Szülinapi beszámoló

Emlékezetes bulikról tesz tanúbizonyságot az alábbi oldal. Mert mégis így ismerte meg a győri családok nagy része a Balázs bácsit, hogy együtt bulizott vele. És el sem tudjátok képzelni, micsoda élmény volt ez neki. Nemcsak visszamehetett gyerekbe, anélkül, hogy bárki idiótának nézte, hanem, mint party moderátor, még az ő élménydús tekervényeit követve szórakozhattak jót a gyerekek. Azon gondolkodtam, hogy ömlesztve kaptok a képekből, de átgondoltam, és arra a következtetésre jutottam, hogy minden buliból csak néhány kép, de mindegyik kicsit más időpontban játszódó, másféle karaktert bemutató, vagy más játékot halványan érzékeltető képecske fogja bemutatni, hogy is zajlik egy buli a játszóházban, a jó öreg Balázs bácsival. Íme…

Bendegúz

Hát igen, Bendegúz. De milyen jó lenne, ha a kedves olvasó hallaná azt, ahogy és ahányféleképpen ki lehet mondani ezt a nevet, de most megpróbálom összeszedni minden tudásom, összegereblyézem a teljes írói vénám, és megpróbálom megfogalmazni, úgy, hogy azt mindenki érthesse. Tehát, Bendegúz, én nagyon szeretem kimondani ezt a nevet, tudom, ez csak apró öröm az életben, viszont eleve ez a nyelv, ezek a szavak, ezek a nevek, amik a magyarban léteznek zseniálisak, a legjobbak versben, de dalban is, viszont a popszámokhoz túl bonyolult(ez nem a nyelvet minősíti), és persze a nevek…a Bendegúz. Én jól leviszem a hangsúlyt, mintha csak azt akarnám kimondani, hogy “brumm”, majd megnyomom az “n”-betűt, mert az ad neki egy olyan hosszan tartó kivételes hangzást, ami meg is nyújtja, de izgalmassá is teszi, és ott van a legnagyobb színezék a hosszú “ú”-betű, ami meg úgy csapja le a végét, hogy közben el is nyújtja, végtelenné téve a nevet és viselőjét, na valahogy így: Bennndegúúúúz. Hogy hányszor mondtam már ki az én kis zseni barátomnak, hányszor hívtam, mert elmélázott, és a szülei meg már várták, fogalmam sincs, nem szeretnék túl nagy számot mondani, kicsit meg nem tudnék, olyan régi barátság ez Bendegúzzal. Na, mindenki meg lett fertőzve? Mindenki úgy akarta kimondani az előbb, hogy Bennndegúúúz?

Unalomig ismételtem magam, de muszáj most is elmondanom, és nem tudom, még hány bejegyzést kell így megélni, hogy azzal kezdem a mondatot, amikor én 7 éve megnyitottam a játszóházat, az elsők között totyogott be pelenkával a fenekén Bendegúz, nagyjából 1-2 éves lehetett. Akkor még a bátyusával focizgattam, Bendegúz a maga apró termetével pedig szelte a labdákat, járta a maga útját, mi meg mosolyogtunk rajta, hogy mindenben orra bukik. Nem nagyon foglalkozott ő másokkal, velem sem sokat, de gond egyszer sem volt vele, pedig a neve ezt kívánná. Aztán persze a bátyus, Csongsz levált rólunk, így alakult, hogy elkezdtünk komolyan barátkozni. Rövid idő alatt kiderült, hogy a kis totyogó, komolyan, de szelíden mosolygó Bendegúz nagyobb zseni, mint gondolhattam volna, ha gondoltam volna ilyet bármikor is. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert törzsvendég lett a játszóházban Bende, ahogy a család és a barátok nevezik.

Az első táborunkban ő volt az, akivel a legtöbbet kellett foglalkoznunk, mondhatjuk, hogy Színes Szandival nehezen indult a barátság, de mára azt hiszem jobb barátok, mint mi, de legalábbis ugyanazon a szinten van mindkettőnk szívében ez a csupaszív, hatalmas koponya. A második táborba is jelentkezett Bendegúz, félt is Színes Szandi, de a legnagyobb meglepetésére, Bendegúz lett az élharcos, a legjobb és legszórakoztatóbb gyerekek egyike, még szerelembe is sikerült esnie, a másik nagy kedvencünkkel, a szintén zseni Solyával. Idén, a táborban a szerelem más sehol sem volt, de azért nem kerülték nagy ívben egymást az egykori jegyesek :). El kell mondanom, hogy egyedül Bendegúz az, aki mindhárom táborunkban járt, így lassan kijár neki, hogy a Molnár mellé tényleg felvegye kötőjellel a Svihák nevet, de ez csak vicc, Bendegúz úgy jó, ahogy van.

Eljött a nagy meglepetés, miután már a tábor is véget ért, a Szandi fenekére is tucatnál többször rácsapott, majd elfutott, a sakktáborban is találkoztunk, de Bendegúz nem állt meg itt, kitalálta az okos elméjével, hogy még a szülinapját is velünk ünnepli, a hosszú bevezető után, jöjjön hát z élménybeszámoló, ami azért ennyire hosszú nem lesz…

Kicsit zavarban volt az én barátom, nem egy társaság középpontja alkat. Ilyenkor felölti magára a sakktábla felett már jól megszokott “pókerarcot”. Én pörgök, forgok, pattogok ezerrel, izzadok, bűvészkedek, csinálom a show-t, de látom ám, hogy Bendegúz kicsit feszeng a királyi székben, nehezen engedi el magát. Ez azt hiszem szokványos. Próbáljunk meg Albert Einstein-ből vagy Szentgyörgyi Albertből bohócot csinálni, bevenni olyan mulatságokba, ami a számukra nyilván nevetséges, nos, ez lehetetlen. Amíg az átlag emberek, mint én, könnyebben lazulunk, legalábbis jobban látható, addig ők, a zsenik, akik egész nap a fejükben kutatnak, még mélyebbre és még mélyebbre hatolnak a tudás mindenségében, nekik sokkal nehezebb a felszínre hozni azt a lazaságot, ami nálam olyan megszokott. Bendegúz csodálatos anyukája és nővére megnyugtattak, ők igenis látják azt az örömöt, boldogságot, amit én szemérmes vidámságnak látok, így én is elengedtem a további gondolkodást, és csak a szórakoztatásra koncentráltam. Persze minden játék jól sikerült, kipróbáltuk az új játékokat, de a régieket is mind átéltük újra meg újra. Bendegúz legjobb barátja Romi kötött neki kézzel sapkát, ugyebár a Waldorf-ban ez is a tananyag része, és Romi mindenképp saját kezű ajándékot szeretett volna adni a barátjának, remélem, egyszer nekem is köt egy ilyen sapkát, tuti nem fázna a fejem télen, olyan meleg és puha volt az a sapka, nem mellesleg, nagyon menő, de ez a képeken is látható lesz. Azt hiszem, hogy Bendegúz idén, a nyolcadik születésnapján úgy meg lett ünnepelve, ahogy csak kell, na azért egy parti sakkot játszottunk, ami nekem nagyon furcsa volt, mert én ahhoz vagyok szokva, hogy hosszan elgondolkodva, lépésről-lépésre haladva játszuk a játékot, de Bendegúz ugyebár elég profi, nem véletlenül jár az Arrabona Sakksuliba, nem foglalkozott sok mindennel, a harmadik lépésből levette a királynőmet, és azzal sem foglalkozott, hogy ezután én is levettem egyből az övét, tudta nagyon jól, hogy vissza fogja szerezni, ám szerencsém volt a végjátékban, mert már eléggé neki kellett esnünk a szórakoztatásnak, megegyeztünk döntetlenben, így esett meg az a dolog, hogy ha majd egyszer nagymester lesz Bendegúz, büszkén mondhatom el magamról, azért egy döntetlenre jó voltam nála, amikor ő volt 8 én meg 34. Hát, büszke maximum magamban lehetek, de az ego már csak ilyen…kit érdekel más véleménye, hm?

Nos, Bendegúz, tudom, hogy el fog jönni az az időszak, amikor majd a játszóház felé sem nézel majd, de az a múltkori eset nagyon bennem maradt, amikor a bevásárolós központban találkoztunk…az olvasóknak elmesélem: épp megyek ügyet intézni, látom ám, hogy Bendegúz anyukája és nővére ott ülnek nem messze, odasomfordáltam, és leültem melléjük én is, a Bendegúz épp wc-n, gondoltam megvárom. Jön ki az én kedves cimborám a wc-ből, természetesen álmodozva, törpölve, ahogy mindig is szokott, lépdel felém, de még mindig nem vett észre, pedig már csak pár lépésre jár tőlem, hanem egyszer csak, egy lépéssel előttem észre vett, és ahogy voltam, ott ücsörögve, amikor egy magasak vagyunk, mert azért ő még csak 8 éves, átölelte úgy a nyakam, mintha legalábbis évek óta nem látott rokon lennék. És csak ölelt, szorított, még ha ki is akartam volna szabadulni sem tudtam volna, így az anyukával és a tesóval folytattuk tovább a beszélgetést, amíg Bendegúz csak szorított. Minimum 5 perc telt el így. Hát lehet egy ilyen csupaszív nagykoponyát nem szeretni? Sőt imádni! Örök barátommá fogadtam, így, ez a bejegyzés nem csak amolyan légből kapott, merített dolog, hanem egy igazi vallomás a zseninek…az első rajongójától.

Néhány kép a buliról:

IMG_20170929_162204 IMG_20170929_162604 IMG_20170929_163533 IMG_20170929_165125 IMG_20170929_174402 IMG_20170929_174519 IMG_20170929_174956 IMG_20170929_175034 IMG_20170929_175449_1

Minden vélemény számít!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.