengeteg kacsát, de tényleg hasfájásig tömtük őket zsemlével. Ahogy a múlt héten is, beöltöztünk bohócba, az összes gyerek, és megindultunk a belváros felé. Most még jobb közönségünk volt, mint a múltkor. Kicsit hamarabb elfáradtunk, de a fagyira és a dinnyére elegendő pénz gyűlt össze. De nem arról akarok mesélni ami hasonlatos volt a múlt hetivel, hanem ami eltérő volt. Ugyanis, pont a tábor utolsó napjára esett a szülinapom, immár a Krisztusi korba léptem, és teljesen véletlenül olyan kisgyerekek voltak a táborban ezen a héten, akik közül többen is nálam ünnepelték valamelyik születésnapjukat, így, fel voltak készülve. Ajándékokat kaptam, és ez engem nagyon meghat. Még soha életemben nem kaptam ennyi ajándékot. Fantasztikus az emberek szeretete. Egy kép is készült az ajándékokról, érdemes megnézni, nagyon ötletes meglepik voltak. Persze, ha már így alakult, a zsúrokon alkalmazott játékokat is elővettük, ahol én voltam a főszereplő, és nagy öröm közepette “szenvedtem” végig ahogy összecsipeszelnek. Táncikáltam is velük, de hamar kiestem, esélyem sem volt a rutinos fiúk és lányok között. Ám szeretettel, és odaadással játszottak körbe, jutalmuk pedig egy hatalmas torta volt, amit Pierre bácsi készített nekem.

Lezárult hát egy korszak. Életemben nem gondoltam, hogy ilyen hatással lehet rám két csapat gyerek, de még elemezgetem magamban, hogy miben is más ez, mint a szülinapok. Érdekes fejtegetés lesz a nyaralás alatt. Jai igen, egy mondat még. A Kisalföld újság érdeklődését is felkeltette az énekelgetésünk, benne is leszünk az újságban(sőt, már meg is történt: KATT), így, érdemes a táborlakók szüleinek megvásárolni az elkövetkező pár napban az újságot, mert rólunk írtak. További szép nyarat a táborozóknak, és az összes olvasónak, hiszen elképesztő számokat láttam én a svihakponthu statisztikai oldalán, összesen 3542 ember olvasta el a napi élménybeszámolókat. Tíz nap alatt ez nem is olyan rossz, de nem is leszek álszerény, el vagyok ájulva…ennyi embert érdekel a kreálmányom, ez a zseniális tábor… lássuk a képeket.